Látlelet



Politikusoktól, a tudomány képviselőitől, publicistáktól a legkülönbözőbb teóriák jelennek meg a politikai közbeszédben arról a dilemmáról, hogy miként robbantható szét a Fidesz kétharmaddal bebetonozott hatalmi struktúrája, amely más pártok választási győzelme esetén is kizárja a győztesek lehetőségét a zavartalan, illetve eltérő prioritásokat preferáló kormányzásra. Különösen élénkké vált a vita azok után, hogy a Fidesz megszellőztette a választási szabályokra vonatkozó legújabb elképzeléseit.

Először azt terveztem, beszállok ebbe a vitába a magam verziójával, de annyi vélemény olvasható már, hogy nem kerülhető meg valamilyen reflexió rájuk. Ott vannak köztük azok az álláspontok is, amelyeket én is képviselek, és erős késztetést éreztem arra is, hogy elmondjam, mit tartok elfogadhatatlannak vagy egyenesen hajmeresztőnek, zsákutcának a kiútkeresés során.

A körkép alapján egy elkeseredett megállapítással kell kezdenem: egy évvel a 2010-es választások után – a Fidesz-KDNP rendszert leváltó kormányzása a jogállam lebontásának tapasztalata ellenére – a kiútkeresésről való gondolkodás eredményei és a fogadtatásuk még mindig tökéletesen magyarázzák, miért győzhetett kétharmaddal a regnáló koalíció és miért tehet meg bármit a jövőben is, ha ez a helyzet nem változik.

A fő okok: az ellenzék fragmentáltsága; a Fidesz és általában a hazai jobboldali politika természetének változatlan nem értése; a balliberális értelmiség egy részének még mindig meglévő naivitása; az értékmentességben, félreértett pragmatizmusban tetten érhető demokráciadeficit a közgondolkodást formálóknál; és nem utolsósorban a pártoligarchiák önzése. Ezért van magára hagyva az a választói kör, amelynek szavazataira egy majdani demokratikus ellenzék apellálhat.

Pozitív változás, hogy kitapintható már néhány közös pont a teóriákban. A legfontosabb az a politikai és elméleti célkitűzésbeli azonosság, hogy mindenekelőtt az alkotmányos demokrácia helyreállítására van szükség. Születtek elméleti megközelítésű válaszok ugyanúgy, mint a politikai megoldásokat előtérbe helyező javaslatok (érdemes hangsúlyozni, hogy a két aspektus egymástól nem elválasztható). Noha egy évvel ez előtt még azt magyarázta a politológusok hada, hogy nem jelenthet programot a 89-es alkotmány vívmányainak megőrzése, ez a tézis mára széles körben elismert és életbevágó előfeltételként van kezelve.

A megoldási javaslatok eltérőek, például abban is, hogy milyen igénnyel lépnek fel a korrekciót illetően. A magam részéről teljesen egyetértek az Eötvös Károly Intézet (EKINT) álláspontjával annyiban, hogy teljes alkotmányrevízióra van szükség, amely érinti a szimbolikus kérdéseket is, mert ezeknek is súlyos tartalmi következményei lehetnek, sőt lesznek. Emellett én is úgy gondolom, hogy „valódi, a tartósság reális esélyét hordozó korrekció csak a bal- és jobboldal megegyezéséből születhet”. Ezért osztom azt az elgondolást is, hogy ilyen megegyezés a politikában egyébként szemben álló felek közt csak akkor valószínűsíthető, ha a konszenzus nem mindenre terjed ki, hanem az alkotmányra korlátozódik. A közös nevező a jogállam korrekciója, egyenrangú felek megállapodásának eredményeként.

Gyenge pontja azonban ennek a teóriának, hogy semmilyen politikai választ nem rendel az elképzelés mellé. Hogyan jönne létre az a kétharmadnyi akarat, amely egy ilyen alkotmánykorrekciót képes kikényszeríteni? Mert a teljes korrekcióhoz természetszerűleg kétharmadnyi akaratra van szükség. És tegyük hozzá, hogy egy dologban tovább is kellene lépni: ha tényleg létrejön egy kétharmados demokratikus többség, akkor meg kell állapodnia a 89-es alkotmányra jellemző sebezhetőség, a könnyű módosítás lehetőségének felszámolásában is. Ez azonban megint puszta elmélet.

Mert abban viszont Eörsi Mátyással értek teljesen egyet, hogy illúzió abban reménykedni, hogy a Fidesz, kétharmadnál kisebb ellenzéki erő híján egy tapodtat is feladna önként a hadállásaiból. (Eörsi nem is számít erre. Ő abból indul ki, hogy ha 2014-ben esetleg sikerül győznie egy majdani ellenzéknek, akkor a most elfogadott alaptörvény az új miniszterelnököt – minthogy nem lesz más út az alkotmányos puccs megelőzésére – az alkotmány megváltoztatására fogja kényszeríteni. És ha nem lesz kétharmada a parlamentben, akkor nemigen lehet más eszközhöz nyúlni, mint a népfenség intézményéhez, a népszavazáshoz. Ez egy politikai válasz, „kis alkotmányos hibával”, amire azonnal születik nem politikai aspektusú ellenérv: az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet munkatársai szerint ezért nem is lehet hosszú távú megoldás, mert csak elmélyíti a politikai háborúskodást, konszolidáció helyett az alkotmányos válság kiteljesedését hozhatja.

Ez is igaz, de innentől ismét elméletről beszélünk, amelynek megvalósulási kereteit a mindenkori erőviszonyok jelölik ki. Az optimális eredményhez kétharmadnyi politikai akaratra van szükség. Márpedig az eddigi tapasztalatok Eörsit és azokat igazolják, akik – a Fidesz és a hazai jobboldal politikai természetét ismerve – világosan látják, hogy ez a politikai mentalitás kizárólag az erő nyelvét ismeri, és a megegyezést, a kompromisszumot, a gesztusokat gyengeségként fogja fel. A politika küzdelem, háború, az ellenfelek nem partnerek, hanem ellenségek, velük nem egyeztetni kell, hanem kiszorítani őket a játéktérről.

Mindebből az következik, hogy az EKINT javaslata csak olyan konstellációban valósulhat meg, ahol még a választás előtt létrejön egy olyan ellenzéki összefogás, amely az alkotmányos rend rekonstrukciójának mikéntjében legalább egyetért, és képes lehet egyharmad alá szorítani a Fideszt.

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy teljes alkotmánykorrekcióra van szükség. Meghökkentő pl. Tordai Csaba véleménye a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány honlapján. Szerinte „minden szimbolikus kérdés és elfogadhatatlan, hatalmi szempontú átalakítás ellenére a Fidesz–KDNP által elfogadott alkotmány megőrizte az 1989/90-ben kialakított közjogi szerkezetet”, ezért szerinte „nehéz mit kezdeni azokkal a harcias kijelentésekkel, amelyek máris új alkotmányozást ígérnek egy kormányváltás esetére”. Ugyanakkor Tordai nem oldja fel az ellentmondást e megállapítása és későbbi szavai között, amikor maga sorolja fel, milyen alapvető ügyekben köti meg ez az új alaptörvény a későbbi kormányok kezét. Nemigen érthető ugyanis, hogy mit ért változatlan közjogi szerkezeten olyan hatalmi szempontú átalakítás mellett, amely már ma is kiiktatja a fékek és ellensúlyok rendszerét, lehetetlenné teszi az alkotmányos garanciák érvényesülését (például a parlament csupán bábja egy végsőkig centralizált végrehajtó hatalomnak), a jövőre vonatkozóan pedig a bemerevített vezetői posztok révén megfosztja a következő parlamenteket attól, hogy a választói akaratot érvényesítve másfajta kormányzást támogassanak.

Az átalakított közjogi berendezkedés, egyszerű többségű választási győzelem esetén, megakadályozza, hogy a jogállami intézmények valódi függetlenségét helyre lehessen állítani, megszüntetve a zsákmányszerzés következményeit, biztosítva egy nyugodt kormányzás feltételeit. A korábbiakkal formailag azonos intézmények ugyanis hiába működnek tovább, ha egyszer nem jelentenek valóságos kontrollt, ezért alkalmatlanná váltak egy ország legalapvetőbb életviszonyainak demokratikus alakítására.

Tordai eleve abból indul ki, hogy a baloldal belátható időn belül, különösen az új választási rendszerben, nem jut alkotmányozó többséghez, ezért az alaptörvény korrekciójában a jobboldallal meg kell egyeznie. Szerinte a szimbolikus ügyek nem sok vizet zavarnak, „nagy valószínűséggel nem következik belőlük semmi”, ezért lehetnek alku tárgyai. Meg kell hagyni azoknak, akiknek fontosak. Ő arra számít, hogy egy ellenzékbe kerülő Fidesz majd alkura, megegyezésre törekszik a jelenlegi korlátok feloldásában, mert szerinte a Fideszt zavarni fogja, hogy a kormányzásban úgy kell felelősséget viselnie, hogy a kormányzati hatalomból nem részesedik. Bagatellizálja azt a körülményt, hogy minden független intézmény élén pártkinevezettek állnak. Szerinte ezzel együtt lehet élni.


Alone in the fog – flickr/miode

Azért ismertetem ilyen részletesen ezt az eszmefuttatást, mert szimptomatikusnak tartom. Ez az a spekulatív „pragmatizmus”, amelynek számos képviselője (politikusok, elemzők, újságírók) az elmúlt ciklusok idején sem nézett szembe azzal, hogy a politikai küzdőtéren milyen ellenféllel áll szemben. A pártstratégiák, taktikák, a retorika és azok, akik az értelmezésükkel foglalkoztak, többnyire figyelmen kívül hagyták, hogy a hazai jobboldal, amikor csak tehette, rendre kilépett az alkotmányos keretekből. Itt csak utalok arra, amit a jobboldal politikai természetéről fentebb, Eörsi véleményével egyetértve már hangsúlyoztam. Tordai teóriája sem reflektál a maga helyiértékén arra a minőségromlásra, ennek hatásaira, ami a jogállamiság lerombolásában az elmúlt egy évben végbement. Mintha mindez valamiféle normalitás keretei között maradt volna. Ugyanígy alábecsüli azt a jövőre irányuló politikai akaratot is, amelynek jegyében a Fidesz-kormány rohamtempóban rajzolta át a közjogi rendszert, foglalt el minden jelentős pozíciót. Vajon miért tették, ha nem azért, hogy a saját céljaik és akaratuk megvalósítását biztosítsák? Vajon azért-e, hogy majd megegyezzenek bárkivel, vagy ne éljenek a lehetőségeikkel? Nincs meggyőző válasza arra, mitől váltana ez a politizálás az erő nyelvéről a konszenzusos demokrácia nyelvére. Mintha semmiféle tapasztalatot nem szereztünk volna erről az elmúlt években. Pontosan abba az utcába vezet ez a már-már negligens naivitás, amely a Fidesz két ellenzéki ciklusa alatti éveket jellemezte: egy lehetetlen feltételek közti kormányzásba, ráadásul olyan ideológiával megspékelve, amely azt hiteti el, hogy csak ügyes kormányzás kérdése, úrrá lenni a kódolt dezorganizáltságon, hogy meg lehet takarítani a megelőző intenzív munkát a demokratikus kormányzás feltételeinek megteremtésén. Úgy gondolom, ez a fajta mentalitás az egyik legfontosabb tényezője volt annak, hogy a Fidesz kétharmadot szerezhetett, mégis láthatólag tovább él, minden ellenkező tapasztalat ellenére, kizökkenthetetlenül.

Az elmúlt hétfőn Karácsony Gergely, az LMP képviselője lepte meg egy extrém ötlettel a Népszabadság olvasóit és a közéletre figyelőket. Szerinte ma már úgy állnak a dolgok, hogy „az Orbán-kormányt le lehet ugyan váltani, de a politikáját nem. […] Lassan eljutunk odáig, hogy arról kell majd beszélnünk: a teljes parlamenti ellenzék a Jobbiktól az LMP-n át az MSZP-ig, ha csak egy kicsit jobban teljesít, mint 2010-ben, közösen támogatott egyéni jelöltekkel könnyedén kétharmadot csinálhat ebben a rendszerben. Ehhez az kell, hogy Zagyva György Gyula és Gyurcsány Ferenc is egy hajóban evezzen egy ideig. Egy ilyen koalíció nyilván elképzelhetetlen lenne, erről nem is érdemes beszélni. Elég megállapodni abban egy alkotmánykorrekciós szövetség tagjaiként hogyan állítjuk helyre a versengő pártrendszer feltételeit.”

Miről is van szó? Arról, hogy az LMP, amely eddig semmilyen ellenzéki együttműködést nem vállalt, most azzal az ötlettel állt elő, hogy egy úgynevezett technikai szövetségben ugyan, de nemcsak a demokratikus erőkre kiterjedő együttműködéssel is elképzelhető a szükséges kétharmadnyi akarat összehozása egy alkotmánykorrekcióhoz. Természetszerűleg ez esetben – már csak a javasolt együttműködőkre tekintettel is – fel sem merül a teljes korrekció, csak a versengő pártrendszer visszaállításához elengedhetetlen feltételekben való megállapodás. „Ilyen az adótörvények kivezetése a kétharmados törvények közül, a Költségvetési Tanács vétójogának az újragondolása, a médiatörvény alapvető megváltoztatása, az önkormányzati és parlamenti választási rendszer arányosítása és az ajánlócédulák rendszerének eltörlése.” Ezekben a feltételekben – Karácsony szerint – „bármilyen fura is, mindhárom ellenzéki párt egyet tud érteni”.

Jellemző módon Karácsony javaslata nagy vihart kavart. Sokak fantáziáját megmozgatta, noha mind az MSZP, mind a Jobbik sietett kijelenteni, hogy szó sem lehet ilyen megoldásról. Így nyilvánvaló, hogy a bizarr felvetés csak elmélkedésekhez szolgáltathat alapot. Pozitívuma az a tény, hogy az LMP is eljutott a szövetségkeresés fontosságának felismeréséig, de elgondolkodtató, hogy ezt az első lépést úgy tette meg, hogy a parlamentben ülő másik demokratikus pártot még a technikai szövetségben is mintegy kiegyensúlyozta a Jobbikkal. (Teljesen egyetértek Bauer Tamás elemzésével a motivációkat illetően, a morális fenntartásait és a javaslat értelmét illetően is, de erre még visszatérek.)

Az LMP elképzelésére reagálók két nagy csoportra oszthatók. Azokra, akik szerint a bizarr javaslat vezet valahova, legalábbis elvben, matematikai alapon, mint gondolatkísérlet stb., tehát akik nem találtak eleve morális problémát egy „technikai”, tehát limitált tartalmú és keretek közt megvalósuló szövetségben egy olyan párttal, amely a demokratikus jogállam iránt elkötelezettek számára elfogadhatatlan nézeteket is képvisel.

A reagálók másik csoportja élből elutasít egy ilyen együttműködést, elvi alapon.. „Demokrata nem kérheti szavazóit, hogy a Fidesz leváltása érdekében szavazzon a Jobbikra. Ez a demokraták végső erkölcsi megsemmisülését hozná” – mondja Gyurcsány Ferenc, és hasonlóan gondolja a politikai térkép más pontjáról például Révész Sándor is: „Nácibarát párttal demokrata semmilyen célból, semennyi időre nem szövetkezik.”

A technikai szövetséget elvben elfogadók mintha megfeledkeznének arról, hogy a Jobbik ma, ellenzékben, jól érti és használja ugyan a demokratikus eszköztárat – ahogyan a Fidesz is tette, még ellenzékben –, hiszen a jelenlegi érdekei egybeesnek a védelmével, de vajon lehetnek-e kétségei bárkinek afelől, hogy többségi hatalom birtokában a Jobbik is gátlástalanul érvényesítené elfogadhatatlan nézeteit. Mintha megfeledkeznének arról is, hogy még egy technikai szövetség is morális következményekkel jár, legitimál, a legitimálókat pedig hitelteleníti. Morális csapdahelyzet jön létre, mert később nem védhető az az álláspont, amely a Jobbikkal mint szélsőséges párttal való minden együttműködés kizár. És nincs semmilyen garancia arra sem, hogy egy együttműködő szövetség győzelme estén az új pozíciót a Jobbik nem természetes szövetségesei ellen használja fel.

A technikai szövetséget elvben elfogadók többsége ugyanakkor úgy véli, gyakorlatban az ötlet kivihetetlen, mert a választók nem követnék a szövetségre lépő pártokat, hanem passzívak maradnának a választáson. Inkább választanák a kivonulást, mint hogy a szövetség olyan pártjának jelöltjét támogassák, amellyel nem tudnak azonosulni.

Ha jól belegondolunk, ez az érvelés a választóknak nagyobb elvi elkötelezettséget tulajdonít, mint a technikai szövetségre lépő politikusoknak, illetve az e mellett érvelőknek. És ha még jobban belegondolunk, akkor az a tragikus helyzet, hogy ez így is van.

Igaza van Krémer Ferencnek, amikor érzékelteti, hogy ma Magyarországon elmosódtak a határvonalak azok között az elképzelések, cselekvések, értékek között, amelyek még a demokrácia határain belül vannak, és azok között, amelyek már túl vannak rajtuk.

A politikusok (pártok), a politikai közbeszédet professzionálisan alakító elemzők, újságírók vagy befolyásos véleményformálók nem adnak kellő segítséget a választópolgárnak, hogy biztos fogódzói legyenek, amikor döntenie kell a saját jogait megvédő vagy a jogai ellen forduló rendszerek közti választásban. Ellenkezőleg. Én például a technikai szövetséget kifejezetten értékzavart előidéző ötletnek tartom, tartalmilag pedig a szélesebb körű együttműködést elodázó, rövid távú, pártérdekek szempontjait előtérbe helyező megoldások közé sorolom.

Jól illeszkedik abba a képbe, amelyet Bauer Tamás így jellemez: „Azok a különféle erők, amelyek magukat ma a demokratikus jogállam híveiként, a Fidesz által lecserélt 1989-es alkotmány elkötelezettjeként tüntetik fel, nem bíznak egymásban, nem készek politikai együttműködésre.” „Márpedig – írja – a nagy kormánypárttal szemben csak széles és ugyanakkor bizalmat kelteni képes összefogásnak lehet esélye a győzelemre.” Én is így gondolom.

A bizalom hiányára vall Révész Sándor javaslata is, aki szerint: „A választási rendszer átalakítása, ha úgy történik, ahogy most meghirdették, lehetőséget ad rá, hogy Magyarország bizonytalan státusa Európában megszűnjön. Ehhez a demokratikus ellenzék pártjainak nem kell mást tenniük, mint bojkottálni a választásokat. Értékeikből is, érdekeikből is ennek kell következnie.” Révész szerint ugyanis: „Az unió történetében mindeddig példátlan bojkott után (melynek eredményeképp az első választási forduló eleve érvénytelen lesz) az unió lépéskényszerbe kerül, az európai demokráciák köréből kilépő kormány pedig ellehetetlenül.”

Túl az elvi aggályokon, hogy miért nem a cselekvés, az összefogás a megoldás, erősen kérdéses, kit segítene egy ilyen magatartás. Miként valósulna meg a teljes bojkott, és főleg mennyire érdekelné a kizárólag csak az erő nyelvét ismerő hatalmat? Mert azt nem gondolhatjuk, hogy az EU vagy a világ pótolhatja a hazai cselekvőképes demokratikus ellenzéket. Jelenleg azonban ilyen nem létezik.

***

Adott tehát egy ránk oktrojált alaptörvény, egy több ciklusra bebetonozott egypártrendszerrel, és kilátásba van helyezve egy választási törvény, amely ugyanezt a képletet erősítené. (Az utóbbival kapcsolatban osztom Debreczeni József megállapítását, hogy még a választási törvény elfogadása esetén is korai hozzá alkalmazkodva végleges konstrukciókban gondolkodni, mert semmibe sem kerül a fideszes kétharmadnak megváltoztatni a választások előtt, az utolsó pillanatban: ha  az akkori érdekeik úgy kívánnák, meg is tennék.) Nem marad hát más lehetősége a demokratikus ellenzéknek, mint hogy felnőjön a feladathoz, építkezzen és legyen képes együttműködésre. Hogy mi minden szükséges ehhez, arról többen is írtak. Én azzal értek egyet, amit Bauer Tamás idézett cikkében a „hiányzó ellenerőről” ír, annyit hozzátéve, hogy az építkezésnek nemcsak a választásokra való felkészülés miatt van jelentősége, hanem önértéke is van: hatásainak előbb-utóbb meg kell mutatkoznia a politikai közgondolkodás átformálódásában, az értékrendbeli bizonytalanságok letisztulásában, az állampolgári tudatosság növekedésében.

Én tehát azon az állásponton vagyok, hogy lehet dolgozni, elsősorban az alkotmánykorrekció érdekében, a demokratikus erők közötti szövetségkötésért, sőt kell is. Azért kell, mert ebben többen tudnak megegyezni, mint pártprogramokban, legyen bármilyen átfogó is egy párt vagy pártszövetség programja. De természetesen ez a nem zárja ki, hogy egyidejűleg elkészüljenek a kormányváltást a választók előtt hitelesítő alternatív kormányprogramok, optimális esetben a közös kormányzásra szóló megállapodással. Az alkotmány teljes korrekciójához kétharmadnyi akarat kell. Ha a következő választáson összehozható ennyi, akkor a korrekció véghezvihető, minden egyéb esetben az aktuális erőviszonyok fogják megszabni a cselevés kereteit. De egyik esetben sem közömbös, hogy mennyire szervezett, meggyőző, összehangolt cselekvésre képes az a politikai erő, amely készen áll erre.



Lánczos Vera                   


Kapcsolódó írásaink:
Krémer Ferenc: Hová vezet a kiút?
Krémer Ferenc: Hová vezet a kiút? 2. – A koncepció hiánya
Lendvai L. Ferenc: Érdemes-e szövetkezni az ördöggel?
Bauer Tamás: Kiút a semmibe


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!