222
- Részletek
- 2011. július 14. csütörtök, 05:50
- Ludassy Mária
A francia forradalom 222. évfordulóján nosztalgiával gondolok vissza a kétszázadikra.
1989-ben, a francia forradalom 200. évfordulójának teoretikus megemlékezésein már domináns volt a François Furet-féle „revizionista”, azaz Tocqueville-típusú liberális értékrendszer alapú szemlélet, s a Furet által „leninista vulgátának” nevezett osztályharcos, a „bolsevizmus a munkásmozgalom jakobinizmusa” lenini tételéből kiinduló történetírási koncepció defenzívába szorult. A francia történetírók 200 éves vitájához – királypárti-katolikus kontra köztársasági, jakobinus versus girondista etc. – 1989/90 folyamán „mi”, közép európai népek is hozzájárultunk véres vagy vértelen forradalmainkkal, méghozzá a liberális oldal erősítésével. Nálunk evidens volt a „contre nous de la tyrannie” érzülete, nemcsak ott, ahol gyilkos diktátorok legyilkolásával keresték a felszabadító szabadság-élményt, de a tárgyalások légkörét is a zsarnoki rendszer lebontásának ethosza, a szabadság alkotmánya megteremtésének pátosza hatotta át. Ha használtuk volna a forradalom szót (amit nem tetszettünk csinálni), kétségkívül annak kétszáz éves definíciói közül a szabadelvű meghatározás viszi el a pálmát:
„A forradalmi szót csak olyan változásokra alkalmazhatjuk, melyek célja a szabadság növelése. A forradalmi törvényeket és a forradalmi rendszabályokat, mint minden más törvényt és rendszabályt, szigorúan alá kell vetni az igazságosság általános szabályainak, a jogbiztonság elveinek. Mint minden törvény, a forradalmi törvény is a társadalom önvédelmének eszköze, és nem állhat a politikai erőszak szolgálatába” – írta Condorcet, a francia liberalizmus klasszikusa (és mártírja) A forradalmi szó jelentéséről a jakobinus hatalomátvétel napjaiban.
The Radical’s Arms (1813, George Cruikshank) – Wikimedia
A jakobinusok forradalom-felfogásában éppen az erőszak, a törvénytelenség glorifikálása a meghatározó:
„Mindezek a dolgok törvénytelenek voltak, éppoly törvénytelenek, mint maga a forradalom... Törvénytelen, mint a Bastille lerombolása, törvénytelen, mint a trón megdöntése, törvénytelen, mint maga a szabadság” mondotta Robespierre a szeptemberi mészárlások védelmében, de mondhatta volna a jakobinus puccs apológiájaként is, amellyel a girondista képviselők letartoztatásának hála a Hegypárt többségbe került a Konventben. Ez a jakobino-bolsevista forradalom-felfogás Magyarországon nem annyira 1990-ben, mint 2010-ben kerítette hatalmába a lelkeket, ahogy paradox módon a XVIII. század másik antiliberális forradalomfogalma, a konzervatív koncepció is ekkorra teljesedik ki: „1688 forradalmát őseink régi és vitathatatlan törvényeink és szabadságunk megőrzése érdekében csinálták, az ország ősi alkotmányának megőrzése érdekében, melyet mindig is a törvényes rend és a régi szabadság biztosítása egyedüli eszközének tekintettek… A Forradalom idején, csakúgy, mint napjainkban, minden, amit kívánunk, őseink örökségének megőrzése” írta Edmund Burke, az angol konzervatív politikai filozófia őse Töprengések a francia forradalomról című művében. Ám a konzervatív koncepció szerint „forradalmat csinálni eleve apológiát követel”, még a régi dicsőséget visszahozó dicsőséges forradalom is egyszeri, rendkívüli esemény, melynek glorifikálása idegen a „csigavérű” angol mentalitástól.
A háromféle forradalomfogalomnak az emberi jogok (és az alkotmányos alapelvek) három különböző koncepciója felel meg. Az emberjogi fundamentalizmus (az emberi jogok egyetemes és elidegeníthetetlen volta) álláspontját Condorcet képviselte:
„Mi olyan alkotmányt akarunk, melynek elvei kizárólag az ember természetes jogain alapulnak, mely jogok megelőznek minden társadalmi intézményt. Természetesnek hívjuk a jogokat, mivel az ember természetéből származnak, mivel ama pillanattól kezdve, hogy létezik egy érzékelésre és gondolkodásra képes lény, aki erkölcsi eszmékkel bír, szükségszerű következményként adódik, hogy természetes jogait élvezheti, s ezektől jogsértés nélkül nem lehet megfosztani.” (Essai sur la Constitution). Az elidegeníthetetlen emberi jogok feltétlenek e koncepció szerint, azaz nem lehet kötelességekhez kötni érvényesítésüket, nem lehet erkölcsi tulajdonságokkal összekapcsolni kikövetelésüket. A történelmi és földrajzi különbségek is irrelevánsak az emberjogi univerzalizmus számára, ahogy Condorcet fogalmaz Montesquieu relativizmusának bírálatában: „Egy jó törvénynek jónak kell lennie mindenütt, minden ember számára, miképp egy igaz matematikai tétel igaz a föld bármely pontján.” A XX. század nemzetközi emberjogi konvenciói, élükön az ENSZ 1948-as alapokmányával (és az Európai Unió minden dekrétuma) ezen liberális felfogás örököse: a föld minden pontján, minden egyes embernek – nemre, fajra és világnézetre való tekintet nélkül – egyazon jogai vannak, melyek elvileg akkor is elidegeníthetetlenek, ha az aktuális hatalom éppen elidegeníti őket…
A konzervatív koncepció számára az emberi jogok ezen metafizikai felfogása, matematikai apodikussága jelenti a politikai abszurditás netovábbját. Ahogy Burke fogalmaz Töprengéseiben: „Azok a jogok, amelyeket az elméletgyártók hirdetnek, mind szélsőségesek, s meglehet metafizikailag és matematikailag igazak, de morálisan és politikailag hamisak.”
Bár „metafizikailag” a lehető legtávolabb áll egymástól a liberális (a kifejezés csak az 1820-as évektől létezik a mai értelemben) és a konzervatív koncepció, a jogállamiság alapnormáit illetően nincs nagy különbség a kettő között. Az emberi jogok „ontológiai státuszát” illetően igen csak eltérő Burke és Condorcet felfogása (organikus történelmi fejlődés eredménye versus az emberi természettel inherens metafizikai adottság), de a retroaktivitás tilalmát illetően (XVI. Lajos pere kapcsán mindketten tiltakoznak a visszamenőleges hatályú ítélkezés ellen), illetve a tulajdonjog természetes jogként való tisztelete kérdésében (melynek folyományaként elítélik az egyházi javak kártalanítás nélküli kisajátítását) a XVIII. század óta azonos a liberalizmus és a konzervativizmus álláspontja. „Óriási tévedés azt hinni, hogy a közérdek ellentétbe kerülhet az individuumok jogainak tiszteletben tartásával, hogy a köz haszna valaha is jogtalanságot követelhet. Ezen elv mindenütt a zsarnokságok ürügye, az önkényuralmi rendszerek megalapozásának eszköze” – mondta Condorcet XVI. Lajos ítéletéről. „Miután leromboltak minden családfát és családi hírnevet, feltalálták a bűnök leszármazásának tanát” – írta a Töprengésekben Burke, Condorcet konzervatív vitapartnere a retroaktivitás témájáról, az arisztokratákat és főpapokat „en masse” bűnösnek nyilvánító Gyanúsakról ítélkező törvényekről. „Nem valami igazságos embereket megbüntetni természetes őseik bűneiért”, avagy XVI. Lajost azért, „mert szerencsétlenségére Franciaország királyának született.”
A jakobino-szocialista felfogás ezzel szemben a „semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek” (Saint-Just) álláspontját képviseli, mely lényegében a legális parlamenti ellenzék lehetőségét tagadja. „Franciaországban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei” – így Robespierre A közjót szolgáló rendszabályokról. Amiből nyilvánvalóan következik, hogy a nép ellenségei nem kaphatnak legitim parlamenti képviselői jogot. De tulajdonjogot sem:
„A társadalmi védelem csak a lojális polgárokat illeti meg: a köztársaságban csak a republikánusoknak vannak állampolgári jogaik. A köztársaság számára a királypártiak, az összeesküvők csupán idegenek, jobban mondva ellenségek”, mondotta Robespierre (A politikai erkölcs elveiről). Saint-Just ventose-i dekrétumai szerint a köztársaság ellenségeinek nem lehet tulajdonjoga egy köztársaságban: e magántulajdon a közösséget illeti, pontosabban a köztársaság híveit. Az 1793-as alkotmány vitájában Condorcet, a locke-i liberális hagyomány és a fiziokraták felfogásának követőjeként a tulajdonjog szentsége (a tulajdonosi jus utendi et abutendi) mellett érvelt, amit Robespierre nyersen „a gazadagok jogai kinyilatkoztatásaként” értékelt. A tulajdonosi státusz állampolgári kiváltság, amit csak az államhoz hű polgárok élvezhetnek. Hasonló a helyzet a jogbiztonsággal: a nemzet ellenségei nem tarthatnak igényt a pártatlan bírósági eljárásra, a procedurális korrektség jogállami védelmére: a prairiali terrortörvények szerint „a tárgyi bizonyítékok helyett a bírák forradalmi lelkiismerete” alapján kell ítélkezni, s „a védelem eltöröltetik, mivel a hazaárulók védelme maga is hazaárulás.”
Exécution de Marie Antoinette, 1793. október 16. (névtelen festő, Musée Carnavalet) – wikipedia
Érdemes megjegyezni, hogy a „fehér jakobinusok”, a királypárti ultrák és az ultramontán katolikusok ugyanezt az érvelést használták, azzal a különbséggel, hogy egy katolikus monarchiában csak királypárti katolikusoknak lehetnek politikai jogai. „Minden keresztény kormányzat elsődleges kötelezettsége, hogy biztosítsa a jók békéjét azáltal, hogy hadat üzen a rosszaknak. Az a kormányzat, mely kegyelmet gyakorol a rosszakkal szemben, kegyetlen a jókkal, mivel a jók nem szorulnak kegyelemre, tehát ők nem is kérnek kegyelmet. Ha a kormányzatot megzavarják a hamis humanista eszmék (melyeket a múlt század istenített emberi jogokként), s kegyesnek bizonyul a gondolati vétségekkel szemben, akkor már elkésett a bűnös gondolatokból született bűnös tettek megbüntetésével” – írta de Bonald, a restauráció főideológusa.
A királypárti katolikusok nem sokat vitatkoztak a forradalom szó jelentésén: ellenforradalmároknak nevezték magukat, sőt, ahogy legélesebb elméjű képviselőjük, Joseph de Maistre fogalmazott: „nem ellentétes forradalmat, hanem a forradalom ellentétét” akarták. Abba a vitába sem szálltak be, hogy az emberi jogokat szerves evolúció eredményének kell-e tekinteni, avagy „metafizikai deklarációnak”. Tagadták az emberi nem egységét (ami katolikus gondolkodó esetében meglehetősen érdekes): „Az 1795-ös alkotmány, mint minden megelőző az ember számára alkottatott” – írta de Maistre Considerations sur la France című művében. – „Márpedig olyan, hogy az ember sehol sem létezik e világon. Láttam életem során franciákat, olaszokat, oroszokat – sőt Montesquieu-nek hála azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa –, de ami az embert illeti, esküszöm, hogy egész életemben eggyel sem találkoztam.” Ha az emberi jogok alanya nem létezik (csak konkrét nemzeti történelmek léteznek), akkor a jogok deklarálásán alapuló alkotmányok is semmisek. „Az emberi jogokon alapuló alkotmánynak minden emberi társadalom számára alkalmasnak kellene lennie Kínától Svájcig. Ám egy alkotmány, melyet minden nemzet számára alkottak, egyetlen nemzet számára sem alkalmazható” – folytatta de Maistre.
A XVIII. század emberjogi deklarációinak szellemét (ellen)forradalmilag végképp eltörölni vágyó eszmeiséget legtömörebben de Bonald összegezte: „A társadalomban az embereknek nincsenek jogaik, csak kötelességeik vannak.” (A politikai és vallási hatalom elmélete)
2011-ben, a Bastille lerombolásának és az Emberi jogok Nyilatkozatának 222 évfordulóján újra töprenghetünk a francia forradalom (és konzervatív kritikusai) örökségén: az ember és polgár jogainak „metafizikai” deklarálását, vagy ezen jogok szerves-történelmi fejlődésének tanát választjuk-e, avagy a vörös és fehér jakobinizmus felfogását, amely a polgárok egy részétől megtagadja az emberi jogokat, vagy „Isten jogai kinyilatkoztatása” (de Maistre) nevében az egész emberiségtől, s csak alattvalói kötelességeket ismer.
Ludassy Mária filozófus
Publikációs jegyzéke
Írásai a Galamusban:
Tisztességes tájékoztatás
Koherencia
Róla:
Egy akadémiai döntéshez
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
