rss      tw      fb
Keres

Önkiélés borítékolva


Egy percnyi műsort nem készített soha életében, azt sem tudja, mit jelent mikrofonra írni a szöveget, takkra indítani a részanyagot vagy felhúzni a szöveg alá a zenét, de most ott ül, és ábécé sorrendben magához rendeli a műsorkészítőket. Mindegyiket.

Társaival, akik ugyanannak a kizárólag hatalomtechnikai és klientúraépítési elképzelésekkel rendelkező csoportnak a vazallusai, már előre elkészítették a több száz borítékot, vélhetően gondosan ügyelve az adatok pontosságára, és arra, hogy még véletlenül se cseréljék fel a „szerződése érvényben marad”, illetve a „szerződését felmondással megszüntetjük” szövegeket. Most már csak arra kell vigyáznia, hogy mindenkit be tudjon azonosítani, aki belép az ajtón. Vagy hogy le ne dőljön az a hatalmas halom.

Két-három, egzisztenciákat érintő levéltorony, jobbra-balra az ember előtt az íróasztalon – igazán tekintélyt parancsoló látvány.

Miután bejött a delikvens, és ő kezet fogott vele, helyet mutat, majd maga is visszaül a borítékok védősánca mögé – igen, ez így lesz a legcélszerűbb.

– Gyerekek, kommunikáljátok le a sajtónak, hogy egy emberre tíz-tizenkét perc jut, jó? Ez alatt fogom elmondani, hogy a leépítésre az eddigi rossz gazdálkodás meg aztán a megújulás igénye miatt van szükség, oké? Megújulni, azt mindenképp kell, mert az, hogy most mi jövünk, maga a totalitás. Minden érdektelen, ami eddig volt, értitek? Minden. Ettől kezdve csak mi vagyunk érdekesek.

Azok meg érezzék, hogy mi mindent elölről kezdünk, és éppen ezért mindenkit szépen mérlegre teszünk. Úgyhogy jöjjön be egyenként az egész díszes banda, névsorban, ahogy illik. És fogja már föl, végre, hogy mi vagyunk azok, akik válogatunk.

Izzadjon az is egy sort, aki marad. Legyen néhány kemény perce, amíg engem hallgat, és azon tépi magát, hogy mi is lehet abban a borítékban. Én meg, persze, azt a tíz-tizenkét percet nem fogom elvesztegetni. Lesz mit mondanom nekik a múltról és a jövőbeli feladatainkról. A szellemi-lelki azonosulás fontosságáról. És jogom van látni, milyen képet vágnak ehhez azok, akikkel majd dolgozni fogunk.

Persze, biztosan lesz olyan, aki előre eldönti, hogy nem adja ki magát, és faarccal végighallgatja, úgy tesz, mintha az egésznek nem volna jelentősége. Én ezeket is igyekszem megjegyezni, de nem ők azok, akikre bazírozni fogok. Hiszen előfordulhat, hogy némelyiknél tényleg nincs különösebb jelentősége az ügynek. Mondjuk ha nagyon muszáj, egyik-másik odébb tud állni. Nekem viszont nem ők, hanem azok lesznek az embereim, akik nem tudják elleplezni, hogy félnek, mert van mit félteniük.

Aki fél, az sokkal butábbá lesz, mint amilyen valójában. Az el fogja hinni, még az utolsó pillanatban is, hogy ha most ő itt, a levél átadása előtt készségesnek mutatkozik, akkor még előfordulhat, hogy meggondolom magam. Mit tudom én! Még az is lehetséges, hogy kétféle levéllel kalkulálnak a fantáziájukban. Hogy ugyanahhoz a névhez egy igent meg egy nemet is odakészítettünk. És azt képzelik, hogy ha most nálam megfelelnek, akkor én a kettő közül a pozitív tartalmú levelet húzom elő. A remény hatalmas erő! És miért ne higgyék, hogy minden az én jó szándékomon múlik?

A lényeg, hogy aki ebben a tíz-tizenkét percben szuperkészségesnek mutatkozott, az ezzel egy ígérvényt adott át nekem. Az már nem csinálhat segget a szájából, mert jutalmat kapott a behódolásáért. Kivette a levelét, és látta, hogy maradhat. És ez bizony olyan lesz, mintha mi ketten titkos szövetséget kötöttünk volna. Ő készséges volt, ijedtében talán még föl is adta magát, mire én engedékeny voltam, és ebből már nincs visszaútja: készségesnek kell maradnia. Pláne, hogy közben meg látja, hány olyan kolléga van, akivel nem lacafacázunk. Úgyhogy ha eltér ettől az ígérvényétől, hát utólag ő is kaphat még egy másféle levelet is.

Annyi élvezet meg nekem is jár, hogy lássam az arcukon a megfelelés vágyát. Mert azért, köztünk legyen szólva, rám itt a piszkosmunkát osztották ki. És mivel nem vagyok hülye, azt azért én is tudom, hogy egyetlen hatalom sem tart örökké. Nekem se garantálja semmi a hatalmam örök érvényességét. Úgyhogy most kell kiélveznem az utolsó cseppjéig, amikor lehet.

Élvezem is. Ahogyan más is teszi.

Az a jó ebben a kurzusban, hogy az egész egy nagy, szabadjára engedett önkiélés. Azt a kis árat meg, hogy közben patetikus baromságokat kell beszélni hazáról, nemzetről, alkotmányról, forradalomról, boldogan megadom érte.

Nálam ez nem jelent áldozatot. Mert ezekről én egyébként sem tudok mondani semmit.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!