Még egyszer a legitimitásról és szuverenitásról
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. július 27. szerda, 03:54
Mivel a demokratikus ellenzéket változatlanul foglalkoztatja az a – jelenleg persze tisztán elméleti – kérdés, hogyan is lehetne védekezni a jelenlegi autoriter kormányzat azon törekvéseivel szemben, amelyeket egyik korábbi cikkemben a következő kormányokkal szemben végrehajtott preventív államcsínynek neveztem, újra és újra előkerül az esetleges intézkedések legitimitásának problémája. Egy törvény vagy intézkedés általában akkor legitim, ha megfelel az alkotmánynak, éspedig nemcsak az alkotmány betűjének, de szellemének is. Ezt azonban általában egyszerűen csak legalitásnak szoktuk nevezni, s legitimitásról éppen az alkotmánnyal, illetve a hatalom egész jellegével kapcsolatban szoktunk beszélni. Korábban szintén írtam már róla, hogy a legitimitást biztosító elv, bármi legyen is az (a régi monarchák esetében az isteni kegyelem, a diktátorok esetében a karizmatikus személyiség, a kommunista forradalom esetében a világtörténelmi küldetés, a fasiszta ellen-forradalom esetében a nemzet megmentése), ténylegesen csak akkor realizálódik, ha a társadalom elfogadja. A modern polgári társadalomban evidenssé vált az elv, hogy a legitimitás végső soron a szuverén népakaratból ered, így aztán még a totalitárius rendszerek is azt állították magukról, hogy ők a nép akaratát fejezik ki, s beszéltek ezért „demokratikus diktatúráról”. Rousseau és Carl Schmitt – persze egészen más történelmi helyzetekben, de elvileg egybehangzóan – úgy fejezték ki ezt elméletileg, hogy a demokrácia lényege a kormány és a kormányzottak egységében van adva, mégpedig nem a „volonté de tous” (mindenki, azaz minden egyes akarata), hanem a „volonté générale” (általános akarat, azaz a nép mint olyan akarata) érvényre jutása révén. Ez azonban akkor is tévedés, ha nem tekintjük eleve rosszhiszeműnek, s még ha bizonyos történelmi szituációkra nézve reálisnak fogadjuk is el. Mert ha bizonyos helyzetekben esetleg csakugyan létre is jön egy ilyen egység, nem lehet tudni, hogy meddig van érvényben, ha ezt időnként nem ellenőrzik szabad választásokkal.
A demokrácia lényege tehát az, hogy a kormányzottak adott esetben és mondjuk bizonyos időközönként békés úton és eszközökkel leválthatják a kormányt. Mégpedig nem pusztán elvileg, hanem gyakorlatilag is. Az a szisztéma, amit a jelenlegi magyar kormányzat folyamatosan kiépít, a békés kormányváltás lehetőségét – tendenciájában – csak elvileg hagyja meg, gyakorlatilag nem. Ahogyan már egész alkotmányozási folyamata is illegitim volt, mivel semmiféle alkotmányozó gyűlésre nem kapott konkrét fölhatalmazást (a kétharmados elvvel kapcsolatban már a múltkor utaltam Schmitt gúnyolódására), aminek következtében maga az alkotmány is valójában illegitim, így természetesen végképp az a folyamatra épített preventív államcsíny. Ha valaki ezt legitimnek ismeri el, az bolond, aki birkaként tűri, hogy a vágóhídra hajtsák, miközben együgyűen bégeti: Be-e-e-tartom a legitimitást! Be-e-e-tartom a legitimitást! Normális körülmények között, egy világosan és bizonyítottan legitim politikai rendszerben persze valóban be kell tartani – sőt aggályosan be kell tartani – a parlamentáris játékszabályokat, de adódhatnak nem normális, rendkívüli helyzetek (és a jelenlegi kormányzat épp ilyen helyzet kialakításán munkálkodik), amikor ez az elv nem érvényes. Hadd idézzem erre nézve ismét Carl Schmitt egy alapvető jellegű eszmefuttatását.
Itt azonban meg kell jegyeznem valamit előzetesen. Természetesen a lehető legrosszabb véleményem van Schmitt politikai tevékenységéről, s meglehetősen rossz véleményem van – ennek folytán – morális jelleméről is: az ún. „hosszú kések éjszakája” kapcsán előadott Hitler-apológiájánál gyalázatosabb dolgot valószínűleg nem írtak le a jogfilozófiában és jogtudományban. Mindez azonban nem változtat azon, hogy Schmitt éleselméjű jogfilozófus és jogtudós volt, még ha tehetségét rossz irányban használta is föl. (E véleményem mentségéül azt tudom fölhozni, hogy Hannah Arendt is így vélekedik nevezetes totalitarizmus-könyvében.) Schmitt egyik legismertebb tétele mármost a következő: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt.” De milyen helyzetben van efféle döntésre szükség? A kivételes helyzetben, amikor ugyanis az államélet normális menete megbomlik. A kivételes helyzet Schmitt szerint valójában jellemzőbb, mint a normális, a kivétel fontosabb, mint a szabály; hiszen ekkor mutatkozik meg egy állam igazi jellege, az, hogy ki a szuverenitás birtokosa. E fejtegetés során Schmitt idézi Hobbes híres tételét: „Autoritas, non veritas facit legem” (a törvényt nem az igazság, hanem a hatalom hozza létre), sőt Rousseau paradox tételét is arról, hogy az útonálló kezében lévő pisztoly is hatalom. Bár Marxra és Leninre csak utalásokat tesz, nyugodtan idézhetné az előbbitől azt, hogy az ököljog is jog, mely a polgári jogrendben tovább él, az utóbbitól meg azt, hogy a jog az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata.
A mostani magyar kormányzat részben már a jelenre nézve is, a jövőre nézve pedig – a preventív államcsíny révén – még inkább, egy abnormális, kivételes helyzetet hoz létre. Kivételes helyzetben pedig (ha csakugyan az van, nem pedig csak hazudják, mint a mostani magyar kormány a folyamatos válsághelyzetről) nemcsak megengedett, de egyenesen kötelező a kivételes állapotról dönteni és az annak megfelelő lépéseket megtenni. Aki erre jogosult, az tehát a szuverén, a szuverenitás birtokosa pedig a nép. A nép nevében persze sok mindenki beszél, sokan hivatkoznak jogtalanul is a nép akaratára (például, hogy mást ne mondjunk, a mostani magyar kormány is), de hogy ki teszi ezt joggal, azt a népakarat megnyilvánulása előbb vagy utóbb világosan és egyértelműen megmutatja. Lehet, hogy csak sokára, de egyszer egészen biztosan. És újra elismétlem, amit már kétszer leírtam: a népakarat kinyilvánításának legtisztább módja egy népszavazás, mely még egy legitim alkotmányt is fölülírhat, nemhogy egy illegitimet.
Referendum – flickr/UNPhoto
Végezetül szabad legyen egy voltaképpen elborzasztó példát fölhoznom arra nézve, hogy a parlamentáris eszközök időnként valóban csődöt mondanak. Végletes példa, de éppen ezért jellemző: Adolf Hitler kancellári kinevezését parlamentáris úton nem lehetett megakadályozni. Előbb a porosz Landtagban, majd a német Reischstagban is olyan helyzet alakult ki 1932-ben, hogy a két antidemokratikus párt, a kommunisták és a nemzetiszocialisták együttvéve többséget alkottak mindenki mással szemben. A parlamentáris szabályok szerint egy többségi koalícióba tehát vagy a kommunistákat, vagy a nemzetiszocialistákat be kellett vonni. Ebben a helyzetben Kurt von Schleicher tábornok, egy rövid ideig kancellár, arra tett kísérletet, hogy parlamenten kívüli módon egy széles frontot hozzon létre a reformista szakszervezetektől a nácipárt Gregor Strasser vezette balszárnyáig. Ezt hívták „Querfront”-koncepciónak. Ernst Nolte több évtized távlatából is úgy látja egyik könyvében: nagy valószínűséggel a legjobb megoldás a Querfront-koncepció lett volna, hogy ha nem is a demokratikus államot, de legalább a jogállamot megmentsék. Thomas Mann azonban már 1934-ben, az említett „hosszú kések éjszakája” után, amelyen mind Schleichert, mind Strassert meggyilkolták, azt írta naplójába, hogy Schleicher volt talán az egyetlen, aki kivezethette volna az országot ocsmány tévelygéseiből, mert a „marxizmus”, amivel vádolták, azt jelentette: rövid katonai uralom után egy szociális német birodalom következik.
Végső soron persze nem szeretném azt a helyzetet látni Magyarországon, bármekkora pesszimizmusra ad is okot a magyar politikai élet folyamatos jobbratolódása, amelyben a föntebbi történethez azt a kommentárt kell majd fűzni: de te fabula narratur, rólad szól a mese.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!