Hajrá riporterek, hajrá sajtó!

Ha beleolvasunk a polgárinak nevezett napilapok publicisztikáiba, komfortérzetünk cseppet sérül: ezek nemhogy változatlanul, de fokozottan fésületlenek, alpáriak és közönségesek. Ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, hogy a szélsőjobb netes portáljai fodrászhoz mentek. Sehol egy orkozás, rétinégerezés (járatlanok kedvéért: náluk eddig ezek a kifejezések jelölték azt, hogy valaki cigány származású), közvetlen és egyértelmű gyűlöletkeltés. Olykor-olykor még a zsidózást is szaloncukor-papírba csomagolják. És – ahogyan erre Balogh S. Éva is felhívta a figyelmet, Beszámoló a Jobbik választási programjáról: Morvai és Vona című írásában – a „jó házból való úrilány”-feeling az egyik vezér, Morvai Krisztina szövegébe is beszüremlett. A vak is látja, hogy a szélsőjobb komolyan veszi fellépését a majdani kormány pódiumán, s máris hozzábrillantinozta magát egy eurokonform megjelenéshez.

Kérdés, hogy vajon mihez elég a kellemdús megjelenés. Az, hogy valóban kormányra kerülhetnek, messziről nézve abszurd, közelről azonban nem annyira. Nézzük először messziről, éspedig a közvélemény-kutatások jelenlegi számai felől. Ezek egyelőre arra utalnak, hogy a Fidesz elérheti a kétharmadot, tehát hatalmi vágyai kielégülhetnek, és nem akar feltétlenül koalícióra lépni. A Szonda Ipsos január eleji felmérése szerint a biztos pártválasztók közül 63 százalék szavazna a Fideszre, 21 az MSZP-re és 12 a Jobbikra. A Tárki decemberi mérése kizárólag annyiban különbözik ettől, hogy alacsonyabbnak hozta ki az MSZP-t: 19 százalékosnak. A Gallup csupán a teljes felnőtt lakosság körében mért eredményeket tette közzé, melyek szerint az arányok természetesen szorosabbak: Fidesz 40, MSZP 11, Jobbik 2 százalék.

Hát igen, csakhogy közelről nézve nemcsak szikár számtan van a világon, hanem szenvedélyre hajló társadalom is. Ebben pedig szinte mozgalom indult a fideszes kétharmad megakadályozására, aminek még nem látni a végét. De mi történik, ha eredményes lesz a mozgalom: a Fidesz nem nyeri magát kétharmadosra, az MSZP viszont többet ér el annál, mint amire a Fidesz számít?  Mi a garancia arra, hogy Orbán az e fölött érzett csalódását nem épp egy koalíciós tárgyalásba fojtja? Egy ilyen helyzetben legalább ötven százalék esélye van annak, hogy félreteszi a skrupulusait (pontosabban mások skrupulusait, mert eddig még nemigen szólt arról, hogy neki is volnának ilyenjei), és kommunista veszélyre, egyensúlytalanságra, a Gyurcsány-Bajnai vészkorszak újraéledésére hivatkozva mégiscsak beemeli a kormányzásba az ígéretes társaságot. S azok minél inkább a jólfésült szalonnácik eleganciájával jelennek meg, a Fidesz annál gyakrabban tárhatja szét értetlenül a karját: Mi a baj tulajdonképpen? Ezek is ugyanolyan keresztények, harcos hazafiak, alkotmány-nemtisztelők, kommunistabüntetés-pártiak és mindenmagyarban-gondolkodók, mint mi. És, mint láthatják: a padlóra sem köpnek. Rokonlelkűek tehát, nem idegenszívűek – van valakinek valami kifogása?

Nem kérdés, hogy bőven akadnak közös érintkezési felületek a két pártban, s hogy ezeket éppen a fasisztoid vonások adják. Melyek akkor is mindkét oldalon jellemzőek, ha a Fidesznél elsőbbséget kapnak az ésszerűbb célok, és ezért a fasisztoid attitűdök gyakran nem többek taktikai játéknál. Ám ezektől a taktikai játékoktól is szakmák eshetnek szét, egzisztenciák mehetnek tönkre és gazdasági-társadalmi folyamatok torzulhatnak, ahogyan ez már eddig is megtörtént, a szó és a tett egysége jegyében. Mert igaz ugyan, hogy a Fidesz nem hozott létre militáns, nyíltan rasszista szervezetet, viszont szakmákra szabadított rá, és szabadít rá ma is megszállott kultúrharcosokat. S mivel a taktikák végrehajtói mindig komolyan gondolják azt, aminek a végrehajtói, ezúttal is igen nagy hatékonysággal zilálták szét például a közszolgálati rádiózást, kifejezetten a fasizmus nemzetről, államról és állampolgárról alkotott eszménye jegyében. E szerint a nemzet morális és spirituális egység, az állam és a „vezér” ennek az egységnek a megtestesítője, egyúttal minden szellemi és gazdasági érték közvetlen létrehozója. Ami azt jelenti, hogy az állam – és mindenki, aki képviseletében lép fel – az egység nevében támadhatja az alternatív politikai szerveződéseket, irányzatokat. Fontos még, hogy az egyes állampolgárt teljes egészében, totálisan determinálja a politikai pártállása, más emberi dimenziók nincsenek is. Egyetlen közösség létezik: a nemzet, minden egyéb közösség provokáció. Általában véve a totális azonosulás a lényeg, ezért például a jobboldali vezetésű rádióban március tizenötödikén idegenszerűnek minősült a franciasaláta, október hatodikán viszont labanc műnek kellett tekinteni Mozart Rekviemjét. Meg lehet nézni, mi lett mindennek a szakmai és közszolgálati következménye.

Most pedig az jellemzi az általános kultúrharcot, hogy magukat másoknál nemzetibbnek képzelő értelmiségiek ott folytatják, ahol az egypártrendszer (egyébként már a nyolcvanas évek elején) abbahagyta: pártpolitikai alapon nyúlnak bele szellemi műhelyek, intézmények vezetésébe.

De ami ennél is egyértelműbben közös jellemzője a két pártnak, az a harc fogalmának abszolutizálása. Ehhez sem kellett a Fidesznek gárda: elég volt a sok rituális nagygyűlés, gyújtó hatású beszéd, utcai politizálás, a parlament üléseinek ritkítása és általában jelentőségének csökkentése. Elég volt harcos vallássá tenni a politikát, és azt mondani, hogy a harc gyengítése – a politika nyelvén szólva a tolerancia vagy a tárgyalókészség – puhányság, önfeladás. Az, hogy minden harc, náluk magától értetődő. A differenciálás pedig azt jelenti, hogy tudjuk, milyen harci irányok vannak:
„A keresztyén embernek, akármilyen keményen is harcol – véletlenül se értsék félre, én nem a puhány harcolás mellett kezdek érvelni, nem az önfeladás mellett, mert ha harc, akkor legyen harc –, csak közben pontosan tudjuk, mi ellen harcolunk. Ez különbözteti meg szerintem a keresztyén embert a nem keresztyén politikustól. Pontosan tudja, hogy mi ellen harcol” – tette egyértelművé Orbán Viktor a Protestáns Fórum és a THÉMA Egyesület konferenciáján, hogy számára a politika még „keresztyénként” is száz százalékig azonos a harccal.

Nem kis mértékben ez a harcközpontúság az oka, hogy mára jócskán meggyengült a demokrácia egyik legfontosabb elve: a félelem tudatos kiküszöbölésének igénye. Az erőkultusz, a „nemzeti nagyság” abszolutizálása, átfordítása a mások fölötti fölény érzetébe, az „egyek vagyunk az egyetlen zászló alatti összesereglésben” infantilis, de éppen ezért megfékezhetetlen elánja egyre több ember alá ad lovat, és késztet sokakat militáns fellépésre. Ami miatt viszont egyre többeknek kell félniük az országban. Olykor a megöletéstől is. Ez már önmagában is baj, de még nagyobb bajjá válik attól, hogy a félelem ma nem a demokrácia gyengülésének figyelmeztető jele, és nem vészcsengőként szolgál. (Az egyszerűen hihetetlen, ahogy a társadalom elmulasztotta az elemi felháborodást a roma kisfiú legéppuskázása felett, és ezzel elfogadta, hogy a romáknak lehet félelemben élniük, hiszen tömegek semmiképp sem állnak ki mellettük.) A félelem jelenléte éppen ellenkezőleg: újabb erőforrást, a fölényeskedés és a megvetés lehetőségét jelenti a magukat „jó oldalon lévőknek” érzők számára. Mások félelme számukra annak bizonyítéka, hogy az egyik oldalon a „hősök”, a másikon meg a „gyávák”, a megvetendő és kinevetendő pipogyák állnak.


Blood Nose - Forrás: flickr.com/Steve Kay

Kétségtelen, hogy a Fidesz nem fogalmazta meg úgy a nemzet fogalmát, ahogyan azt Morvai Krisztina tette, pátjának uniós választási koncepciójában: „…közös vérségű, anyanyelvű, történelmű és egyszokású milliók közössége”. Ugyanakkor erősen rájátszik erre a „közös vérségre”, amikor mindenkinek minden feltétel nélkül meg akarja adni a magyar állampolgárságot, aki magyarnak született, bármely más állam polgáraként. (Ezt a szándékát a Fidesz ugyan most visszavonta, de csak azért, hogy majd amikor kormányra kerül, a törvények megváltoztatásával érvényesítse.) És általában is úgy tesz, mintha az összetartozás hátszőr-felállító átélése különleges magyar képesség volna, amellyel egyúttal az összes társadalmi, gazdasági, politikai, egészségügyi és valószínűleg szerelmi probléma is megoldható.

Azt el kell ismerni, hogy a marxizmus-leninizmus nem mozgósított annyi embert, mint ennek a két pártnak a harcizmus-elánizmusa. Tulajdonképpen hálát kell adnunk a sorsnak, hogy – szemben a klasszikus fasizmussal és nácizmussal – mindkét formációnak fontos a kereszténység hangsúlyozása. Mert bármennyire viszolyogtató is az álságosságuk ezen a téren (ráadásul a Jobbik folyamatosan a magyarság „saját” őskeresztény vallásáról, a félpogány manicheizmusról beszél), tény, hogy ez az egyetlen fék az egyértelmű fasizálódáshoz vezető úton. És ez még akkor is így van, ha ugyanez a fék a rasszizmus-antiszemitizmus esetében nem működik, vagy csak nagyon gyengén.

Viszont az is tény: a Fidesz csapdába esett, amikor ez vált a legjellemzőbb ideológiájává. Hiszen mindennek jegyében ráadásul egymással szembeállította, kizárólagos alternatívává tette az erkölcsöt és a gazdaságot („pfúj bankárok, vivát kereszténység”). Megjegyzem, elő kéne venniük egy kicsit Max Webert is, hogy felidézzék: miként tudott a protestantizmus a felhalmozásra (és nem a hedonizmusra, felélésre) játszó gazdaság hajtóerejévé (és nem ellenszerévé) válni. Nyilvánvaló, hogy ha ezek után a Fidesz konkrét társadalomról, gazdasági folyamatokról, rétegekről, kreativitásról, ne adj’Isten, roma felzárkóztató programokról kezd beszélni, bankárgyűlölet, egyházimádat, kiválasztottság, küldetés, különleges egyedi adottságok és harci elhivatottság helyett, akkor a sajátjai előtt válik nevetségessé. Egyáltalán nem kell csodálkozni, hogy egy árva konkrét szót sem mond a programjáról. Vagy ha mégis, azt riadtan visszavonja.

Amiből, persze, ismét csak az következik, hogy a következő két és fél hónapban a médián áll vagy bukik, mit gondol majd és mit ért meg mindebből a magyar társadalom. Tulajdonképpen három kérdés jegyében kell további, részletes kérdéseket föltenni a Fidesznek, azokat viszont minden nap: 1. Tényleg azért nem mondanak semmit a programjukról, mert az ellentmond az ideológiájuknak?  2. Ha mégsem kapnak kétharmadot, összeállnak-e a Jobbikkal? 3. Ők maguk miben látják a hasonlóságokat és az eltéréseket önmaguk és a Jobbik közt?

Azt persze nem tudhatom, hogy ez mennyiben változtat a szavazati arányokon, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a nagy összetartozással szemben mégis megszülessen némi társadalmi nyomás.

Úgyhogy hajrá riporterek, hajrá sajtó!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!