Blue Labour: a „konzervatív szocializmus” mítosza – I.
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. július 07. csütörtök, 04:39
Angliában a legutóbbi, 2010-ben lezajlott választások óta a korábbiaknál is intenzívebb vitát folytatnak egymással politikusok és társadalomkutatók az ország társadalmi problémáiról, jövőjéről, a politikai alternatívákról. E viták lényeges és általánosan elfogadott kiindulópontját jelenti az a felismerés, hogy az angol társadalmat az utóbbi évtizedekben lényegi változások, olyan kihívások érték, amelyek megkövetelik az eddigi politikai gyakorlat, a hagyományos politikai ideológiák mélyreható újragondolását. A konzervatív párt és vezetője, David Cameron ennek a felismerésnek a jegyében fogalmazta meg a Big Society programját, amely nemcsak győzelemre segítette a konzervatívokat, hanem a liberális párttal kötött kormányzati megállapodás (egyik) alapját is jelentette. Ugyanebben az évben, azaz 2010-ben jelent meg Phillip Blond nagy feltűnést keltő, de aztán gyorsan elfelejtett könyve, a Red Tory, amely ugyancsak a konzervatív politikai ideológia és gondolkodás esélyeit vizsgálja a jelenkori, változó világban. A másik oldalon, a legutóbbi választás vesztese, a Munkáspárt köreiben még erőteljesebb a disputa. Ez már csak azért is érthető, mert a Labour Party 1997 és 2010 között négymillió választót és 137 parlamenti helyet vesztett. Miközben a Munkáspárt elmúlt évtizedét meghatározó New Labour képviselői csak nehezen szedik össze magukat, s ez év őszére ígérik programjuk megfogalmazását, addig az őket bíráló Blue Labour a Munkáspárt talán legnagyobb befolyással bíró ideológiai áramlatává, irányzatává nőtte ki magát. Tanulmánykötetben jelentette meg téziseinek, elméletének összefoglalását, új – bár igen ellentmondásos − „kereteket” teremtett a baloldali politika és társadalomkép számára. Ez a tény már önmagában is fel kell hogy keltse a figyelmet – még akkor is, ha sem az angol és a magyar társadalom, politikai kultúra, sem pedig a Labour Party és az MSZP nem hasonlítható össze egymással közvetlen módon. Ugyanakkor a vita, illetve az a felfogás, szemlélet, amelyet a Blue Labour hirdet és követ – minden angol sajátossága ellenére − nagyon pontosan világítja meg az európai baloldal, az európai szociáldemokrata pártok dilemmáit, s számos tanulsággal szolgál az útját, identitását kereső hazai baloldali politika számára is.
A Blue Labour története 2009 tavaszán kezdődött, amikor a politikaelmélettel és közösségépítéssel foglalkozó egyetemi oktató, Maurice Glasman meghirdette téziseit. Üzenete egyrészt igen egyszerű volt, másrészt – talán éppen ezért – sokakat elgondolkoztatott. Glasman azt hangoztatta, hogy a Munkáspártnak elő kell „ásnia” gondolkodásának, ideológiájának, politikájának azokat az elemeit, amelyek a 20. század első felében jellemezték a pártot. Azt hangsúlyozta, hogy azok az etikai alapelvek, amelyek a század elején a Munkáspárt megalakulásához vezettek, ma is érvényesek, s ezért emlékeztetni kell a pártot ezekre az „eredeti értékekre”. Újra elő kell venni a Munkáspárt elfelejtett hagyományait, a kölcsönösségen és összeműködésen alapuló társadalom eszméjét, s ezek segítségével kell leírni, értelmezni a mai világot, kiutat, alternatívákat keresni. Ez azonban nem egyszerű – az európai baloldali pártok körében manapság megint népszerű − nosztalgia vagy tradicionalizmus, hanem a párt történetének újrafelfedezése, a párt 19. századi hagyományainak „kreatív újraalkalmazása”. Ebben a szellemben kell átalakítani a pártot „a család, a hit, a munka és a lokalitás” paradigmái mellett – „a családunk, a barátaink és a hely, ahol élünk, alakítják ki bennünk a hovatartozás érzését”, hirdeti Glasman. Ebből pedig az következik, hogy egy „mélyen konzervatív szocializmus” felépítésére irányuló, „a viszonosságon, a kölcsönösségen és a szolidaritáson” alapuló politikát kell folytatni.
A megújulás, a gyökerekhez való visszatérés politikai szükségességének több oka is van. Egyrészt a globalizálódó világ erkölcsi értelemben folyamatosan romlik, esik szét, a társadalom mára megszűnt „működő morális egységként” létezni – állapítja meg a Blue Labour. A társadalomból kiveszett a viszonosság és a kölcsönösség, s ennek következtében felszívódott a bizalom is. Másrészt a New Labour – több szempontból is − tévútnak bizonyult. A Blue Labour meghatározó alakjai úgy vélik, hogy a Munkáspárt az elmúlt évtizedben elvesztette annak a társadalmi közegnek a nyelvét és kultúráját, amely létrehozta őt, s amelynek segítségével az emberek mindennapi életének részévé válhatott. A párt ma már nem képes újratermelni politikai hegemóniáját azon a társadalmi osztályon belül, amely „megszülte” őt, mivel érdektelenné vált számára, hogy mi az, „ami igazán számít”, ami a mindennapi életüket élő embereket mozgatja, érdekli, foglalkoztatja. Azaz elszakadt hagyományos támogatói mindennapi életének valóságától. Ezért a törzsválasztók elidegenedtek a párttól, mert a politikájában nem ismertek rá a saját gondjaikra, a New Labour túl piacbarát, eszméi túl elvontak voltak a számukra. Aligha véletlen, hogy a Munkáspárt mai vezetői, meghatározó alakjai folyamatosan azt hangoztatják, hogy a New Labour kevés figyelmet szentelt „azoknak az értékeknek, intézményeknek és viszonyoknak, amelyekkel az emberek leginkább rokonszenveznek”. Hogy vissza kell térni a Munkáspárt hagyományaiban és eszméiben rejlő értékekhez, fel kell éleszteni a párt „szunnyadó” hagyományait; hogy az élet nemcsak pénzről és haszonról szól; hogy a „Munkáspárt szívébe” olyan értékek vannak „belevésve”, mint „felelősség, szeretet, lojalitás, barátság, cselekvés, győzelem”. Jól látható, hogy ez egy egészen más nyelv – de nemcsak egy más nyelv, hanem egy gyökeresen más világkép és társadalomfelfogás kifejeződése is, amelyben a New Labour bírálata szorosan összekapcsolódik a globalizáció és a késő kapitalizmus kritikájával.
Fernand Léger: Les constructeurs (1965) – wikipaintings
A Blue Labour kritikájának középpontjában a „pénz dominanciája”, a „globalizáció ránk (értsd: az angol társadalomra) zúduló káros következményei”, valamint a New Labour alapvető tévedéseinek a felsorolása áll. Glasman, és a Blue Labour többi meghatározó ideológusának kapitalizmuskritikája persze szervesen illik a pénzügyi válságot követő bírálatok sorába. Ugyanis nem magát a kapitalizmust, hanem a „pénzügyi tőkét” tekintik a legfőbb ellenségnek. Egyrészt azért, mert az új kapitalizmus alárendelte a munkát a pénzügyi tőkének, másrészt pedig azért, mert a pénzügyi tőke rendkívül erős, s kizárólag a nyereség maximálására törekszik. Ennek következtében az emberi viszonylatok, értékek és normák kommodifikálódnak, áruvá válnak, a pénz korlátlan uralma alá hajtotta a mindennapi életet. A kommodifikáció (commodification) a Blue Labour kapitalizmuskritikájának központi eleme, mivel Glasman szerint ez a folyamat megsemmisíti a közösségeket összetartó etikai elveket. A Blue Labour azt hirdeti, hogy lényegi és feloldhatatlan szembenállás van a piac és az etikai alapokon nyugvó közösségek között, mivel a piacnak pontosan „a társadalom, a munka és a természet kommodifikációja” a lényege. A New Labour legnagyobb, legsúlyosabb tévedésének pedig azt tartja, hogy politikájával kiszolgálta az új kapitalizmust, a kommodifikáció közösségeket, a társadalmat, az erkölcsi normákat felmorzsoló folyamatát. Glasman ebben az összefüggésben külön kiemeli, hogy a Munkáspárt politikáját 1997 és 2010 között egy olyan „tudományos racionalizmus” vezérelte, amely figyelmen kívül hagyta a pártnak a kapitalizmus káros hatásaival szembeni erkölcsi fenntartásait, a közös jó (common good) eszméjét. Ennek köszönhetően a New Labour a politikai közösséget az egyik oldalon individuális jogokra, érdekekre és szükségletekre, a másik oldalon pedig a kormányzati hatalomra szűkítette le. Ebből következően nem alakult ki megfelelő, helyes viszony az állam, a piac és a társadalom között. Ezzel párhuzamosan – fejti ki Glasman − a New Labour egyoldalúan elkötelezte magát a „képzett elit” és a gazdasági modernizáció, az etnikai és kulturális különbségek igenlése, az „újszerű élmények” és az individuális választás elvének növekvő jelentősége mellett. Ezek az elvek azonban a Munkáspárt hagyományos törzsszavazói számára idegenek, elvontak és követhetetlenek voltak, és azok ma is. Glasman mindemellett azt is a New Labour szemére veti, hogy magáévá tette a „szabadon áramló globális tudásgazdaság” eszméjét, s azt tekintette feladatának, hogy segítsen az embereknek a piacon jobban eladható, flexibilisen alkalmazható tudás megszerzésében, s mindezt összekötötte a társadalmi mobilitásról szóló elképzelésével. Ez a politika azonban túlbecsülte az emberek képességét és lehetőségét lakó- és munkahelyük megválasztásában, s ezzel egyidejűleg alábecsülte a flexibilis munkaerőpiacnak a mindennapi életre, az állandóságra és a kontinuitásra gyakorolt romboló hatását. Részben ezzel függ össze, hogy Glasman rendkívül szkeptikus – hogy azt ne mondjam, elutasító – a bevándorlást és a multikulturális társadalmat illetően is. Megítélése szerint a multikulturalizmus körüli diskurzus tovább erodálta a közösségek összetartozását, és jelentős feszültségeket okozott a „fehér munkásosztályon” belül.
Röviden ennyi a Blue Labour társadalommal és politikával kapcsolatos diagnózisa. Ennek az írásnak a második részében azt foglalom majd össze, hogy milyen terápiát javasol ez az irányzat, illetve, hogy milyen kritikák fogalmazódtak meg a diagnózisról és a terápiáról.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
