rss      tw      fb
Keres

Most kihátráltak – és legközelebb?



Számomra már a Médiatanács szóvivője, Kiricsi Karola fellépése is azt jelezte, hogy a kormánynak egyre kevésbé érdeke kitartani az eredeti elképzelése mellett, és vállalni a Klubrádió elhallgattatásának következményeit. „Nem igaz az a vád, amit a Klubrádió is hangoztatott, hogy ellehetetleníti (t.i. a frekvenciapályázat tartalma – L.J.) a közéleti műsorok vállalását. Ezt szeretném cáfolni és szeretném, ha ezt a cáfolatomat, mint a Médiatanács szóvivőjének cáfolatát elfogadná, hiszen így van” – zárta interjúját a szóvivő a frekvenciapályázat kiírása kapcsán egy olyan helyzetben, amelyben mindenki számára ismertek voltak a tények. Miután napokon át vezető hír volt, hogy a kiírást zenecentrikus adóra szabták, és ezt senki nem cáfolta, majd az is hír volt, hogy milyen akciókat szerveztek a hír alapjául szolgáló tényekre, mind Kiricsi, mind a műsorvezető, de a rádió hallgatóinak többsége is pontosan tudta, mik a tények. A szóvivő ennek ellenére hosszasan belement a kérdés fölötti huzavonába, abba, hogy telefonon vitatkozzon az addig nem vitatott faktumokról, és ezeknek ellentmondó szándékokat próbáljon bizonygatni, nem egyszer szánalmasan átlátszó igyekezettel.

Idézet Kiricsi Karola és Bolgár György párbeszédéből:

K: Nem igaz, hogy alapvetően zeneire írta ki a Médiatanács a rádiót...
B: Ez van benne!
K: Nem ez van benne, a legtöbb pontot a közéleti műsorok vállalásáért lehet kapni, húsz pontot.
B: De ha egyszer nekünk negyven százalékot kell zenében teljesítenünk és hatvanat teljesítünk, akkor plusz húsz pontot kapunk...
K: Nem negyvenet kell, akkor nem olvasta végig.
B: Én elolvastam, negyven százalékos zenei arány van a programban (…)
K: Nincs ilyen a pályázati kiírásban, előttem is itt van.
B: Lehet, hogy két 95.3-as frekvencia van?
K: Hát lehet, de nálam van a jó kiírás, az biztos.
B: Akkor idézze nekem, ha Ön előtt van.
K: De Ön is rá tud kattintani a www.mediatanacs.hu weboldalon a pályázatok fülben valamennyi kiírásra.

Ilyen, nyilvánvaló kihátrálást csak olyanok vállalnak, akiknek megéri elviselni az ezzel járó megszégyenülést, mert tudják, hogy nagyobbat veszítenének az ellenkezőjével, és mert azt is tudják, hogy felsőbb körökben már megszületett a visszavonulásról, esetleg a tények átírásáról is a döntés.

Ezután következett a kereszténydemokrata Harrach Péter keddi nyilatkozata, amelyben jószándékáról biztosította a Klubrádió hallgatóságát. Először ezt mondta: „A rádió működése belefér az általam elfogadhatónak tartott, demokratikus médiavilág játékszabályaiba”.

Azután meg ezt: „Bár sok mindenben nem értek egyet azzal, amit ez a rádió képvisel, de a létezés jogát semmiképp sem vonnám kétségbe.”

A jóslatom tehát az, hogy az uralkodó pártközpont ezúttal nem kockáztat, és megkezdte a lassú kivonulást a média egyik fontos terepéről: nem fogja ledarálni az egyik legjelentősebb rádióállomást. Hogy mi zajlik a háttérben, és pontosan miért így zajlik, az nem belátható, de nem is érdekes – illetve csak annyiban az, hogy tévedhetek, és fordulhat még a kocka –, amit viszont most ismét megérthetünk, az az, hogy miért is nincs itt soha semminek valódi konklúziója.

Bármi lesz is a végeredmény, az eseménynek valódi konklúziói most sem lehetnek,  egyszerűen azért, mert a végeredményt létrehozó folyamatok ismét nem a tárgyra irányulnak (tárgy: miként érvényesüljön a demokratikus pluralizmus a frekvenciaosztások területén), vagyis a cselekvések hamis tárgykörben zajlanak („Orbán Viktor személyes viszonya a hatalomhoz és annak szabadgondolkodó ellenzékéhez”), és így a szereplők viselkedéseit sem lehet a tárgyhoz képest értelmezni. Nem lehet aszerint értékelni, hogy a cselekvések mennyiben voltak szakszerűek, hatékonyak, célszerűek vagy elhibázottak.

Mert mit lehet levonni abból, hosszú távon, hogy a médiahatóság szóvivője egyszer csak egy ki tudja, honnan érkező „tüzet szüntess!” parancsnak engedelmeskedett? Semmit, hiszen ez egy ad hoc megnyilvánulás volt, fogalmunk sem lehet, hogy egy következő alkalommal ugyanezt fogja-e tenni, sőt, arról sem lehet fogalmunk, hogy mit jelent majd a következő alkalom, ő lesz-e még ott azon a poszton, és egyáltalán mikor és hol áll majd elő hasonló helyzet.

Ugyanígy semmi általánosítható konklúziója nincs annak, ahogyan Harrach Péter most vélekedett. Jött egy politikus, és nagy kegyesen megengedte, hogy a Klubrádió működése beleférjen egy általa elképzelt világ játékszabályaiba. Megszólalt egy hatalmon lévő személy, aki a demokrácia huszonegyedik évében úgy tudja: a médiavilág (és, felteszem, az egész világ) létezése egyedül az ő elfogadó vagy elutasító gesztusán múlik. Rendben van, láttunk már erősen narcisztikus megnyilvánulást, de akkor azok, akik már tudják, hogy a dolgokat nem az egyszemélyes akaratok és képzelgések, hanem a demokrácia elfogadott játékszabályainak keretei közé illik beilleszteni, mit kezdjenek ezzel? Igaz, Ady is azt mondta az Elbocsátó szép üzenet című versében, hogy „Általam vagy, mert meg én láttalak”, na de, ahogyan mondani szokás, ha zongorázni lehetne a különbséget aközött, hogy valaki a szerelméhez viszonyul így, vagy egy általa politikusként befolyásolt területhez, de nagy hangzavar lenne!!!

És azzal mit kezdjünk, hogy ugyanez a politikus a létezési jog kétségbevonásának lehetőségét hozza be a képbe, miközben egy demokratikus rádióadó működéséről beszél? Értenénk, ha az uszító, neonáci rádiókról szólva villantaná fel a „kétségbe vonom – nem vonom kétségbe” alternatíva lehetőségét. Na de egy kifejezetten liberális, emberiségellenes eszméket még véletlenül sem terjesztő rádióadóról hogy jut eszébe egyáltalán a létezésébe való beleszólás mint lehetőség?! A kérdés (mármint a hogy jut eszébe) akkor is kérdés, ha ezúttal arról beszél, hogy ő speciel éppen a pozitív opciót választotta. Amire egyetlen adekvát válasz lehetséges: na még jó. Még szép, hogy egy politikus nem kérdőjelezi meg egy demokratikus adó létezési jogát. Ez azonban ismét nem olyan játszma, amelynek konklúziói lehetnének bármiféle jövőbeli eseményre nézve. Harrach egy önkény vezérelte struktúrában mozog, amelyben mindig szubjektívek, és így a másik fél számára kiszámíthatatlanok a funkcióban lévők lépései. Az ellenfelei ugyan a demokrácia fegyvereit szegezik vele szembe, ám a terepet – harci és hierarchiákat igénylő terep – nem ők határozták meg, a keretekbe, határvonalakba nincs beleszólásuk. Aláírást gyűjtenek, elmennek azokra a fórumokra, amelyeken a hatalom rákényszerül, hogy másokat is bevonjon a maga stratégiáiba, de itt a stratégiának csupán az egyes elemei látszanak, az egész játszmáról fogalmuk sem lehet, hiszen az egypártképviseleti Médiatanács semmilyen módon nem kapcsolódik a társadalomhoz és a szakmához, hanem csupán a hatalomhoz. Most ugyan, ebben a konkrét esetben, nagyon úgy néz ki, hogy használt, erőt jelentett a civilek aktivitása, és az is használt, hogy a rádió vezetése javaslatokat tett a hatóságnak, de egyrészt még ez is csupán egy föltevés, másrészt meg ki mondja meg, hogy mi volt, mi lesz a perdöntő a folyamatban? Mit hasznosíthatnak ebből azok, akik a nyitott társadalom elleni támadás következő célpontjai lesznek? Hogy éppen így kell aláírást gyűjteni, vagy hogy éppen így kell javaslatokat megfogalmazni? Netán hogy így kell örülni annak, ha egy politikus megengedően viselkedik?


Clemency for Tookie – flickr/Liz Henry

Mert azt azért ne felejtsük el megemlíteni, hogy hiszen most éppen örülni kell az uraságok leereszkedésének, annak, hogy kegyet gyakorolnak. Annak, hogy sikerült visszahozniuk a kádárista világ legrosszabb szeleteinek posványát, amelyben olykor azért kijátszhatók a viszonylagos demokráciától már megroggyant hatalmú, pudvás agyú pártokraták. Hurrá.

Hallgatom, ahogyan a Klubrádió híreiben negyedóránként bemondják: „Harrach Péter kiállt a Klubrádió mellett”, és hallgatom, ahogyan ezektől a mondatoktól már megint ugyanúgy csikorog minden, ahogyan utoljára a nyolcvanas évek elején tudott csikorogni. Ahogyan minden megint csak a taktikák szempontjából „igaz”. Mert hiszen a valóságban Harrach Péter mindent csinált, csak éppen a kiállást nem csinálta, mert az nem kiállás, hogy ki tudja, milyen megfontolásokból kinyilatkoztatom az engedékenységemet. A kiállás az, ha elveim vannak, és ezeket képviselem. Az „általam elfogadhatónak tartott világ”, mint vonatkoztatási pont nem elv, hanem öntetszelgés, és akkor még finom voltam.

Előfordulhat, hogy mindezt elmondani rossz taktikának bizonyul, és zavarónak fogják minősíteni. Sokan úgy gondolhatják, hogy most a legfőbb feladat igazodni a pudvás agyakban mégis fölvillanó, „előbbre vivő” gondolatokhoz, ahogy a múltból is megszoktuk; kedvére tenni a „haladóbbjának”, mert hiszen az már kimondani készül, nagy merészen a forradalomról, hogy népfölkelés volt. És nem kell mindig leleplezni, hogy átlátunk a szitán, hogy a magunk részéről már sokkal előbbre vagyunk, hogy számunkra a forradalom az forradalom, és nem tegnap óta, valamint hogy ugyancsak nem tegnap óta evidencia mindaz, amit a pudvás agyúak legfeljebb épp hogy kapizsgálnak. Hanem jobb úgy tenni, mintha tényleg ők volnának mindenben fölül, és gazsulálni nekik, nehogy feldühítsék őket a realitások, netán a kegyeltek hálátlanságai, és mégis ütni támadjon kedvük. A kegygyakorlás kivételes pillanatának rezzenetlenségét köztudottan a kegyeltek hasonlóképp rezzenetlen mosolya biztosítja.

Igen, a jelen helyzetben valóban az a legcélszerűbb, ha a média tapsol a kegyeikkel tüntető szóvivőknek és pártmegnyilatkozóknak, ezzel is további hasonló cselekvésekre buzdítva őket, miközben a háttérben a frekvenciára pályázók civilek ezreinek aláírásait gyűjtik olyasmihez, amihez normális körülmények között csupán a pályázó intézmény vezetőjének aláírása szükséges, egy pályázati beadványon. Ám tegyünk különbséget a „célszerű” és a „lényegnek megfelelő” között.

Idézem Petri György leírását az ilyen helyzetbe kerülő emberekről, a Ká-európai értelmiség című versből:

„Valaha
valahol
valamit akart
vagy akart volna
Aztán rámordultak
Vagy rá se mordultak
De állítólag biztosan
Szigorúan rápillantottak.”

Igen, ismét ez a helyzet, azzal a nagy különbséggel, hogy az előző, hasonló helyzetnek egyszer már sikerült véget vetnünk, és azóta tudjuk, hogy ami most van, az nem szükségszerű.

Ami most van, az csupán az eltorzult magyar elitek ideiglenes állomásozása hazánk politikájának területén. Amellyel szemben hol tudunk valamit tenni, hol nem, de épp ez az egymás kijátszására, a hatalmon lévők személyes kegyeinek keresésére épülő rendszer az, amit tilos végérvényesnek elfogadni, amire tilos hosszú távon berendezkedni. Aminek kényszerűségeivel számolni kell ugyan, de amiről közben minden nap el kell mondani, hogy csupán egy átmeneti kényszerűség. Mert ha ezt nem mondjuk el, felhívó jelleggel, és nagyon hangsúlyosan, legalább önmagunknak, akkor ugyanúgy kell majd befejeznünk a magunk jelenkori történetét, ahogyan Petri befejezte a hetvenes évek végén írt verset:

„Így lett azzá amivé
Mindig is lenni akart tudat alatt
Becsinált
Leves.”

Nem szeretném. Halálosan unom. És nagyon remélem, hogy más is.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!