rss      tw      fb
Keres

Jobboldali-e Magyarország







...és hol vannak a baloldali politikusok?
Szalay Sándor

(2010.04.27)


Ungváry Rudolf, akinek sok jó meglátása volt korábban, elkeseredésében egyszerűen intézte el a dolgot: „… Az ország visszatalált saját politikai énjéhez”, meg: „…véletlenszerűen nem nyerhetne ekkora többséggel a választásokon..”

Aztán a nagyon tisztelt Heller Ágnes elfilozofálgat szokása szerint… és mindenki mond egy-két okosat… amivel soha, sehova, semmikor nem lehet elérni!

Véletlenszerű? Hát persze hogy nem véletlenszerű! De nem azért, amiért Ungváry úr gondolja, hanem azért, amiről kevesen szólnak, ha egyáltalán szó esik róla: A 8 éves, de főleg az utóbbi 4 évben gyakorolt fidesz politizálás nem volt egyéb, mint a Goebbels úrtól már ismert módszerű gátlástalan sulykolása a „nem”-eknek, a rágalmaknak, a gyalázkodásnak, meg némi rasszista uszítás, meg egy szélsőjobboldali párt felszínre hozása…

És mi volt ez ellen a másik oldalon, a demokratikus jogállami normákat tisztelő baloldalon? Semmi!!! Hagyták a gyalázkodást, és nem magyarázták el a lakosságnak, hogy mit is hallanak. Súlyos hiba! Mert bár nem könnyű egy goebbelsi uszítás ellen harcolni, de nem lehetetlen. De szinte semmit sem tettek!!

Hogy magától rájöjjön a lakosság, hogy átverik… ez egy mesébe illő álom. Főleg Magyarországon, ahol sosem volt demokratikus jogállam, és a lakosság nem kapott mintát, „kiképzést” a demokratikus viselkedésből. Kitől is kaphatott volna? Minket nem egy demokratikus hatalom szabadított fel 1945-ben… a diktatúra és a terror folytatódott, csak más színben.

Tehát, amíg nem lesznek baloldali POLITIKUSOK hazánkban, akik tudnak a gyakorlatban is politizálni, addig a „létező fidesz” féle szervezetek azt csinálnak, amit akarnak. Hisz a lakosság többsége megvezethető. Nincs immunitásuk az antidemokratikus viselkedés ellen.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Milyen is a magyar választó?
Gulyás András

(2010.03.29)


Mármint, hogy milyen oldali. Szerintem semmilyen. Fölösleges itt nagyokat doktrínerkedni, okoskodni, történészkedni: a magyar választópolgár - hasonlatosan más nemzetek átlagpolgárához  - egyszerűen jól, de legalábbis jobban szeretne élni, és négyévente ennek reményében veszi 60-70 százalékuk a fáradtságot, és arra a pártra szavaz, amelyikről valamilyen alapon elhiszi, hogy megvalósítja álmait. Tekintettel azonban arra, hogy az álmai, meg favorizált pártja ígéretei messze meghaladják a realitásokat, jól kiábrándul, és megfogadja: ő többé nem megy szavazni, vagy ha mégis, nem „ezekre”.

Hogy jobboldali lenne, amúgy ab ovo? Ugyan már!

Először is: Kinek lehetnek nosztalgikus, kellemes emlékei a keresztény-nemzeti-jobboldali stb. háború előtti kurzusról? Ahhoz minimum hetvenévesnek kell lenni, és igen jó memóriával rendelkezni. A magyar választók zöme vitathatatlanul Kádár János „gyermeke”, illetve az abban a korban fölnőttek gyermekei. A monarchia korabeli meg a Horthy korszakbeli jobboldal feelingjéből semmit sem érzékelhettek, mindösszesen szülőktől, nagyszülőktől hallhattak róla sok szépet, és még több rondát. Meg a történelemórákon, szinte kizárólag az utóbbit.

Az átlag magyar választó a rendszerváltástól nem várt semmi egyebet, mint a nyugati, de legalább az osztrák életszínvonal automatikus begyűrűzését. De az – ellentétben a drágasággal és a munkanélküliséggel – az istennek se akart begyűrűzni. Lehetett Antall József idejében nagyon is a két háború szebb éveit, napjait idéző kormánypolitika, kis csurkai felhangokkal az autentikusság nevében, a magyar választó dehogyis szerette meg, alig várta, hogy jöjjenek a szocik és a velük szövetséges liberálisok, hogy végre visszatérjenek a sokat szidott, de akkor már oly biztonságosnak tűnő idők. Ettől persze a magyar választó nem lett baloldali, mert Bokros csomagjában inkább csak virgácsot talált piros alma meg mogyoró helyett. Beszélhettek nekik jó szándékú, mégoly okos politikusok meg -tológusok, közgazdászok államcsőd-közeli helyzetről, modern gazdaságról, a privatizáció szükségességéről, a tandíj igazságos voltáról meg arról, hogy fölösleges, sőt ostoba dolog a gazdagokat (újakat, és régieket) segélyezni, a választót annyira csak a saját vélt vagy valós nyomorúsága érdekelte, hogy a jobb oldalon ülő, már akkor alpári hangot megütő és persze minden jót ígérő  politikusok megint csak levették a lábáról.

No, ha magyarnak annyira hajlama lett volna jobboldalinak lenni, ahogyan azt Ungváry Rudolf képzeli, akkor végletesen és véglegesen megszereti az igazán jobbos allűrökkel operáló, a demokráciát és a komcsikat zárójelbe tevő szövetséges politikai erőt, az „orbántorgyánpolgárkormányt”.

Ehelyett azonban háborogtak a nyugdíjasok meg a szegények úgy általában, mert jól látták, hogy a jobboldal bizony a meggazdagodottakat preferálja, és a tehetős középosztályt akarja magasabbra emelni a közép szintnél, az ő kontójukra. És nem igazán tetszett a magyarnak Orbán fergeteges tekintélyelvűsége, pedig a magyar már akkor is jobboldali volt – állítólag. És akkor ez a nemzet, illetve annak választó korú polgárai, akiket pedig már a jobboldali médiabirodalom is erősen megdolgozott, képes volt kétszer egymás után baloldali többséget küldeni a Parlamentbe.

Most zökkent volna minden a helyére, húsz évvel a rendszerváltás után? Most ért volna révbe végre-valahára az eddig csak kódoltan jobbos érzelmű magyar átlagpolgár?

És mi van akkor mondjuk, ha 2006-ban győz a műforradalom, vagy Gyurcsánynak telemegy a nadrágja, lemond, és a politikai zűrzavarban minden idők legalkotmányosabban megválasztott Köztársasági Elnöke idegességében kiírja az előrehozott választásokat, amit persze megnyer a Fidesz, majd rapid népszerűségvesztés után nyakába kapja a világválságot és a velük finoman szólva nem együttlélegző pénzvilágot, élén az IMF-fel? Akkor mekkora válság lett volna itt, ha Európa nem pozitívan, hanem negatívan diszkriminálja Magyarországot? És akkor most a magyar választó mennyire lenne jobboldali? Kérdezem én, kedves Ungváry Rudolf.

És kérdezem mindazoktól akik azt gondolják, hogy a magyar választó bölcs, tájékozott, megfontolt, és hallgat a józan eszére mielőtt szavazni indul.

Nem, a magyar választó könnyen megbolondítható, és semmi mást nem akar, mint lehetőleg kevés munkával sokat keresni, sok juttatást kapni az államtól, és mert azt már tudja, hogy a munkáltató nem képes vagy nem hajlandó megfizetni a munka ellenértékét – már persze ha van munkahely egyáltalán –, az (erős) államtól várja a segítséget, azt gondolván, hogy annak feneketlen a zsákja, és teli van az egyébként éppen általa is elcsalt adóforintokkal.

A magyar ember csodát remél, csodára számít, és most Orbán Viktor kezében véli látni a varázspálcát, sőt ő maga adta azt a kezébe azzal, hogy az ország teljhatalmú urává tette.

Most aztán reménykedve, illetve aggódva várhatjuk, mekkorát és hová suhint azzal a pálcával. Ki-ki pártállása, habitusa szerint.

Meglátjuk…


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!