rss      tw      fb
Keres

Isten hozta a babát



A nővérke hosszú gyötrődés után végre eldöntötte: nem visz haza több ajtódíszt a klinikáról.

Már vagy egy éve, hogy ott járt náluk az az állami ember, mondani sem kell, a lehető legrosszabb időpontban. Nem elég, hogy frontos nap volt, és halomra kezdtek vajúdni a kismamák (ráadásul az egyikük bőven negyven fölötti volt, másikuk épp hogy tizenhárom, és mindkettőt császározni kellett), de hirtelen kevesebben is lettek, mert két orvos is kinn ragadt a városka szélén, ahol a viharban az útra dőltek a fák. Mire beértek, addigra ők idebenn már túl voltak árkon-bokron, és minden szoba teli lett újszülöttel.

Az állami ember viszont épp akkorra ért oda, amikorra mondta. Meg kell adni, a kellő megilletődöttséggel kísértette be magát egy-egy kismamához, hogy azután irulva-pirulva adja át nekik kormányunk azon üzenetét, amely szerint a gyerekszülés a mi hazánkban, hát az valami egészen különleges társadalmi öröm. Lehet mondani, hogy ennyire sehol másutt nem különleges, de főként nem társadalmi. Ezért a mi kormányunk mit sem szeretne jobban, mint hogy a „mindenki örül, amikor gyereke születik” mondat nélküle semmiképp se jöhessen létre. És ha már úgy esett, hogy ez az öröm véletlenül nem ő teremtménye, akkor legalább abba legyen beleszólása, hogy az örömöt miként kell gyakorolni. Azt pedig köztudottan úgy kell, hogy megszenteljük, ami éppen az utunkba akad. Ha az egy ajtó, akkor az ajtót.

– Jé, mit keresel itt, Vili? – köszönt rá az emberre az egyik kismama, akivel együtt jártak iskolába. Kisvárosban ez gyakran előfordul. Így aztán abban a szobában sokkal személyesebb hangnemben zajlott a díszátadás, vagy minek kell nevezni, és Vilinek is szemmel láthatólag jólesett, hogy nem kell tovább hivatalos hangon beszélnie. Könnyedén, szinte csevegve adta elő, hogy a kormány most egy új hagyományt fog bevezetni, amit nekik, a szülő nőknek kell majd továbbvinniük, és hogy az egész azon alapul, amit ugye mindenki tudhat a történelemből, mert tanultuk az iskolában, höhö – és itt sokatmondó pillantást vetett az egykori osztálytársra –, szóval hogy amikor a ház ura otthon volt, mert hazajött a csatából, akkor itt mindig felhúzták a zászlót. Igen. Nahát most úgy kell venni, hogy nem ezt adjuk hírül, nem, hanem a babát. Hogy az most megjött. Mindenki érti, ugye? De aki eddig valami okból nem tudta felhúzni a zászlót, mondjuk mert hátrányos helyzeténél fogva nem volt neki ehhez otthon megfelelő eszközkészlete, na most ettől kezdve az sincs bajban, mert ehelyett kapja a kormánytól ezt a kis babaköszöntő ajtódíszt. Illetve nem is ehelyett, jaj dehogy, neeem! Ő semmiképpen sem akarná lekicsinyelni ezt a dolgot azzal, hogy „valami helyett”, dehogy, hanem hogy hát úgy egyáltalán, ezt kapja.


hommelette.blogspot.com

Egy grafikus tervezte, különben, és pályázat is volt rá kiírva, állami pénzből.

Ja, és azt is üzenik, hogy az anyukák ne röstelljenek szülni, hanem most már aztán kezdjenek bele (itt egy kis vihogás támadt), igen, gyerünk, csináljátok! És aztán örüljetek – mondta, a végére már-már szárnyaló hangon, a frissen szült nőknek, akik a hasukat kezükkel alulról megtámasztva álldogáltak vele szemben. Valószínűleg már ezerszer megbánták, hogy a filmezés kedvéért az utcai ruhájukra cserélték a hálóingüket, és így az ájulás szélére kerültek a puszta víziótól, hogy milyennek is fognak ők látszódni majd este, a helyi tévé tudósításában. Mert hogy néz ki az ember azzal az egyszerre üres, de közben ide-oda vándorló, féldomborművű hasával, amihez éppen az égvilágon semmilyen ruha sem stimmel? És akkor még itt van ez az izé, amiből így elsőre senki nem értett egy szót sem. Hogy mit kell kiszögezni a zászló helyett, és hová? Az lesz majd a szép, amikor én ott benn szoptatok, a Józsi meg odakinn szögekkel a szájában keresi az állami ajándék helyét, a duplafém ajtón.

– A lényeg, hogy örüljetek a kis jövevénynek, de ne csak úgy, hanem hát olyan keresztényesen. Rá is van írva a díszre, hogy „Isten hozott!”. Tessék, átadom szeretettel. Használjátok épségben, egészségben.

És tényleg, az államilag jelen lévő Vili odaadta a szalagokra fűzött, szaporulati örömgerjesztőt, amellyel ettől kezdve mindenkinek módjában áll megszentelnie a bejáratát.

– Ettől lesz aztán a tejszaporulat! – vihogott a gyerekkori osztálytárs később, a folyosón. De azért persze sajnálta is a szegény Vilit. Ez az ember képes volt vállalni, hogy átadjon egy ilyen snassz cuccot! Édes istenem, mintha sosem látta volna, mekkora tűzijáték szokott lenni, ha valahol újszülött van. Hiszen mindig előre le kell locsolni a fél domboldalt. Na az egy szokás, tetszik látni! Azt már nem kell felülről bevezetni. És az a sok patron, az igazi ajándék, tényleg, nem úgy, mint ez a plecsni, ami áfával együtt is na mondd, hogy ezer forint.

Mások meg, éppen ellenkezőleg, azon dühöngtek, hogy ezzel aztán ki vannak húzva a vízből. Egy rendes ajtót nem tudtak eddig venni, most meg verjenek bele szöget, hogy még végig is repedjen a deszka?

A szomszéd faluból érkezett anyuka meg a mellére tette, és azt mondta, hogy jó lesz ez még. Lesz min gyakorolniuk a gárdásoknak a célbalövést. Pedig nem is cigány volt, csak cigányok szomszédságában lakott.


Gift from God – flickr/peg5450

Az első időkben még megadóan hazavitték az ajtódíszeket, de később, amikor már szinte a hőmérővel együtt kapták meg a kismamák, senki rá se nézett. És vagy szándékosan, vagy csak úgy, de a legtöbbször ottfelejtették. A szégyenlősebbje meg dugdosni kezdte a folyosó legkülönfélébb rejtekhelyeire.

Benne pedig – akinek ugye a hivatásához tartozik, hogy mindent megbecsüljön, ami mögött emberi erőfeszítés van, és hát valamennyi e mögött is rejlik – rossz érzés keletkezett, amikor látta ezeket a holmikat pocsékba menni. De lehet, hogy csak nem volt kedve tudomásul venni: van úgy, hogy a tárgyakat is értelmetlenül, fölöslegesen kényszerítik bele ebbe a keserves világba.

Először csak azokat a darabokat húzta ki a vécében az öblítőtartályokból, halászta elő a padok alól és szedte le a kertben a bokrokról, amelyek véletlenül kerültek elé. Később azonban, a munkája végeztével már céltudatosan járt körbe, és szedte össze az aznap szétszórt zászlólengéspótló, kormányzati felvidámító műalkotást.

Az ajtóra már mégsem tehette ki ezeket otthon, ezért szépen fölaggatta a konyhájában a gyékénytáblájára. Úgy néztek ki így együtt ezek a plecsnik, a lelógó szalagokkal, mint megannyi úszkáló lábasfejű, amely valamilyen titokzatos, tenger alatti lény fogadására készül.

„Istenhozottistenhozottistenhozottistenhozott” – olvasta le minden reggel a végtelenített szövegű lábasfejűeket, és időnként azon gondolkozott, mennyire véletlen, hogy ő maga például nem valami tenger alatti lénynek született. A szerencsétlen kislány jutott az eszébe, aki azt sem tudta, hogy került a hasába a baba, és amikor ő esténként odaült mellé, hogy valahogyan mégis vigasztalja, egyszer azt kérdezte tőle: „és most a pici odabenn kopoltyúval veszi a levegőt, vagy hogyan?”. Másnap megpróbálta meggyőzni a lány anyját arról, hogy mindenkinek joga van ismerni a saját testét és annak működését, ezért egy szülőnek kötelessége a gyerekét erre megtanítani, de a nő úgy nézett rá, mint egy rinocérosz. És akkor ő nagyon határozottan azt gondolta, hogy az egész emberiség jobban járt volna, ha ez a nő tényleg inkább rinocérosznak születik, és nem emberanyának. Nagyon rosszul van ez itt kitalálva.

A baj az, hogy így már nem marad hely a „készpénzfizetési megbízás” feliratú, sárga csekkeknek a gyékénytáblán (márpedig azokat muszáj kitűznie, mert különben elfeledkezik róluk), úgyhogy ezennel abbahagyja ezt az irgalom vezérelte tevékenységet, amellyel mindig megakadályozza, hogy a szemétben végezze, ami rosszkor van rossz helyen, vagyis szemét.

Aznap egyébként viszonylag nyugodt nap volt, egy-két baba született csak, és ugyanannyival indultak haza. Az anyukák után csupán egyetlen ajtókitűzőt talált, mielőtt maga is hazaindult volna. Kicsit még nézegette a rajzot (szép, könyvbe való ábra volt, a jin és jang hangulatára emlékeztette), és szinte észre sem vette, hogy a kezében maradt, amikor kilépett a kapun.

Volt ott több kuka is, de ismét nem vitte rá a lélek, hogy bármelyikbe is beledobja.

Úgyhogy vett egy kanyart, és a klinika kerítése mellett balra fordult. És ugyan nem volt könnyű, de végül sikerült megoldania, hogy az „Isten hozott” felirattal ékesített, szalagos ajtódísz rajta maradjon a nem várt babáknak kihelyezett inkubátoron.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!