Az új egyházi törvény kálváriája
- Részletek
- Vendégek
- 2011. július 20. szerda, 04:10
- Lendvai Ildikó
Az új egyházi törvény formába öntése, hogy a témához illő szót használjunk: „kálváriája” valóságos tantörténet. Sokat elárul nemcsak a kormányzó erők állam és egyház viszonyát illető elképzeléseiről, de a koalíciós partnerek viszonyáról és a magyar parlament tragikus és komikus elemekkel tarkított folyamatos szappanoperájáról is.
A baj csak az, hogy a törvény – dicstelen körülmények között zajló – elfogadásának módja a kálváriának még csak az első stációja volt. A többi most következik, de azt már a „lefokozott” kisegyházak, vallási közösségek járják be. Nem egyedül. Mert a törvény vesztesei nemcsak az egyházak világában keresendők. Még csak nem is csupán a vallás- és világnézeti szabadság általános elvének elvont sérelméről van szó. Jó néhány szülő, gyerek és pedagógus is kálváriát jár majd, ha ragaszkodik a világnézetéhez.
A korábbi egyházi kedvezmények bővültek
Vegyük sorra az áldozatokat! A törvénytervezet készítői eleve abból indultak ki, hogy céljuk a bejegyzett egyházak megrostálása, a „bizniszegyházak” kiszűrése. De nem ahhoz a kézenfekvő megoldáshoz nyúltak, hogy átvizsgálják a „bizniszelőket” vonzó, túlságosan laza szabályokat az egyházak gazdasági tevékenységében, még csak nem is ahhoz, hogy megnézzék: megfelelő-e az ilyen visszaélések büntetőjogi következménye. (Pedig valami oka csak kell hogy legyen annak, hogy folyamatosan bizniszegyházakra gyanakszunk, amelyek léte természetesen teljesen nem zárható ki, mégsem született egyetlen bírósági ítélet sem ilyen ügyben.) Ellenkezőleg: a méz csak vastagodott a sanda szándékú egyházalapítók által megáhított madzagon. Az egyházaknál nem minősül a versenytársakkal egyező feltételekkel adózó gazdasági tevékenységnek például a közismereti tankönyvek kiadása, de akár az sem, ha egy egyházi alapítású sportegyesület eladja a pingpongasztalait, egy zenekar vagy kulturális egyesület a hangszereit, fellépő ruháit stb. Így volt ez már a korábbi szabályozásban is: éppen az ehhez hasonló kedvezmények adtak okot a rosszhiszemű egyházalapításra. Ezeket a kedvezményeket azonban az új törvény csak megerősítette, és kiegészítette azzal, hogy az állam például a normatíván felül az egyházak nemcsak hitéleti tevékenységéhez –pályázat nélkül is – egyedi támogatást adhat. Méz tehát marad bőven azon a bizonyos madzagon, az egyházakból azonban jóval kevesebb lett.
Nem a bíróság, a politika dönt az egyházakról
Az igazi baj azonban az, hogy a politika maga vállalkozik a szelektálásra. Az ezer sebből vérző törvénynek amúgy is az az egyik, önmagában is halálos sebe, hogy egyház és állam között a demokráciákban szokásos határt oda-vissza átjárhatóvá teszi, és több ponton is tiltott határátlépést követ el.
Az állam lépte túl a saját határait, amikor lehetővé tette, hogy első áldozatait a törvény a kisegyházak közül szedje. Már a KDNP-s képviselők benyújtott tervezete is beleesett abba a bűnbe, hogy az egyházakat ilyen-olyan alapon különböző listákba szedte, és mintegy félszázat érdemesített arra, hogy a listákra rákerülve maga a miniszter kezdeményezze automatikusan bírósági bejegyzésüket. A többi meg mehetett volna újra a bíróságra, ahová – szemben az eddigi gyakorlattal – hittételeik összefoglalását is be kellett volna nyújtaniuk. A jó ég tudja, mihez kezdett volna ezzel a magyar bíróság, mi történt volna, ha az eljáró bírónak és szakértőinek valamelyik hitelv megakadt volna a torkán – egyáltalán: mi köze a világi hatalomnak a vallási meggyőződéshez –, de eredetileg mindez legalább a napi politikától elvileg távol álló bíróságok dolga lett volna. Az utolsó napos, jobban mondva utolsó éjszakás módosításokkal, a végszavazás előtti órákban azonban a Fidesz gyakorlatilag átírta a törvényt. Egyrészt félszáz helyett már csak 14 egyház kerülte el a Fidesz piros ceruzáját, és maradhatott meg a most már egyetlen listán, amely a törvény erejével egyháznak minősített közösségeket sorolja fel. Csak találgatni lehet, a többiekkel mi baja volt a koalíciós nagytestvérnek. A legvalószínűbb az, hogy egyszerűen járszalagon akarta tartani őket, és a ma létező kb. 300 egyházból, vallási közösségből azokat, akik még az eredeti tervezet bőkezűbb listáira sem kerülhettek fel. Most majd instanciázhatnak a kormánypolitikusoknál a befogadásért, és az ugye soha nem árt… De a fideszes átírás ennél is nagyobb baja az, hogy az eredeti szándékhoz és a jelenlegi gyakorlathoz képest már nem a bíróság, hanem egyenesen a politikusok ítélkezhetnek majd egy-egy vallási csoport sorsáról.
The people of the Calvaire - flickr/seitek
A lefokozott egyházakra váró kálvária
A most lefokozott közösségek kálváriája több stációból áll majd. Először is az illetékes miniszterhez kell fordulniuk, aki kénye-kedve szerint dönthet arról, mihez kezd a kérelmükkel. Ha nem találja ellenszenvesnek a hittételeket, és a folyamodók az előírt adminisztratív feltételeknek (például a húsz éves múltnak) is eleget tesznek, akkor kikéri a nemzetbiztonsági szervek véleményét. (A Szilvásy-ügy óta mindenki tudja: ennek az a külön szépsége, hogy soha senki meg nem tudja, így az egyházi címre áhítozók sem, hogy mi a baj velük.) Ha mindkét akadályt szerencsésen vették, a parlament bűvös kétharmada szavaz arról: bejegyzik-e „hivatalos” egyházként őket. Azok a képviselők határoznak majd erről, akik már ebben a parlamenti vitában is tanúbizonyságot tettek hihetetlen felkészültségükről és elfogulatlanságukról. Azok, akik most a megszokottnál is alpáribb módon zsidóztak, akik a végül a listára rákerült Hit Gyülekezetétől nem sajnálták a „sátánista” jelzőt, de annak is jelét adták, hogy fogalmuk sincs például a görögkatolikus vallás mibenlétéről. De ha az országgyűlés véletlenül csupa képzett és toleráns vallástörténészből állna, akkor sem volna a helyzet elfogadható. Politikusok nem dönthetnek – különösen nem hittételeik alapján – egy-egy vallási közösség sorsa felől. Ráadásul míg a bíróság ítélete ellen fellebbezni lehet, a parlament döntése ellen még ilyen lehetőség sincs.
Ausztria példája
A vitában persze elhangzott: más országokban is van rá példa, hogy az egyházak bejegyzéséről nem bíróság határoz. A kormánypárti frakciók, mint mondták, „vigyázó szemüket” Bécsre vetették, mert Ausztriában alig néhány bejegyzett egyház működik, és a nyilvántartást is kormányszervek vezetik. Igen ám, csakhogy Ausztriában az illetékes kormányszervek csak az adminisztratív feltételek meglétét tanulmányozzák, és eszük ágában sincs a hittételeket megítélni. És még így is bekövetkezett, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságán Ausztria pár évvel ezelőtt pert vesztett az egyik kisegyházzal szemben, éppen azért, mert a bíróság szerint eljárása hátrányosan megkülönböztette a kisebb közösségeket. Felteszem, az európai bíróság elég nehezen értené meg, hogy ha a bizniszegyházakat akarták kiszűrni, hogyan eshetett gyanúba és maradt le a listáról például Iványi Gábor számos szociális- és hajléktalanintézményt fenntartó közössége, számos keresztény kisegyházzal, a nazarénusokkal, metodistákkal, adventistákkal stb. együtt. De azt is elég nehéz lesz valószínűsíteni, hogy a nagy világvallásokat – az iszlámot, a buddhizmust, a Krisna tudatúak közösségét – annak idején kifejezetten azért alapították, hogy majd sikerüljön kijátszani a magyar adótörvényeket. Márpedig most az ő hazai szervezeteik is kiszorultak a bűvös 14-es listáról.
Az új törvény további vesztesei: gyerekek, szülők, pedagógusok – és a lelkiismereti szabadság
Azonban távolról sem csak a „14+” körbe eső egyházak lesznek az új törvény vesztesei. Hiszen a törvény már címe szerint sem csak az egyházakat, vallásfelekezeteket, hanem a lelkiismereti és vallásszabadság jogát is szabályozza. A baj pedig éppen ezzel a szabadsággal lesz. Vesztese lehet a törvénynek az egyházi kezelésbe vett intézmények minden munkavállalója, de ha betű szerint veszik az új szabályokat, akkor az intézmények által ellátott gyerekek, szociális gondozottak, betegek is. Az egyik paragrafus ugyanis kimondja, hogy az egyházi fenntartó a világnézeti identitás szempontját a felvételnél, a munkaviszony létesítésénél és megszüntetésénél is érvényesítheti. Ezért kérdezte az egyik interjúban a megrökönyödött rádiós szerkesztő, hogy vajon a vakbeléről is keresztlevelet kell-e bemutatnia, ha egyházi kórházba menne. De az még talán magyarázható, ha egy településen egyházi és állami egészségügyi, szociális vagy oktatási intézmény egyaránt működik, akkor a kapott állami normatíva és kiegészítés mellett bizonyára saját anyagi áldozatot is hozó egyház elsősorban a saját híveit kívánja ellátni. Ma azonban dömpingje van az önkormányzati iskolák egyházi kézbe adásának, nem függetlenül az állam erre ösztönző politikájától. Csak idén szeptemberben több mint 80 önkormányzat választja ezt a megoldást, közülük 20 olyan, amelynek településén az egyetlen iskola kerül egyházi fenntartásba. Itt az új fenntartó jogot nyer a gyerekek közti szelektálásra, és arra is, hogy egyetlen perc alatt kirúgja a más vallású, vallástalan vagy csak nem elég hitbuzgó pedagógust, takarítónőt, portást is. A sajtóból ismert keceli példa azt mutatja, hogy ez nem csak rémálom. Ott az új iskolaigazgató már közölte: csak az maradhat, aki hajlandó misére járni. Mutatja a kormánypártok és a Jobbik hihetetlen érzékenységét a lelkiismereti szabadság iránt, hogy erre a parlamenti vitában egybehangzóan csak annyi volt a válaszuk: az senkinek sem árt (sőt), ha végig ül egy misét…
Az elfogadható megoldás nyilván az lenne, ha a törvény szabályozta volna, mely esetekben nem adható át a település egyetlen óvodája, iskolája az egyháznak. De az erre irányuló módosító javaslatokat természetesen lesöpörték, mint ahogy azt is, hogy az átvétel után legalább néhány éves türelmi időt kapjanak az intézmény dolgozói.
De vesztese lehet az új törvénynek egy ennél jóval szélesebb kör is, azok a szülők és gyerekek, akik világnézetileg semleges állami iskolát választottak, és saját vallásukhoz vagy vallástalanságukhoz ragaszkodva nem kívánnak részesülni az iskolában szervezett hitoktatásban. Miután már olyan sokszor csalódtunk abban a reményben, hogy „idáig csak nem mennek el”, nem merek nyugodtan aludni a hitoktatásra vonatkozó paragrafusok miatt sem. Az 1990-es egyházi törvény és a jelenlegi gyakorlat szerint ha a szülők és a gyerekek igénylik, az állami, önkormányzati iskolákban fakultatív, nem kötelező jelleggel hitoktatást biztosítanak. Ez természetesen helyes, mint ahogy az is, ha az új törvény átveszi ezt az előírást. Nos, át is veszi, csak éppen négy szócskát hagyott el belőle: a „fakultatív” és a „nem kötelező jelleggel” szavakat. Énemnek már alig létező ártatlanabbik része úgy vélte, ez csak tévedés lehet. De miután a hibát kijavító módosító indítványunkat sorra elutasították, aggódni kezdtem. Különösen akkor, amikor a magyarázatok egyre zavarosabbá váltak. Közülük a dobogós helyet kétségtelenül az érte el, amelyik szerint „kár a törvényt idegen szavakkal teletömködni”. Az már csak gyenge próbálkozásként söpörtetett félre, hogy a „fakultatív” szó helyett megfelelne a „választható” is. De akadt olyan előterjesztő, aki megjövendölte, hogy egyszer még kötelező tantárgy lesz a hit- és erkölcstan is, és ennek kár volna a törvényben elejét venni. Nyilván önmagában ezen a terven is lehetne vitatkozni, de még egy ilyen tantárgynál is – gondolom – lehetne a különböző vallások hittanai és az erkölcstan között választani. Ha viszont komolyan vesszük az új törvény megfogalmazását, akkor mostantól kezdve egyetlen iskolaigazgatót sem lehet elmarasztalni azért, ha a szülők egy csoportja vagy akár többsége igényeinek megfelelően az adott vallás szerinti hittant – a külön macera elkerülése érdekében – kötelező tantárgyként illeszti be a tanrendbe. És mindez nem az egyházi iskolákra, hanem a „világi”, önkormányzati iskolákra vonatkozik – ott is töröltetett ugyanis a hitoktatás fakultatív jellege.
Talán felesleges is sorolni a törvény számos nyilvánvaló és lehetséges vesztesét. Hiszen vesztes mindenki, akinek hívőként és nem hívőként fontos a lelkiismereti és vallásszabadság ügye. A lelkiismereti szabadság hívei már eddig is tudták: valódi vallásszabadság csak ott van, ahol ez minden vallásra és a vallástalanság szabadságára is egyformán vonatkozik. Az új törvény viszont nemcsak az állam oldaláról lépi át a vallási közösségek fölötti politikai döntésekkel egyház és állam határait. Megengedi a határátlépést az egyházaknak is, amikor a laikus állam világában, a világnézetileg eredetileg semleges intézményrendszerben enged érvényesülni vallási szempontokat.
A parlamenti vita és a törvény elfogadása: koalíciós erőjátékok
Ezek után nem meglepő, hogy a törvény tartalmához méltó módon folyt a parlamenti vita is. A végszavazás előtt Semjén Zsolt által „kodifikációs remekműnek” nevezett szöveg végül a jogalkotás igazi selejtje lett. A Fidesz hagyta hetekig elbabrálgatni a tervezettel a KDNP-s előterjesztőket (gondolom, kellett némi kárpótlás a kútba esett vasárnapi üzleti zárvatartásért), és közben engedelmesen az előterjesztők szándéka szerint szavaztak a módosító indítványokról is. Az ülésszak utolsó napján, a frakciószövetség hétfői ülésén azonban beütött a krach. A Fidesz a törvény gyakorlatilag teljes átírására jelentett be igényt, amellyel el sem tudtak készülni az ülés kezdetéig. Így a parlament kétszer szakította meg a tanácskozását, hogy az Alkotmányügyi bizottság a koalíciós purparlé aktuális állásának megfelelően készíthesse el a végszavazás előtti, hivatalosan csak a törvényben lévő koherenciazavarok kiiktatására engedélyezhető módosító javaslatokat. Az első szünetben a teljes szöveget átírva érvényesítették azokat a változásokat, amelyek a „megbízhatatlan” bíróság helyett a kétharmados kormánytöbbség kezébe helyezték az egyházak bejegyzésének és törlésének jogát, és megkurtították a már most elfogadott egyházak listáját. Az előterjesztők a bizottsági ülésen engedelmesen egyetértettek javaslatuk totális megváltoztatásával. Természetesen. Közben azonban Rubovszky Györgyben mégiscsak felébredt a virtus: az egyházak parlamenti bejegyzése még csak hagyján, de hogy egy bevett egyházat politikusok szavazataival megszüntetni is lehessen, az talán túlzás. Így néhány kereszténydemokrata jelezte: baj lehet a törvény elfogadásához szükséges kétharmaddal. Mit volt mit tenni: a kompromisszum érdekében, egy újabb parlamenti szünetben, egy újabb bizottsági ülésen sebtében elhagyták az egyházak megszüntetéséről rendelkező passzusokat.
A történet így kerek: az eredeti magyarázat szerint a bizniszegyházak kiszűrésének szándéka vezetett az új törvény benyújtásához. Most azonban, ha ne adj isten egy, a kétharmad által bejegyzett közösségről majd mégiscsak hasonló csúnyaság derülne ki, soha többet senki nem szüntethetné meg őket, hiszen ez a joga sem a parlamentnek, sem a bíróságnak nincs meg. A „minden jó, ha a vége jó” optimizmusa helyett itt a „minden rossz, ha vége rossz” keserű igazsága érvényesült. Rossz leginkább azoknak, akik még bíztak abban, hogy az új alaptörvény csorbáit a sarkalatos törvények legalább részben kiküszöbölhetik. Íme, az első példa!
Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!