rss      tw      fb
Keres

A munka szabaddá tesz



Hogy a szabad piacgazdaság önmagában véve számos problémát – mint például a nagy közösségi beruházások vagy a szociális problémák – nem tud megoldani, azzal már Adam Smith is tisztában volt, s ezért – minden ellenkező híresztelés dacára – szükségesnek tartotta az állam bizonyos fokú beavatkozását a gazdaság önmozgásába. Hogy pedig valamiféle szociális háló létrehozása az államnak kötelessége lehet, ez tudtommal először a francia forradalmi konvent alkotmányvitáiban vetődött föl. A jakobinus Robespierre az alkotmányba eredetileg egy ilyen, szocialisztikus ízű cikkelyt javasolt fölvenni: „A társadalom köteles minden tagjának létfenntartásáról gondoskodni; vagy munkát, vagy ha nem tud dolgozni, megélhetési eszközöket biztosítva számára.” A polgári szellemiségű alkotmányba azonban ez a radikális megfogalmazás nem került be, csupán ennyi: „A társadalom köteles a szerencsétlen polgárokról gondoskodni.” Ám ennek is megvolt a maga jelentősége, még ha az alkotmány végül soha nem is lépett életbe.

Nem sokkal később filozófiai síkon ismétlődött meg ez a szembenállás, a francia politikai mozgást elméletileg követő német gondolkodóknál. A jakobinus Fichte ezt mondja az állam és a gazdaság berendezéséről írott művében (Der geschlossene Handelsstaat, magyarul „A tökéletes állam” címen adták ki): „A mindenkire jutó rész jogszerűen az övé… Az észállamban megkapja… Az ember dolgozzék, de ne mint egy teherhordó állat, amely terhével a hátán merül álomba, és amelyet az elhasznált erő legszűkösebb pótlása után újból fölzavarnak, hogy ugyanazt a terhet cipelje tovább. Félelem nélkül, kedvvel és örömmel kell dolgoznia…” A polgári állásponton lévő Hegelnek már éppúgy nem voltak ilyen illúziói, mint a Konvent polgári többségének, ám a szociális problémákra ő is odafigyelt: „Persze minden egyén egyfelől magáértvaló, másfelől azonban a polgári társadalom rendszerének is tagja, s amennyiben minden embernek megvan a joga, hogy megkövetelje tőle a megélhetését, a polgári társadalomnak meg kell őt védenie önmaga ellen is. Nem csupán az éhenhalásról van itt szó, hanem a további szempont az, hogy ne keletkezzék csőcselék.” (A jogfilozófia alapvonalai, 240 §) Intelmeire, bár inkább közvetve, például tárgyalópartnere, a Hegel-követő szocialista vezér, Lassalle szavai nyomán, odafigyelt a modern Németország megteremtője, Bismarck is, akinek szociálpolitikája végül a későbbi német „szociális piacgazdaság” előzménye lett.

Ami azt mutatja, hogy konzervatív létére is lehet valaki szociálisan érzékeny. Nem túl közismert tény, de tény, hogy a XIX. századi Angliában konzervatív gondolkodóknak és politikusoknak volt nagy szerepük a Marx által (tessék megnézni A tőke első kötetét) nagyra értékelt ún. gyári törvényhozás kialakításában, a női és gyermekmunka szabályozásában, illetve leépítésében. Ezért nem föltétlenül ördögtől való a szociálpolitikában bizonyos konzervatív elképzelések alkalmazása – a volt szocialista miniszterelnök mostanában többször is utalt rá, hogy a szocialista vezetésű kormány „Út a munkához” programja a modern szociáldemokrata politika egyfajta konzervatív indíttatású korrekciója volt.

A magam részéről hajlandó vagyok elfogadni, hogy a munkanélküli és a szociális segélyek összegét egyfelől, a minimálisan fizetendő bér összegét másfelől úgy kell kialakítani, hogy az munkavállalásra ösztönözzön, s valóban indokolt esetekben még azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy a segélyt vagy annak egy részét természetben juttassák el a rászorulókhoz. Azt az elvet azonban mindenképpen meg kell tartanunk, amit már a polgári beállítottságú Konvent, amit a polgári filozófus Hegel is magától értődőként ismert el: egy magát valamennyire is közösségnek tekintő társadalom nem teheti meg, hogy akár egyetlen tagját is éhenhalni hagyja.

A magyar kormány újabb idevágó terveiből eddig kiszivárgott elképzelések megsérteni látszanak a tisztességes konzervatív módon elgondolható szociálpolitikai elveket. Az rendben van, hogy egy munkanélküli keressen állást, s még az is, hogy az álláskereső nem ragaszkodhat a végsőkig olyan munkához és olyan helyen, amilyet és ahol ő azt szeretné, ha erre nyilvánvalóan nincs lehetőség. Az is rendben lévőnek nevezhető, hogy aki végül nem talál munkát a munkaerőpiacon, viszont kap valamely tűrhető mértékű segélyt, akkor ennek fejében, ha képes rá, nyújtson valamit cserébe a társadalomnak, például végezzen közmunkát. Ami nincs rendben, az először is az, hogy a közmunkát végzők tevékenységét ne csak hasznos intézmények vehessék igénybe közvetlenül, hanem közvetve piaci vállalkozások is, a minimálbért ily módon de facto leszállítva. Másodszor pedig az, hogy ha valamelyik közmunkás elfogadhatatlannak érzi a közmunka föltételeit, akkor teljesen kizárják a szociális rendszerből, vagyis csőcseléklétre és éhenhalásra kárhoztassák.

Márpedig a közmunkának a tervekből fölsejlő rendszerét igencsak természetes lesz elfogadhatatlannak érezni. Egy közmunkának először is nyilvánvalóan közhasznúnak kell lennie, s ha mondjuk a vízgazdálkodáshoz kapcsolódó munkák, mint gátépítés stb., és minden ehhez hasonló jellegű munka is, ilyennek minősíthető, egy városi stadion luxusberuházása esetében ez már közel sem egyértelmű, nem is beszélve a magánvállalatokhoz kikölcsönzött közmunkásokról. A közmunkának másodszor, mondhatni értelemszerűen, értelmesnek kell lennie, mert az értelem nélkül végzett munka (szélsőséges példával: egy árok kiásása, majd betemetése) csak arra nevel, hogy a munkának nincs értelme. Harmadszor, egy civilizált modern társadalomban a közmunka nem folyhat embertelen körülmények között – és itt aztán a legsúlyosabb aggályok merülnek föl a kiszivárgott tervekkel kapcsolatban.

Kezdjük ott, hogy aki az éhenhalástól fenyegetve vállalja a közmunkát, az valójában kényszermunkás, kvázi rabszolga. A munka, amire a tervek szerint alkalmazni fogják, csakugyan rabszolgamunka is lesz: gépesítés nélküli és helyetti, kézi erővel végzett primitív tevékenység, olyan, amilyennel a kínai Nagy Falat építették – persze, hiszen ugye Kínát akarjuk utolérni. A közmunkásnak továbbá el kell fogadnia, hogy adott esetben akár napi 6 órát is utazással töltsön, ami munkaerejének regenerálódását igencsak kétségessé fogja tenni – lásd föntebb: „mint egy teherhordó állat, amely terhével a hátán merül álomba, és amelyet az elhasznált erő legszűkösebb pótlása után újból fölzavarnak, hogy ugyanazt a terhet cipelje tovább”.


Slave (National Museum of American History) – flickr/clio1789 

De ha még a 6 óra utazás sem lesz elegendő, akkor a kijelölt munkahelyen majd szép táborokat létesítenek a közmunkások számára, konténerekből – nem olyan kényelmesekből persze, mint az őreiknek, akik bár kisegítő, de hivatásos rendőrök lesznek. Tulajdonképpen ők is kivezényelt közmunkás, azaz kényszermunkás táborlakókként fognak dolgozni, csak valamivel a többiek fölé emelve és rendelve. Mert ezek a szép konténeres táborok a belügyi szervek fölügyelete alatt fognak állni (mint a börtönök vagy más ismert táborok), s a kényszermunkássá tett közmunkások az éhenhalás fenyegetésének terhe mellett kell hogy engedelmeskedjenek majd az egyébként ugyanilyen státusú, de mégis föléjük rendelt belügyi őröknek. Biztatásul azért nyilván ki fognak majd írni nekik a táborkapura valamilyen szép, lelkesítő föliratot – például azt, ami a címben szerepel.



Lendvai L. Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!