Paul Lendvai: Kéretik nem szemet hunyni!



Az Európai Unió túl van a magyarok soros elnökségén. De az országot nem szabad Orbán miniszterelnökre hagyni – kezdi a Die Zeit című tekintélyes német hetilap honlapján július 10-én megjelent írását Paul Lendvai.


Miért?

Elsősorban az új kormány által hihetetlen tempóban keresztülkorbácsolt törvénysorozatának következménye volt, hogy Magyarország a jobboldali konzervatív Fidesz egy évvel ezelőtti nagy választási győzelmét követően a nemzetközi kritika középpontjába került.

Széleskörű vita és referendum nélkül még egy új alkotmányt is elfogadtak. Orbán Viktor miniszterelnök és Fidesze kétharmados parlamenti többségével felszámolta a végrehajtó hatalom alkotmányos fékjeit, tekintet nélkül az európai bírálatokra. Szolgálatkész pártkatonát választottak meg államfőnek, a kulcspozíciókat a legfőbb ügyésztől az Állami Számvevőszék elnökéig Orbán embereivel töltötték be. A kormányfő a nemzet állítólag egységes akaratára hivatkozott, ezért sokkolta őt a tömény külföldi kritika és a nemzetközi sajtó számos jelentése a magyarországi tekintélyelvű, nacionalista és rasszista tendenciákról. Debreczeni József publicista és két Orbán-életrajz szerzője „történelemhamisításnak” minősítette Orbán állítását, hogy „a nemzeti együttműködés rendszerét” képviseli, mivel a párt a legutóbbi választásokon a szavazatok alig több mint felét kapta meg. Ez a választók harmadának felel meg.

Orbán megtámadva érezte magát. „Magyarország újjászületésének eltorzított képe” miatt a nemzetközi finánctőke ügynökeit és helytartóit, s még inkább a liberális és baloldali „fészekbe piszkítókat” vádolta, akik a kormánytábor hangvétele szerint szándékosan félrevezetik bel- és külföldön a politikusokat és az újságírókat.

Az elmúlt hónapok folyamatai, valamint a már bejelentett törvények és rendeletek azonban alátámasztják az Orbán-életrajzíró komor megállapítását, amely szerint zajlik az Orbán által meghirdetett rendszerváltás: „Egyeduralom, önkény és diktatúra felé menetelünk” – írja Debreczeni. Tény, hogy Orbánnak alig egy év alatt sikerült teljesen hatalmába vonnia a pártját. Villámgyorsan megtisztogatta az államapparátust, a médiát, a pénzügyi és külpolitikát, valamint az igazságszolgáltatást: az alkotmánybíróság hatalomtól való megfosztásával, azzal, hogy 250 magas rangú bírót új korhatár hirtelen bevezetésével nyugdíjazott, vagy azzal a tervezett szabályozással, hogy a vizsgálati fogságot bírósági döntés nélkül lehessen foganatosítani, és a gyanúsítottaktól 48 órán át meg lehessen tagadni az ügyvéddel való kapcsolatfelvételt. Orbán minden eszközzel visszafordíthatatlanná akarja tenni a „választófülkék forradalmát” – ahogyan tavaly a győzelmét nevezte, és be akarja betonozni a Fidesz uralmát. Még ha a Fidesz elveszítené is a következő választásokat, emberei még éveken át ott ülnének a hatalom minden kapcsolójánál. Független liberális értelmiségiek az 1990 óta fennálló demokrácia jövőjéért aggódnak az Európai Unió soros elnökségének letelte után, amikor országuk már nem az EU és a sajtó nagyítója alatt él majd.

Még az életvidám főváros, és különösen az ország többi városi központja csillogó külszíne mögött is a bénultság és a reménytelenség hangulatát teremti meg a kulturális élet gleichschaltolása, a „nem megbízható” és önfejű színházigazgatók leváltásával, a kisebb színházak és kutatóközpontok – köztük a nemzetközi tekintélyt élvező 56-os Intézet –, a szociológusok és politológusok támogatásainak megvonásával, a de facto hirdetési tilalommal a független sajtóban.

A magyarországi kritika hatástalan marad, az országban virágzik a denunciáció. A leleplezések és az emberek erkölcsi megsemmisítése irányába ható nyomástól hajtva a gyakran volt kommunista szélkakasok által uralt lapok, tévék és rádiók – és különösen egyes internetes platformok – antiszemita és romaellenes sértődöttségeket aknáznak ki. Az Orbánhoz közelálló kommentátorok visszataszító, és időnként undort keltő támadásokkal akarnak diszkreditálni és megfélemlíteni kiemelkedő művészeket, írókat és tudósokat, amiért bírálni merték a politikában és a sajtóban mutatkozó tekintélyelvű, rasszista és nacionalista tendenciákat.

Schiff András ismert zongoraművészt egy napilap Daniel Conh-Bendittel együtt „bűzös végterméknek” és (az 1919-es magyar Tanácsköztársaság egyik vezetője) „Kun Béla szellemi rokonának” minősítette, a pianistának a The Washington Post című lapban megjelent kritikus olvasói levele miatt. De Fischer Ádám karmestert, Heller Ágnes filozófust, Konrád György írót és más kiemelkedő művészeket is hazátlan, kozmopolita-liberális fészekbe piszkítókként becsmérlik, amiért úgymond a rasszizmus, a nacionalizmus és az antiszemitizmus alaptalan vádjával akarják diszkreditálni a nemzetet, amely befogadta „őket és elődeiket” (értsd: a zsidókat). Ahogyan Schiff találóan megfogalmazta, a szitokszórók nagy szerencséje, hogy Európában csak kevés megfigyelő ért magyarul.

A nemzetközi zsidó szervezetekkel tartott találkozókon mondott barátságos szavak, és a (mintegy százezres) megfélemlített zsidó hitközségnek tett támogatási ígéretek ellenére mindeddig sem Orbán kormányfő, sem legbelső munkatársai nem utasították rendre a kormányhoz közvetlenül vagy közvetve kötődő média uszítóit. Orbán hallgat.

Az új magyar médiatörvényt az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet médiamegbízottja, az Európa Tanács, illetékese éppúgy, mint a szakmai szervezetek sora élesen bírálja. Kisebb változtatások ellenére azonban ez a törvény nem csupán a Fidesz-emberek közszolgálati adókra és a központi MTI hírügynökségre vonatkozó értelmezési jogkörét betonozza be kilenc évre. Alig ért véget a soros uniós elnökség, a jelek szerint máris elveszti frekvenciaengedélyét a Klubrádió, az egyetlen ellenzéki rádióadó, amelynek hallgatósága félmilliós. A kizárólag a kormány által ellenőrzött médiahatóság jövőre dönt a két legfontosabb magántévéadó frekvenciáiról is. A döntés ellen nincs mód védekezni.

A jobboldali konzervatívok és nacionalisták eljárása feszültségeket válthat ki a szomszédos országokban is. Ott mintegy hárommillió magyar él, akiknek a magyar kormány kettős állampolgárságot biztosított, s vele a lehetőséget, hogy Magyarországon válasszanak. Ez felhajtó erőt adhat a nacionalista politikusoknak elsősorban Szlovákiában és Romániában, de Szerbiában és Ukrajnában is. Ez is egy további érv arra, miért nem pusztán magyar, hanem európai ügy Orbán eljárása.

Elsősorban a külföldi sajtó és az Európai Unió éber figyelmétől függ, hogy a budapesti hatalomkoncentráció dinamikájának gátat lehet-e vetni, és nem utolsó sorban az európai konzervatívok kritikus figyelmétől is, akik eddig nem találtak szavakat pártbeli társuk, Orbán Viktor magatartására.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!