rss      tw      fb
Keres

Milyenek vagyunk


Két napon belül három barátom hívott fel, dühtől fuldokolva.

Összekötötte őket, hogy mindegyiküknek a saját hallgatása akadt a torkán, miközben a „milyenek vagyunk mi, idelenn” képéről tudósított.

Milyenek vagyunk mi, „idelenn”?

Egyikük, aki külföldön él, most hazajött, és kíváncsiságból befizetett egy városi idegenvezetésre. Megérkeztek a Szabadság térre, ahol az idegenvezető hosszú előadást tartott a szovjet katonák hősi emlékművéről. Azzal kezdte, hogy már az emlékmű léte is merő képtelenség. – Csak egy egyezmény miatt tartották meg – mondta, – amely azt írja elő, hogy ahol katonák fekszenek, ott tilos a helyet megbolygatni. Ez alatt pedig nem is fekszik senki! Na és hát az meg, hogy ezek felszabadították Magyarországot! Egyszerűen nevetséges. És akkor ott szemben vannak az amerikaiak, a követségükkel! Itt egy szovjet emlékmű, ott meg az amerikaiak, egymás mellett és ugyanazon a téren! Hát nem kész röhej?!

Mesélőmnek ezen a ponton mélyült el a fuldoklása.

– Te, ez most komoly? Nálatok egy idegenvezető tényleg nem tudja, hogy ezek a háborúban szövetségesek voltak? És szerinte kik kergették ki a németeket? Vagy azt hiszi, hogy azok maguktól kimentek? Mit gondol ez?!

– És megkérdezted? – tapintatosan megvártam pillanatot, amelyben eljutott az oxigénpótlás igényéig, és ezért amúgy is felfüggesztette a mesét.

Nem kérdezte meg. Nem olyan alkat. Különben is, hogy jön ő ahhoz? Kinn él évtizedek óta, kihagyta a borzalmas Kádár-rendszert, miközben itthon az idegenvezető, na jó, ő huszonéves, de akkor a szülei, szóval ezek halálra szenvedték magukat, és akkor most ő kérje számon, hogy hol voltak a történelemórán? Egyébként is, az ember ne csináljon konfliktusokat egy nyilvános téren.

Passz. Nem vitatkoztam tovább, csupán annyit tettem hozzá, hogy a téren ugyan sikerült kikerülnie egy konfliktust, de annál többet idézett elő a saját pszichéje, gyomra, valamint a légzőszervei között. Nem beszélve a velem keletkezett konfliktusról, amely miatt most még a feje is megfájdult, mint mondja. Nem lett volna egyszerűbb ott, helyben elintézni?

A másik amiatt kapdosta a levegőt, hogy kedvenc zöldségese, akihez évek óta, hűségesen kijár, aszálykártól áremelkedésig, most hirtelen hangos és megállíthatatlan zsidózásba kezdett. Gyakorlatilag az egész, ismert Nagy Lajos-humoreszket felmondta (járatlanabbak kedvéért: A zsidó, Képtelen természetrajz, 1922), csak éppen az iróniát hagyta ki belőle. A zsidók tehetnek arról, hogy elverte a jég a barackot, miattuk tört ki a gyerekeknél a hasmenésjárvány (az eredetiben még spanyolnátha volt), pedig ami itt van, azt igazából zsidójárványnak kéne hívni. És (ez új elem a Nagy Lajoséhoz képest) a zsidóbérenc Habsburg Ottó szívét is ők vitették el Pannonhalmára, mert nekik érdekük, hogy a keresztények minden fellegvárába befurakodjanak az idegen szívek.

Ezúttal óvatosabb voltam, és nem kérdeztem semmit, csak egy-egy továbblendítő „öhöm”-mel jeleztem, hogy vagyok.

– Miért, te mit csináltál volna? – kérdezte viszont ő, aki ismer engem, és pontosan tudta, miért hallgatok.

Mondtam, hogy én lehetőleg kérdezni szoktam, a helyzet függvényében. „Ugyan, miből gondolja, hogy vevő vagyok az ilyen szövegekre?” – ezt a leggyakrabban. – Jesszusom, úgy nézek ki, mint egy antiszemita? – még ezt is. („Igen” – kaptam vissza egyszer a választ –, „maga olyan rendes, budai úrinőnek néz ki” – ez volt a mondat folytatása. De le lehetett csapni.) Kérdezni szoktam még, hogy vajon miért képzeli evidenciának, amit most elmondott, mert sokan vagyunk, akik számára nem az.

– És akkor mi van?

– Akkor az van, hogy a másik jön egy kicsit zavarba, és nem én. Hogy nem nekem kell egyfolytában hülyén éreznem magam, a saját országomban. Akkor nem legitimáltuk, hogy aki zsidózik, az hatalmi helyzetben érezheti magát, mert itt a zsidózók szavára kuss lesz. Vagy ha csak azért beszél ilyeneket, mert komolyan hiszi, hogy most ehhez kell igazodnia, mert most ez a kurzus, és ő így fog a világnak megfelelni, akkor kap egy jelzést, hogy téved. Hogy félreérti a helyzetet. Hogy nem mindenkinél az az elvárás, mint amit ő annak képzel. Én például kifejezetten nem ezt várom el tőle.

Ezzel nagyjából egyetértett, de végül ez sem volt egy jó beszélgetés, mert csak megérkeztünk az obligát konfliktusunkhoz: hogy ugyanis szerinte ő gerjesztette volna a konfliktust, ha reagál, szerintem viszont a zöldséges gerjesztette azzal, hogy az életről való beszélgetés helyett zsidókból képzett demiurgoszokat, őt pedig arra kényszerítette, hogy ezt – ráadásul zsidóként – tűrje. És már megint ez volt az, amiben nem tudtunk megegyezni.


Alone in the fog – flickr/miode

A harmadik egy kollégám volt, aki attól akart szétrobbanni, amit a hetes buszon hallott. Ahol az egyik sofőr rendszeresen Horthy Miklós útként konferálja fel a Bartók Béla utat, és a körtérre is azt mondja, hogy „Horthy Miklós terünk következik”. Ez ügyben nekem is volt némi saram, mert márciusban én is utaztam már ezzel a sofőrrel, és én sem szóltam, csak szép csendben leszálltam a Kosztolányi Dezső nevű Lenke téren. Így most csupán annyit kérdeztem tőle, hogy „és már írod?”. – Dehogy írom! – hangzott a keserű válasz –, mi a fenének? Itt már semmi értelme bármit is megírni, úgysem változik semmi.

Úgysem változik semmi? Már hogyne változna: negyvenöt évig az sem zsidózhatott nyilvánosan, aki antiszemita volt, ma meg már az is hangosan zsidózik, aki zsidó. („Persze, mert ismerte a szüleit” – tette hozzá némi szarkazmussal egy negyedik, ehhez a mondatomhoz.)

Nem tudom a megoldást, csak a helyzet képletét látom, amelynek az én szememben két vetülete van.

Az egyik, hogy ha egy országban soha, senki, aki jól lát, nem figyelmezteti a beszédpartnereit a társadalom hétköznapi életében, a kapcsolatok közegében, hogy a szövegei nem kompatíbilisek a demokráciával, az azt jelenti, hogy a társadalom hétköznapi életének és a kapcsolatok közegének minőségbiztosítását itt mindenki mástól várja. És az igaz ugyan, hogy a közeg alapvető minősége nem ezen a szinten dől el, ám ez ügyben éppen krízisben vagyunk. A krízis lényege, hogy mind az évszázados berögződések, mind a fennálló kurzus a fenti példák buta, antiszemita és horthysta szereplőinek mentalitását támogatják, ami drámai módon fölerősíti a társadalom egyes rétegeinek bezárkózását, kasztosodását, az általános bizalmatlanságot és az ingerültségi potenciált. Így tetszik, nem tetszik, jelen pillanatban a megszokottnál sokkal nagyobb a hétköznapi visszajelzések, kontrollok jelentősége. Ami természetesen megnöveli a tisztán látók, demokraták, européerek és modernizáció pártiak felelősségét. Már csak azért is, mert hiszen 1989-ben ők (mi) aggály nélkül fűtötték (fűtöttük) föl a rendszerváltás iránti lelkesedést, és, mondhatni, sodorták (sodortuk) bele azt a társadalmat a liberális demokráciába, amely ezt igazán nem nagyon akarta. Kétlem, hogy most tisztességes dolog ugyanezt a társadalmat azzal magára hagyni, hogy ha ennyire antidemokrata vagy, akkor főjj meg a saját levedben, engem nem érdekel, én elfáradtam.

A másik, hogy ha mindenki mástól várja a visszajelzések fenntartását, akkor viszont senkinek sincs semmilyen alapja elvárni a reflektálatlanul hagyott társadalomtól, hogy úgy működjön, mintha reflektált társadalom volna. Akkor tudomásul kell venni, hogy az itt élő embertömeg csupa izolált, magában és magának beszélő, a saját rögeszméi közt nyomtatólóként körbe-körbe járó zombiból áll, aki csak azért beszél, mert időnként ki kell engednie a feszültségeit. És akkor el kell tűrni mindazt, amit a nyilvános térbe beleokádnak.

Akkor abszolút rendben van, hogy egy idegenvezetőnek nem kell kalkulálnia a tényekkel, a zöldségesnek nem kell kalkulálnia a beszéde sértő jellegével, és a buszsofőrnek sem kell számolnia azzal, hogy az utcáknak tényszerű nevük van. Általában véve senkinek nem kell kalkulálnia semmivel és senkivel.

De akkor ne csodálkozzunk, hogy a végén, amikor esetleg éppen minden borul, már mondhatunk akármit – velünk sem kalkulálnak majd, semmilyen szinten.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!