Kuruzslók, sámánok, nyelvtudorok – Második rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



A Michigan Államban, Detroit közelében fekvő Ann Arbor elsősorban egyeteméről, a University of Michiganről híres: oda járt Gerald Ford, az Egyesült Államok harmincnyolcadik elnöke (1974–1977), Arthur Miller író, számos későbbi Nobel-, illetve Pulitzer-díjas, kiemelkedő kutatók, tudósok, művészek, szenátusi és kongresszusi képviselők tömege. Különösen erős az egyetem űrkutatásban, nem véletlen, hogy az 1971-ben negyedikként Holdra szálló Apolló 15 teljes legénysége az egyetemhez kötődött. A nyelvészek számára azonban mást is idéz ez a városnév, s annak az eseménynek legalább olyan jelentősége van, mint a Holdra lépésnek.

1977-ben a Martin Luther King Általános Iskola szülői közössége pert indított az iskolaszék ellen azzal, hogy az iskola nem veszi figyelembe gyerekeik szociokulturális és nyelvi hátterét, ezért a gyerekek súlyos hátrányba kerültek amiatt, hogy otthon használt nyelvük, illetve az iskola által követelt nyelv jelentősen különbözött egymástól. A perben a nyelvészek szakértői véleménye döntött: eszerint az afro-amerikai angol (korábbi nevén fekete angol) hangtanában és nyelvtanában is olyannyira eltér az iskolában használt nyelvváltozattól, hogy a különbségek akadályozták a gyerekek tanulását. A szülők megnyerték a pert, az iskolát pedig arra kötelezték, hogy dolgozzon ki nevelési programot, amely a gyerekek otthoni nyelvváltozatára alapozva segíti őket, hogy elsajátítsák az iskolában használt angolt.

Az Ann Arbor-i példát követve sajnos csak pár hasonló, egyébként szintén sikeres per indult, a végeredmény tehát nagy lépés volt a helyieknek, kis lépés a világ többi iskolájának. Az Ann Arbor-i per mégis áttörést hozott a nyelvváltozatok megítélésében, hiszen korábban föl sem merült, hogy az iskola ne követelhetné meg, minden magyarázkodás nélkül, a „helyesnek” tartott nyelvváltozatot. William Labov, a 20. századi nyelvtudomány iskolateremtő alakja a per kapcsán fogalmazta meg a nyelvészek társadalmi szerepvállalásáról szóló véleményét – tanulmánya ezért kapta a Tárgyszerűség és elkötelezettség címet. Labov szerint a nyelvészek kétféle választ adnak arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozik, illetve mire jó a nyelvészet. Az egyik választípus szerint a nyelvészet olyan alapkutatás, amely ugyan az emberi gondolkodást fürkészi, a legtöbb embert nyugtalanító problémák­hoz azonban nincs közvetlen köze. A másik választípus szerint a nyelvészet a biológiai és társadalmi történetünk során kialakult hétköznapi nyelvet vizsgálja, s jó néhány társadalmi gond orvoslásában segíthet: hogyan kerülhetők el az oktatási kudarcok, hogyan lehet elérni, hogy a jog szóba álljon a nyilvánossággal, hogyan oldhatók föl a kétnyelvű oktatás körüli ellentétek és így tovább.

A két megközelítésmód között alapvető nyelvfilozófiai különbségek vannak, ebből természetesen az is következik, hogy képviselőik más elméletekkel és módszertannal kutatnak. Nagyon nagy vonalakban és erősen leegyszerűsítve: az egyik nyelvszemlélet, amelyhez az egymástól szintén sokban különböző strukturalista és generatív nyelvészetinek nevezett iskolák tartoznak, elsősorban a nyelvi rendszer belső összefüggéseinek leírását tartja céljának, egyrészt hogy megértse az egyes elemek funkcióját, másrészt, minthogy a generatív nyelvészet egyik alaptétele szerint valamennyi nyelv alapjául egy közös, velünkszületett nyelvtan szolgál, az irányzat követői ezt az univerzális grammatikát kísérlik meg föltárni. A strukturalista és a generatív nyelvészet is figyelmen kívül hagyja a hétköznapi nyelvhasználat „esetlegességeit”, a beszélő aktuális pszichés állapotát, a kontextus hatását, mert ezeket nem tartja lényegesnek a nyelv belső összefüggései szempontjából. Ebből a nyelvészeti tevékenységből nem következik, hogy a nyelvész, szakismeretei alapján, társadalmi kérdésekbe szóljon bele. Ha megteszi, azt nem nyelvészként, hanem nyelvészeti munkája mellett teszi – a generatív nyelvészet alapítója, Noam Chomsky például híres politikai állásfoglalásairól.

A másik csoportba tartozó irányzatok viszont nagyon is kíváncsiak a nyelvi rendszerhez kapcsolódó körülményekre, és nem „esetlegességnek”, hanem a nyelvtől elválaszthatatlan, szabályokkal leírható, fontos jegyeknek tekintik őket. Másképpen fogalmazva: a nyelvet társas – kulturális és társadalmi – beágyazottságában vizsgálják, a társas jelentést a nyelvleírás elhagyhatatlan részének tekintik. Sok minden tartozik ide: hogyan fejezi ki a nyelv az emberek közötti viszonyokat, a hierarchiát, az identitást, hogyan nyilvánul meg a nyelvben a hatalom a hétköznapokban, az iskolában, a jogi színtereken, hogyan működnek a nyelvbe kódolva a társadalmi diszkrimináció rejtett formái, mit mond el a kultúráról, hogy mit tart egy közösség természetesnek vagy természetellenesnek, s ez hogyan nyilvánul meg a nyelvben, hogyan változik a nyelv. A másik szemlélettől eltérően, kutatásaikban a nyelvészek nem saját nyelvérzékükre, intuíciójukra építenek, hanem anyanyelvi beszélőktől gyűjtött adatokra. Abból az értelmezésből, hogy a nyelv társas jelentése alapvetően fontos, elhagyhatatlan része a nyelv leírásának, s abból a módszertani követelményből, hogy a leírásnak a vizsgált közösség tagjaitól gyűjtött adatokra kell épülnie, egyenesen következik a nyelvészek társadalmi szerepvállalása. Ez azért természetes, mert a nyelvészek közelről látják a nyelvben tükröződő, illetve a nyelvhasználatból adódó konfliktusokat, s kötelességüknek tartják, hogy tudásukat fölhasználják annak a közösségnek a javára, amelytől adataikat nyerték, azaz védjék érdekeiket, s megoldásokat javasoljanak a nyelvből kibontható konfliktusokra.

A két szemlélet egészen más módon közelíti tehát meg a nyelvet, különbözőképpen gondolkodnak a nyelvészet feladatairól, sőt még a nyelv fogalmát is eltérően értelmezik. Van viszont valami, amiben egyetértenek: hogy a nyelv tudományos vizsgálata csak deskriptív (azaz leíró) természetű lehet, preskriptív (azaz előíró) nem. Ezzel kezdődnek a „bevezetés a nyelvtudományba” jellegű alaptankönyvek: hogy a nyelvész feladata az, hogy leírja a nyelvet, nem pedig az, hogy előírja az embereknek, hogyan kell beszélniük. Más szavakkal: a nyelvészet azzal foglalkozik, hogy milyen a nyelv, s nem azzal, hogy egyesek szerint milyennek kellene lennie.

Nem újkeletű ez a követelmény.

Joseph Priestly (1733–1804) angol lelkész nevét elsősorban a természettudósok és a tudományfilozófusok ismerik jól: több gázt ő fedezett föl, köztük az ammóniát, a kén-dioxidot, valamint az oxigént és a nitrogént (az előbbit Priestly tájékoztatása után Lavoisier azonosította és nevezte el, és tőlük függetlenül a svéd Scheele is fölfedezte, az utóbbit pedig Rutherford is azonosította). Priestly hozzájárult a fotoszintézis fölismeréséhez, s naponta akár többször is hálásak lehetünk neki, mert ő találta föl a szódavizet – tulajdonképpen James Cook második déltengeri expedíciójának sikeréhez akart hozzájárulni az újfajta itallal, amely reményei szerint gyógyította volna a skorbutot. A lelkész tudományos ismereteit rendszeres londoni látogatásai során bővítette, többek között Benjamin Franklinnel való találkozásai során – Franklin 1757-től 1775-ig volt Pennsylvania képviselője Londonban. Az angol lelkész valódi polihisztor volt: a gázokat, az elektromosságot, illetve az optikai jelenségeket vizsgáló kísérletei és írásai mellett teológiával, természetfilozófiával, neveléselmélettel és politikaelmélettel is foglalkozott, s mindezt letisztultan egységes szellemben.

Természettudományos kiválóságát már saját korában is elismerték, teológiai munkássága azonban, legalábbis Angliában, nem aratott ilyen sikert. Presbiteriánus lelkész létére a vallás- és a polgári szabadság védelmezője volt, ennek megfelelően kiállt a francia forradalom mellett. Teológusként azt hirdette, hogy a hitet össze kell egyeztetni a materializmussal, Birminghamben a tudomány fejlesztését és gyakorlati alkalmazásának kiterjesztését szorgalmazó Lunar Society tagja lett – mások mellett James Watt tagtársaként. A Közép-Angol-alföld (vagy Középfölde, Midland) felvilágosodási mozgalmában fontos szerepet játszó társaság alapítójára is érdemes odafigyelnünk: ez az orvos-filozófus-költő Erasmus Darwin volt, Charles Darwin egyik nagyapja, és a másik nagypapa, a híres (tudósok és művészek tucatjait adó) Darwin–Wedgwood-família másik „gyökere”, a kerámigyár-alapító Josiah Wedgwood szintén tag volt. Priestlynek azonban végül el kellett hagynia Birmighamet: miután a kereszténység kritikáját összegző munkájában csaknem minden keresztény dogmát elvetett, és áttért az unitárius hitre, az istentelenkedésen felbőszült kortársak egy csoportja 1791-ben megtámadta és felgyújtotta otthonát és templomát is, s minthogy később sem enyhült körülötte a levegő, 1794-ben az Egyesült Államokba menekült. Politikai nézetei szintén a legteljesebb összhangban voltak természetfilozófiájával: az egyén szabadságát védte, bírálta a rabszolgatartást és a gyarmatosítást, szorgalmazta, hogy a nőket is vonják be az oktatásba, és nemcsak a Függetlenségi Nyilatkozatot fogalmazó bizottság már említett tagjával, Franklinnel állt szoros kapcsolatban (az Államokban Priestly maga is Pennsylvaniában élt), de a Nyilatkozat két másik megszövegezője, az Egyesült Államok második és harmadik elnöke, John Adams és Thomas Jefferson is barátja volt (és valamennyiüknek hittársa is, hiszen mindannyian az unitárius hitet követték).

Nem véletlen hát, hogy a rendkívül következetes világképet fölépítő Priestly a történelemről is azt vallotta, hogy lényegében természeti törvények irányítják, a dogmák elvetése iránti szenvedélye pedig megnyilvánult abban, hogy a klasszikus nyelvek helyett a modern nyelvek tanítását, az ókor történelme helyett pedig a modern történelem alapos megismerését tartotta fontosabbnak. Már 1761-ben ugyanebben a szellemben írta később igen népszerűvé vált, széles körben használt angol nyelvtanát: egyrészt igyekezett megszabadítani az angol nyelvleírást a latin grammatikai kategóriák béklyóitól, másrészt viszont, teljes összhangban Priestly ténytiszteletével, a beszélt angol nyelvre, s nem valamiféle nyelvideálra alapult. Priestly tétele szerint „helyes” az, ahogyan a nyelvet az emberek szokásaiknak megfelelően beszélik, azaz a „nyelvhelyességet” nem lehet valamiféle logikai vagy jogi alapon értelmezni. Ez az elv azóta is a modern nyelvészeti megközelítés kiindulópontja. Olyan fordulatot jelentett a nyelvleírásban, mint amikor a természettudósok már nem azért végezték a kísérleteiket, hogy megtalálják a bölcsek kövét, hanem azért, mert a természetet akarták minél alaposabban megismerni. A korábban a nyelvtanok alapjául szolgáló előíró szemlélet ugyanúgy a tudományon kívülre került, mint a bölcsek kövének keresése: többé nem volt más, mint ezotéria, a műkedvelők hobbija.

A 19. századi nyelvészet ennek az alapozásnak megfelelően építkezett tovább: a nyelvet természeti jelenségnek tekintették, mely saját, belső törvényszerűségei szerint él és változik, s ezért minden külső beavatkozás csak akadályozhatja az önszabályzó folyamatok érvényesülését, magyarán: a beavatkozás károkat okoz, a nyelv természetes alakulását gátolja. Ez a nézet jellemezte a század nagyobbik részében uralkodó humboldtiánus nyelvszemléletet, majd az ezt váltó, sokkal szigorúbb, a történetiséget rigorózusan hangsúlyozó újgrammatikus iskolát is, amely a 19. század végén vált a nyelvtudomány meghatározójává.

Az újgrammatikus tanokat a következő nagy irányzat, a strukturalizmus képviselői élesen bírálták, de abban egyetértettek elődeikkel, hogy a nyelv érvényes tanulmányozása csak leíró lehet, előíró nem, a nyelvész feladatának tehát szintén a nyelv leírását, s nem megregulázását tartották. Az amerikai leíró iskola alapítója, a strukturalista nyelvészet egyik óriása, Leonard Bloomfield (1887–1949) híres, 1933-ban írt könyvében (Language) fejtette ki, hogy a nyelvészetnek semmi köze a nyelvhelyesség kérdéseihez. A nyelvésznek pontosan ugyanúgy le kell írnia a „rossznak”, vagy „hibásnak” bélyegzett nyelvi formákat, mint azokat, amelyeket „helyesnek” minősítenek, mert e minősítéseknek semmi közük a nyelvhez. Bloomfield nem vitatta, hogy érdemes elemezni, egyes elemek miért éppen azt a minősítést kapják, amelyet rájuk aggatnak, de úgy vélte, ez ráér, ha a nyelvi rendszert már jól ismerjük – ezzel együtt nagyon pontos megfigyeléseket tett a nyelvi elemek címkézésének elitista természetéről és társadalmi káráról.

Priestly alaptézisét a strukturalizmust alapjaiban támadó generatív iskola sem kérdőjelezi meg. Steven Pinker például, a nyelv velünkszületett mivolta mellett érvelő könyvében (A nyelvi ösztön), hosszú fejezetet szentelt annak, hogy leleplezze a „nyelvi tudorok” véleményeinek nyelvészeti megalapozatlanságát. Pinker összegzése a következő: „Maven, shmaven! Szakértők, ugyan! Jobban illene rájuk a kibic vagy a minden lében kanál kifejezés. Mert a tények a következők. Az ítészek előíró szabályainak a legtöbb esetben nincs semmi értelme. A néphagyomány kis darabjai ezek, eredetük több évszázadra a messzi múltban keletkezett rögeszmékre vezethető vissza, ám mind a mai napig tovább élnek. Amióta csak léteznek ezek a szabályok, a beszélők mindig is megsértették őket, évszázadokon keresztül táptalajt adva a panaszkodásnak a nyelv fenyegető hanyatlásáról.”

Pinker elsősorban a leghíresebbé vált amerikai nyelvművelő, William Safire (1929–2009) ellen lőtte ki vitriolos nyilait, Safire nevezte magát mavennek – a jiddis eredetű szó olyan „értő”, „beavatott” személyt jelöl, aki igen nagy befolyással van közösségére, egyfajta guru, trendalakító (magyarra „nyelvi ítész”-ként fordították). Safire a New York Times politikai újságírója volt, 1979 és 2009 között a lap magazinjában rendszeresen értekezett stilisztikáról, új és régebbi szavak eredetéről, helytelen használatáról, sokszor hírességeket, színészeket, politikusokat pécézett ki, hogy elmondhassa, mit talál jónak, de sokkal inkább rossznak kortársai nyelvhasználatában.

Dwight Bolinger (1907–1992), a szemiotika, azaz jelentéselmélet egyik legelismertebb kutatója, a Harvard, illetve a Stanford professzora 1980-ban kiadott könyvének címében a nyelvet csőre töltött fegyvernek nevezi – nem véletlenül, hiszen a kötetben olyan kérdéseket tárgyal, amelyek a teljes társadalmat érintik, s bizony súlyos feszültséget okoznak: a nyelv és a hatalom viszonyával foglalkozik. Bolinger saját összegzése szerint a könyv arról szól, hogyan hat a nyelv az életünkre: hogy milyen nyelvváltozatot tanítson az iskola, mi legyen a hivatalos nyelv a többnyelvű országokban, hogyan hat a tévé a gyerekekre, ki hogyan húz hasznot abból, ha az információ terjed, vagy éppen ha megakad, érthetővé teszik-e a kormányok a törvényeket, hogyan manipulálnak minket a reklámok, hogyan használják a nyelvet a diszkrimináció eszközéül.

Bolinger arra figyelmezteti kollégáit, hogy a hétköznapi embereket igencsak foglalkoztatják a nyelvhasználat bizonyos vonatkozásai – rengetegen vágynak például egy hasznos kis illemkönyvre, mely listázza a legfőbb gondokat, tanácsot ad, mit használjunk, s főként mit ne, ha azt szeretnénk, hogy beszédünket mások „műveltnek” értékeljék, s így megkaparinthassunk olyan állásokat, amelyek megszerzéséhez előfeltétel az ilyesmi. A nyelvészek azonban a 20. században keveset foglalkoztak a hétköznapi embereket közelről érintő, nyelvvel kapcsolatos problémákkal, a bizonytalankodók ezért jobb híján azokhoz fordulnak tanácsért, akik nagyon is készek a jól értesültet játszani, mert munkájuk a nyelvhez kapcsolódik: szerkesztők, újságírók, olvasószerkesztők (ők Pinker nyelvtudorai). Bolinger kuruzslóknak, vajákosoknak, sámánoknak nevezi azokat, akik a nyelvhasználat őreinek tüntetik föl magukat, s megjegyzéseket tesznek a nyelv helytelen használatáról vagy a nyelv romlásáról, pontosabban azokról a nyelvi jelenségekről, amelyeket helytelennek vagy romlásnak vélnek: „mintha egy afrikai faluban élnénk – írja –, de Albert Schweitzer még nem jött el”. Ellenben „tele az erdő bábákkal, javasasszonyokkal, méregtelenítőkkel, csontkovácsokkal, mindentudó varázsdoktorokkal, némelyek mérhetetlenül tudatlanok, némelyek nagy gyakorlati rutinnal rendelkeznek, de egyetlen csoportba vonhatók össze, és sámánnak nevezhetjük őket.”

A magyar olvasónak olyan lehet ez, mint egy ufonauta beszámolója valamilyen ismeretlen bolygóról, hiszen mást sem hallottunk kiskorunk óta, mint hogy a helyes nyelvhasználat alapelvei a nyelvtudósok megállapításaira épülnek. A nyelvművelés tekintélyét az iskola alapozza meg, azzal is, hogy a tanárok egy bizonyos nyelvhasználatot „jó”-nak, „helyes”-nek, „szép”-nek ítélnek, másokat „rossz”-nak, „helytelen”-nek, „csúnyá”-nak; s azzal is, hogy a „nyelvtani versenyek” tárgya, illeszkedve a tananyaghoz, ismét nem a nyelvészeti ismeretek összemérése, hanem a „helyes kiejtés”, a „helyes nyelvhasználat” és a „helyes hangsúlyozás”. Az iskolából kikerülve sem kezdhetünk gyanakodni a nyelvművelés és a nyelvészet azonosságát illetően, hiszen a közszolgálati csatornák egykori és mai adásaiban nyelvészeti ismeretterjesztésre elvétve akadhatunk, nyelvtudományként eladott előíró szemléletű nyelvművelésre annál inkább. Sőt: ha belehallgatunk egy-két nyelvészeti konferencia előadásaiba, belelapozunk a magyar szakosok tankönyveibe, átfutjuk kurzusaik címét, azt látjuk, hogy a magyar nyelvtudományban egyáltalán nem olyan magától értetődő a leíró és az előíró szemlélet szétválasztása, mint a nemzetközi nyelvtudományban. Talán még hozzánk sem érkezett meg Albert Schweitzer?

De, csak sajnos a kuruzslók az általa épített kórházakba is betelepedtek. Az első hivatásos magyar nyelvművelő, Szarvas Gábor (1832–1895), nem nyelvész volt, hanem lelkes amatőr, igaz, nézeteit Hunfalvy Pál metszően élére vasalt nyelvszemléletére építette (erről beszélünk majd még, a magyar nyelvművelés történetéről szintén). A nyelvművelés valójában az 1940-es évek végén nyert polgárjogot a magyar tudományos életben, amikor a „társadalmi feladatok vállalása” az élet minden területén kívánalommá vált: a nyelvművelő munkát kezdték a nyelvészek „társadalmi feladatának”, a nyelvművelést pedig a társadalom szempontjából „hasznos” nyelvészetnek hirdetni. Korábban is voltak ugyan nyelvészek, akik tudományos munkájuk mellett (s nem fő tevékenységként) olykor nyelvművelő cikkeket is írtak, de korántsem minden nyelvész tekintette ezt feladatának. Ellenkezőleg. Horger Antal, akivel József Attila ugyan alaposan elbánt, de elsőrendű nyelvész volt, 1926-ban a következőképpen fogalmazta meg ezt: „Némelyek szerint a nyelvművelés is feladata volna a nyelvtudománynak, vagyis az, hogy bírálja a nyelveket és igyekezzék egyes, a nyelvtörténet folyamán kifejlődött sajátságaikat a nyelvhelyesség, a szépség, a célszerűség vagy a logika szempontjai szerint megjavítani… Ezt a feladatot azonban a nyelvészek túlnyomó nagy többsége nem tartja a nyelvtudomány körébe tartozónak, s ezért határozottan elutasítja magától.”

Szimbolikus jelentősége volt annak is, hogy a 20. század valószínűleg legnagyobb magyar nyelvészegyénisége, korának legmodernebb nyelvelméletét és a magyar nyelv történetét egyaránt kiválóan ismerő Gombocz Zoltán a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökeként, 1931. január 27-én, a Társaság éves közgyűlésén mondta el híres előadását, melyben pontokba szedve semmisítette meg a nyelvművelő alapelveket (később találkozunk még az érveivel). Gombocz szerint a nem-nyelvész nagyközönség „minden nyelvi jelenséget értékel, és nem a nyelv történeti fejlődésébe igyekszik beleállítani. Ezzel szemben a nyelvészek érdeklődése a nyelvhelyességi kérdésekkel szemben igen csekély. A legtöbb nyelvész, ha nyelvhelyességi kérdésekben döntőbírónak felhívják, ha őszinte merne lenni, azt felelné: ‘én a nyelv történeti fejlődését vizsgálom, törvényeket állapítok meg benne, de bírája nem akarok lenni’; vagy: ‘magam is szeretném tudni, hogy mi a nyelvhelyesség’.”

Az 1950-es évek kommunista műszakos nyelvészkedésének világában Horger és Gombocz véleményét szokás volt azzal lesöpörni, hogy na persze, a polgári nyelvtudomány képviselői nem voltak hajlandók a köz érdekében munkálkodni. Ez természetesen színtisztán politikai érvelés, amellyel a „polgári reakció” maradványait is föl akarták számolni. Szerencsétlenségükre mind Horger, mind Gombocz egyértelművé tette, hogy nem a láblógató lustaság, hanem kifejezetten a nyelvről megszerzett ismereteik gátolják őket abban, hogy lelkes nyelvművelőkké váljanak. Horger szavaival: „Mióta felismertük, hogy a nyelv az emberiségnek psychophysikai működése, amely az emberiség örökké változó testi és lelki állapotával együtt változik, azóta tudjuk, hogy a népnyelv sem más, mint e változásnak egyik, mégpedig nagyon is természetes eredménye. Ha romlott nyelvről egyáltalán beszélhetünk, inkább a köznyelvet és még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ez sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye. A legnagyobb tévedés tehát azt mondani, hogy ezen vagy azon a vidéken ’hibásan’ beszélnek az emberek.” Bármennyire szeretem is József Attilát, Horgernek ez a gondolata a 21. század nyelvtudományában is alaptézis.

Gombocz pedig így fogalmaz: „[a közvélekedés szerint a] nyelv fejlődéstörvényeit  a nyelvész ismeri legjobban, tehát a nyelvész a nyelvhelyesség hivatott őre. Ezt a szerepet a nyelvész, illetéktelensége teljes tudatában, tisztelettel elhárítja magától. A nyelvtörvények nem apriori, hanem tapasztalati törvények: a nyelvtörténet tényeiből vonjuk el őket. Hogyan lehetne az ilyen tapasztalati törvényt a nyelvi tények megítélésében normaképen alkalmazni? És másodszor a nyelvtudomány tapasztalati  törvényei nem végérvényesek; a tudomány fejlődésével változnak. Ami a mai ismereteink mellett helytelennek látszik, lehet, hogy holnap helyesnek bizonyul, és megfordítva.” Végkövetkeztetése pedig: „A nyelvhelyesség a szociális nyelv, vagy ha tetszik, a nyelvszociológia problémája. Helyes az a nyelvi kifejezés, amely egy nyelvközösség szokásával megegyezik, helytelen az, ami vele ellentétben áll. [...] nincs egyetemes érvényű nyelvhelyességi norma; a nyelvhelyesség is a tér és idő függvénye.” Ez is megfelel annak, amit a 21. század elején a nyelvészet tud a nyelvről.

Ha ragaszkodnánk az előíró szemlélet tudományos pedigréjének igazolásához, utolsó mentsvárunk az Akadémia maradna: úgy tanultuk, elődjét, a Magyar Tudós Társaságot 1825-ben a magyar nyelv védelmében és művelésére alapították. Ez igaz: csakhogy a magyar nyelvet védeni a némettel és latinnal szemben kellett, nem más magyar nyelvváltozatokkal szemben. A „művelés” pedig ebben a szellemben nem azt szorgalmazta, hogy egyetlen kiemelt magyar nyelvváltozat rátelepedjen az összes többire, hanem azt, hogy a magyar nyelv minél több helyzetben, területen, stílusban használható legyen.

A korszak legérettebb nyelvteoretikusa, Teleki József (1790–1855), az Akadémia első elnöke (1830-tól 1855-ig) korának legkorszerűbb nyelvelméletét hozta haza Göttingenből, a Georg August Egyetemről, amely a humboldtiánus nyelvfilozófia központja volt. Teleki és a Magyar Tudós Társaság többi tagjának nyelvszemlélete szerint a nyelv nem pusztán a gondolatok kifejezését szolgáló eszköz, hanem a nyelvet használó közösséghez szervesen kapcsolódó közeg, amelyben a közösség tagjai léteznek, éppen ezért értelmezhetetlen és értelmetlen tökéletes, eszményi nyelvről beszélni. Alapelvük már ismerős Priestlytől: a nyelv szabályait megismerni és nem megalkotni kell, a nyelvet minden anyanyelvi beszélő egyformán jól tudja, s a nyelvi változások a közösségtől függenek.

Ezekből az alapelvekből egyenesen következik, hogy eszük ágában sem volt „nyesegetni”, „helyes mederbe terelni”, „küzdeni a hibák ellen”. Teleki kifejezetten berzenkedett a francia típusú, előíró szemlélettel nyelvrendszabályozó testületek ellen: „[…] az illy veszedelmes egygyezetek […] mellyek diktátoros hatalmok által a’ nyelvművelés arany szabadságát merészen elfojtván egész nemzeteket és több századokat tsúfos békóba tudtak vetni, az én szemeim előtt is a’ legnagyobb szörnyetegek, a’ sötét századoknak legiszonyúbb szüleményei.” A Francia Akadémia kapcsán írt figyelmeztetés Teleki ma is modern nyelvszemléletéből fakadt:  „Valamint képtelenség a’ tökéletesebb alkotású idegen nyelvnek honi nyelvünk helyett való elfogadását óhajtani, éppen olly megfoghatatlan balgaság volna eszünkben egy tökéletes nyelvbéli ideált felállítani és nyelvünknek ahhoz való alkalmazását erőltetni.” A napnál is világosabb, hogy Teleki nyelvművelés fogalma szöges ellentéte a mainak: „a nyelvművelés arany szabadsága” nemigen jelenthet mást, mint amit ma „szabad, alkotó nyelvhasználatnak” mondanánk. Egyszerűen nem tartható hát, hogy az Akadémia kezdettől fogva a mai értelemben vett nyelvművelés bevehetetlen bástyája lett volna.

A 18. századtól a nemzetközi nyelvtudományban alapismeret, s a magyarban is az volt az 1950-es évekig, hogy nyelvészek és nyelvművelők lényegében csak annyiban foglalkoznak azonos tárggyal, mint az asztronómus és az asztrológus. A közvélemény viszont, nem csak nálunk, de az angolszász országokban is, többnyire összetéveszti a kettőt. De hogyan lehet ilyen széles szakadék a nyelvészek és a nem-nyelvészek nyelvről való tudása között? Ha a nyelvészek évszázadok óta a leíró szemlélet mellett érvelnek, s éppen nyelvészeti ismereteik alapján teszik ezt, akkor miért nem adják át tudásukat a nem-nyelvészeknek?

Mint Labov írta, vannak nyelvészek, akik elefántcsonttoronyba vonulnak, kutatásaikat alapkutatásnak nevezik, és nem érdeklik őket a nyelvről szóló laikus vélemények. Kétségtelenül megkönnyítik ezzel a saját életüket, hiszen így nem kell kilátástalan vitákba bocsátkozniuk azokkal, akik nem veszik figyelembe, hogy a nyelvészek, a laikusoktól eltérően, nem hoznak a hasukra ütve ítéleteket egy-egy nyelvi jelenségről, hanem rendszerezett ismereteik vannak, s ezek ugyanolyan igazolt, ellenőrzött adatokra és elemzésekre alapulnak, mint bármely tudományterületen. Figyeljük csak meg: az emberek többsége úgy véli, ért a nyelvhez. A laikusokat elsősorban saját tapasztalatuk csapja be: ők is tudnak magyarul, miért ne lenne véleményük ugyanolyan érvényű, mint a nyelvészeké. Pedig az atomfizikussal sem vitáznak a magfizikáról, hiába állunk atomokból, s az agykutatóval sem vitáznak neurológiáról. Igaz, a háziorvosnak sokan már szeretik megmondani, mi a bajuk, és milyen gyógyszerre van szükségük – azaz, ha valamit hétköznapi jelenségnek vélnek, arról véleményt is alkotnak, s egyenértékűnek tekintik a szakvéleménnyel. A szakismeretnek kijáró tiszteletet csak olyasmi kapja meg, ami nehezebben követhető vagy érthetetlen. Gondoljunk arra, mennyien hiszik el réveteg csodálkozással az álcsillagászati-áltudományos blablát, s ugyanakkor mennyien vitatkoznak vehemensen az addiktológusok internetfüggőségről alkotott szakvéleményével, bármiféle ismeret nélkül.

Különben is, gondolják sokan, tanultak ők is nyelvtant az iskolában, hallottak valamit a nyelvi illemtanról a tévében, olvastak róla az újságban, régebben osztálytársaik, újabban kollégáik, barátaik is tesznek megjegyzéseket időnként más emberek nyelvhasználatára, az övékre is tesznek mások, s ezzel gyakran szembesülnek is – saját tapasztalatuk is van tehát arról, mit tartanak a többiek helyesnek vagy helytelennek. Arról pedig nem tudnak, hogy a megyei napilap vagy az ingyenes reklámújság nyelvi kiskátéja, de akár a televízióban látott, rádióban hallott „hivatalos” nyelvművelő műsor körülbelül annyit ér, mint a napi horoszkóp. (Sokat fogunk még beszélni arról, hogy miért.) Arról sem tudnak, hogy a nyelvészek nem „hogyan beszéljünk helyesen”-szabályok összeeszkábálásával múlatják az idejüket. Mert számukra ez a legfontosabb: mint Bolinger írta, ha mást nem, annyit mindenképpen tudnak, hogy a „rossz” nyelvhasználat elvághatja őket a jó állásoktól. Láttuk, Bolinger szerint azért prosperál a nyelvi sámánok kasztja, mert az embereket nagyon is érdeklik a nyelvhasználattal kapcsolatos elvek, vélemények, szabályok, de „Albert Schweitzer még nem jött el”, azaz a szakemberektől kevés segítséget kapnak, miközben tele a világ kuruzslókkal.

Azt is láttuk, hogy Bolingerhez hasonlóan az írás elején idézett William Labov és még jó néhányan – például a szociolingvisztika egyik legtekintélyesebb alakja, Peter Trudgill – a nyelvészeket is hibáztatják tehát azért, hogy a nem-nyelvészek még mindig hisznek a nyelvhelyesség mítoszában, s hogy az oktatási rendszer gond nélkül örökíti tovább az özönvíz előtti nyelvszemléletet. Nem véletlen, hogy éppen a szociolingvisták foglalkoznak annyit a nyelvhelyesség ideológiájával, társadalmi hatásaival: Gombocznak tökéletesen igaza volt, amikor a nyelvhelyesség kérdését a nyelvszociológia körébe utalta, hiszen a nyelvhasználatról hozott ítéletek valójában az adott nyelvi formákat használó emberekről, csoportokról hozott ítéletek.

Így aztán különösen pikáns, amikor a nyelvművelők saját tevékenységüket a szociolingvisztika körébe sorolják – mondván, hogy ők azok, akik hozzásegítik az embereket a „helyes” nyelvhasználat elsajátításához, s ezzel a társadalmi érvényesüléshez. Ez a klasszikus gettó-érv, részletesen visszatérünk majd rá, itt most az fontos nekünk, hogy éppen a szociolingvisták azok, akik a legélesebben és a leghatározottabban tiltakoznak az előíró szemlélet „diktátoros hatalma” ellen, hiszen munkájuk során állandóan szembesülnek a nyelvművelés rejtett, de súlyos társadalmi következményeivel. Ezek miatt a következmények miatt gondolják, hogy a nyelvhelyesség kérdéseivel, a kiemelt nyelvváltozat körüli hiedelmekkel, a favorizált változat és a többi, tiltott vagy tűrt nyelvváltozat viszonyával gyakorlati okokból is érdemes foglalkozniuk a nyelvészeknek. Az az igyekezet tehát, hogy az előíró szemléletet a szociolingvisztikán keresztül csempésszék be a nyelvtudományba, figyelemreméltóan cseles – de az igazság az, hogy úgy része a szociolingvisztikának a nyelvművelés, ahogyan Pilátus bekerült a Credóba.

Mi is tehát a bajuk a nyelvészeknek a nyelvműveléssel? Az alapvető baj az előíró szemlélettel van. Ha a világot akarjuk megismerni, akkor szükségképpen a leíró szemléletet kell választanunk. Gondoljunk arra, mennyire tartanánk tudósnak azt a fizikust, aki nem leírni akarná, hogy az inga hogyan mozog, vagy hogy egy leeső tárgy hogyan gyorsul, hanem előírni, hogy ezt hogyan tegye. Milyen vicces lenne, ha úgy találná, hogy a szivárvány színei szebbek lennének más sorrendben, s ezért szorgalmazná, hogy lássuk a színeket inkább a szerinte esztétikailag kedvezőbb módon. Mit gondolnánk arról az etológusról, aki nem megfigyelni és leírni akarná az állatok viselkedését, hanem rávenni őket, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan szerinte egy tigrisnek, egy sasnak vagy egy zsiráfnak viselkednie illik? Ha már lettek volna akkoriban előíró szemléletű biológusok, a zsiráfot féltették volna a túlzott nyakhossz veszélyeitől, esztétikai alapon bírálták volna az elefánt ormányát, nehezményezték volna, hogy a fóka lábai alkalmatlanokká váltak eredeti funkciójuk betöltésére.

Persze az előíró szemléletben hívők nem ezeket a példákat szokták említeni, hanem a kertész, az orvos, a folyószabályozó munkájához hasonlítják a nyelvet megrendszabályozni kívánó tevékenységet. Abban igazuk van, hogy a nyelvi folyamatok bizonyos mértékben befolyásolhatók, mint ahogyan csökkenthető a súrlódás, nemesíthetők a fajok – de csak akkor, ha a befolyásolni kívánók megfelelő ismeretekkel rendelkeznek a befolyásolni kívánt dolog természetéről. Aki a nyelvi folyamatokat szeretné befolyásolni, annak a nyelv rendszeréről, működéséről és változásának természetéről kell alapos ismeretekkel rendelkeznie. Csakhogy ezt kizárólag leíró szemlélettel lehet megszerezni – ellenkező esetben magát a megfigyelést teszik tönkre, következésképpen sikertelen lesz a befolyásoló próbálkozás is. Az a fizikus, aki szeretné, hogy az érdes felület súrlódása ne legyen nagyobb, mint a simáé, s ezért azonosnak tekinti a kettőt; a genetikus, aki úgy véli, hogy azonosított egy gént, mert már nagyon régen szeretné azonosítani; az orvos, aki azt javasolja a betegnek, hogy ne legyen beteg – nemigen fogja sikeres elvégezni a dolgát. Az utóbbinál maradva: ha hiányoznak a gyógyításhoz az ismeretei, de úgy tünteti föl magát, mintha rendelkezne velük – akkor kuruzslónak hívják. A nyelvművelő javaslatok túlnyomó többsége pedig arról árulkodik, hogy megfogalmazóik a nyelv legalapvetőbb tulajdonságait sem ismerik.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nyelvészek elutasítanák akár a nyelvről szóló ismeretek terjesztését, akár, ha kell, a nyelvhasználat befolyásolását. Sőt, olykor a nyelvészek is kifejezetten üdvösnek találnák, ha a megváltozó nyelvhasználat hozzájárulna a társadalmi konfliktusok erejének és számának csökkenéséhez. Hiszen ők tudják a legjobban, milyen társadalmi hatása van a gyűlöletbeszédnek, a szexista, rasszista kifejezéseknek, megnyilvánulásoknak, hogyan működik a manipuláció, a nyelvi diszkrimináció, hogyan fokozza a nyelv az emberek kiszolgáltatottságát a „hivatalokkal”, a joggal, az egészségügyi ellátórendszerrel szemben. Ezekben az esetekben a nyelvészek által tett javaslatok valóban előíró jellegűek. Mégis: alapvetően különböznek a megszokott értelemben vett nyelvművelés tanácsaitól.

Először is: a tanácsok megfogalmazását a nyelvészeti alapismeretek elsajátítása, majd alapos, leíró szemlélettel készült vizsgálatok előzik meg – szemben a nyelvtudorok okoskodásával, amelyet nem véletlenül szoktak diagnózis nélküli terápiának nevezni. Másodszor: a nyelvészek tanácsai a nyelvhasználó közösség érdekében születnek, javaslataiknak nem a nyelv tökéletesítése a céljuk. Hiszen a nyelvészek pontosan tudják, hogy nincsenek jó és rossz, silány és gazdag, logikus és illogikus, szép és csúnya nyelvek és nyelvváltozatok; mindegyik tökéletes a maga nemében, és képes ellátni azt a feladatot, amire használói alkalmazzák, s azt is tudják, hogy ezek az ítéletek egyrészt erősen szubjektívek, másrészt végtelenül leegyszerűsítik a világot, nem veszik figyelembe a nyelv komplexitását. Harmadszor pedig: a nyelvészek javaslatainak célja mindig a társadalmi feszültségek csökkentése, a nyelvbe kódoltan továbbörökített igazságtalanság megszüntetése – márpedig a leíró nyelvszociológiai elemzések éppen azt mutatják, hogy a nyelvművelés sokkal inkább növeli bajt, mintsem csökkentené.

Mit mond tehát a hétköznapi, mindannyiunk által használt nyelv alaptulajdonságairól a nyelvészet?


Sándor Klára                


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!