Boston Review: Magyarország emelkedő jobbszárnya



Paul Hockenos Menetelés közben című írása az amerikai folyóirat július–augusztusi számában jelent meg – Paul Lendvai könyve apropóján Magyarországról.
(Részletek)


Hogyan lehetséges, hogy Magyarország, Európa 1989-es demokratikus csodagyereke, két évtizeddel később az Európai Unió problémás gyerekének szerepében találja magát, nacionalista erős emberrel a kormányrúdnál, romba dőlt gazdasággal és vad szélsőjobbal a parlamentben is, a településeken is, ahol fekete egyenruhákban járőröznek? Magyarország rémisztő állapota – és annak kialakulása – a fő témája Paul Lendvai, veterán Közép-Európa szakértő Elherdált országom című könyvének.

A 81 éves Lendvai a közép-európai újságírás egyik nagy öregje, egész sor, tucatnyi nyelvre lefordított könyv szerzője. Írásai azonban soha nem váltottak ki olyan heves reagálást a hatalomból, mint a mostani. Az Orbán Viktor jelenlegi magyar miniszterelnök vezette párt, a Fidesz hálózata mindent elkövetett, amit tudott, hogy diszkreditálja Lendvait. A tavalyi választásokon aratott, földcsuszamlásszerű győzelemnek köszönhetően a Fidesz több mint kétharmados többséggel rendelkezik a parlamentben, miközben a baloldali-liberális ellenzék összeomlott. A jobboldal mégis figyelmet fordít Lendvai könyvére, talán több figyelmet, mint amennyi jót tesz neki. Egyetlen fillérnyi reklám nélkül az Elherdált országom lett Magyarország non fiction bestsellere idén tavasszal. [...]

Lendvai húsz éven át közelről figyelte Magyarország kevéssé egyenletes átalakulását a kommunizmusból. Abból, amit azóta látott, semmi nem aggasztotta annyira, mint Orbán tekintélyelvűsége és a Fidesz kormányzásának első félévében folytatott politikája. Lendvai szerint a Fidesz az egész államapparátust saját szervévé akarja átformálni. Orbán elnyomorította az ellenzéket, konszolidálta a politikai hatalmat, és olyan mértékben az ellenőrzése alá vonta a sajtót és a kulturális üzemet, amilyet senki sem tartott elképzelhetőnek a kommunizmus bukása után. Az orosz Vlagyimir Putyinhoz nagyon hasonlóan Orbán mélyre nyúló klienshálózatot épített ki az üzleti világban. A gazdag bankárokkal és iparmágnásokkal, diaszpóra-szervezetekkel és a sajtóorgánumokkal kiépített kapcsolatai a parlamenten kívül is óriási hatalmi bázist alakítottak ki számára. A legaggasztóbb azonban az, hogy a Fidesz nagy parlamenti többsége lehetővé tette, hogy a párt az ellenzék bevonása nélkül fogadjon el vitatható törvényeket, beleértve messzeható alkotmányos reformokat, amelyek bebetonozzák a Fidesz-kormányzást a mostani négyéves mandátumon lejárta után is. Az új alkotmány korlátozza az igazságszolgáltatás függetlenségét, megnyirbálja a civil szabadságjogokat, és keresztény ideológiát kényszerít az országra. A Társaság a Szabadságjogokért nevű szervezet szerint a Fidesz alkotmánya „aláássa a demokratikus politikai versenyt, és az intézményi struktúrák átalakításával megnehezíti a változást”. Annak köszönhetően, amit a The Guardian „erősen legyengített alkotmánybíróságnak” nevez, gyengült a fékek és ellensúlyok rendszere.

Ahogyan egy Lendvaihoz hasonló léptékű írótól elvárja az ember, könyve a nyolcvanas éveknél jóval messzebbre nyúl vissza Magyarország mai zavarainak megmagyarázására. Arra figyel, hogy a történelemmel való visszaélés és a tartós antiszemitizmus hogyan fertőzi Magyarország politikai kultúráját. Úgy véli, Magyarország – és legtöbb közép-európai szomszédja – sohasem egyezett ki a huszadik század kevésbé fényes epizódjaival úgy, ahogyan ezt Németország megtette a háború után. Soha nem dolgozta fel kritikusan Magyarország szövetségét a náci Németországgal, a zsidók második világháborús deportálását, a nagyobb államról szóló fantáziáktól és nemzetiségi viszályoktól kísért etnikai ultra-nacionalizmust.

Így aztán ezeknek a csúf ügyeknek a kulturális forrásai tovább élnek a történelem egy olyan változata mellett, amely a „jó magyarokat” a nemzetközi zsidóságtól a szlovák hazafiakig terjedő hadsereg áldozataiként mutatja be. Az első világháború utáni trianoni békeszerződés, amely a mai méretére szűkítette a Habsburg Magyarországot, s a szomszédos Szerbiában, Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában kisebbségekben élő magyarokat hagyott, a magyar nacionalisták számára száz év elmúltával  még mindig nem gyógyuló sebet jelent. A Fidesz egyik első döntése a tavalyi győzelem után a Nemzeti Összetartozás Napjának meghirdetése volt a trianoni békeszerződés 90. évfordulóján: ez a jelképes aktus biztosítja, hogy a modern Magyarország születésének traumája továbbéljen, akárcsak a szomszédos országokkal szembeni parázsló düh. Budapesten egyre több autón látható a Nagy-Magyarországot ábrázoló matrica: a mai Magyarország, plusz egy jó darab Észak-Szerbiából, és kisebb részek a EU-tagállam Ausztriából, Szlovákiából és Romániából – piros-fehér-zöld színben.

A Fidesz kormányzat nem propagálja kimondottan a Nagy-Magyarország-ideológiát, de képviselői nem is fojtják el csírájában az iskolákban, az egyetemeken és más nagy befolyású helyeken. A Fidesz és jobboldali szövetségesei kihasználták a nacionalista közbeszéd túlsúlyát, hogy az illiberális hagyományok nyomdokaiba lépjenek, és ünnepeljék a múlt tekintélyelvű vezetőit, mint például Magyarország második világháborús diktátorát, Horthy Miklós tengernagyot.

Horthy képének feltámadása kifizetődő Orbánnak, aki a politikában töltött 25 év alatt felszedett valamit előde demokratikus elvek iránti megvetéséből. Horthy a csodálói számára kevéssé bonyolult, kommunista-ellenes államférfi volt, aki visszaszerezte a magyar területeket. Mások reakcióst látnak benne, aki nem tett semmit az 1938-ban elfogadott zsidóellenes törvények megakadályozására. Végső soron a Horthy-kultusz része a „rossz dolgok történtek velünk” mentalitásnak, amelyet ma ereklyeként őriz az alkotmány, az az alkotmány, amely hatékonyan deklarálja, hogy a magyar állam 1944 márciusától, a németek bevonulásától, 1990 májusáig, az első demokratikusan választott kormány hivatalba lépésig jogilag nem volt kompetens. Más szóval a Fidesz érvelése szerint az állam nem felelős közelmúltjáért, a régebbi történelmére pedig nincs miért panaszkodni. Mindez különösen zavaró a történelmileg üldözött közösségek, például a százezer magyar   zsidó számára.

Lendvai 1988-tól kíséri Orbánt, amikor több joghallgató társával életre hívta a Fideszt harsányan liberális pártként, amelynek eltökélt szándéka volt, hogy véget vessen a kommunizmusnak és a Nyugathoz kapcsolja az országot. A Fidesz akkori ikonszerű plakátja megragadta a bársonyos forradalmak szellemét: Brezsnyev és Honecker kommunista vezetőket mutatja, amint esetlen csókban forrnak össze, alatta pedig egy gyengéden csókolózó ifjú párt. „Válassz!” – szól a felirat.

Akkoriban Orbán csak a nagyon vonzó Fidesz-csapat egyik embere volt. Az Alcsútdoboz nevű faluban született 1963-ban, angol tagozaton végezte a középiskolát, és a tekintélyes budapesti ELTE jogi karán folytatta tanulmányait.  Akárcsak a többi jóképű Fidesz-fiú, azonnal nagy benyomást gyakorolt a nyugati újságírókra – köztük e sorok írójára is –, mint az a fajta fiatal közép-európai, aki majd egy napon átveszi az irányítást ezekben az országokban, és egyszer és mindenkorra a Nyugathoz vezeti őket. Orbán kimagaslóan értelmes volt, határtalanul ambiciózus, és olyan egyenes, mint a nyíl. Mint atlétikus felépítésű volt profi focista és odaadó, kálvinista családfő már úton volt ahhoz, hogy feleségével öt gyereket nemzzen.

Orbán első pillanata a reflektorfényben 1989. június 16. volt, amikor a túlzsúfolt Hősök terén elmondott egy beszédet. Az alkalom Nagy Imre, és az 1956-os forradalom mártírjainak újratemetése volt, a kommunista rezsim legitimitástól való megfosztásának egyik kulcspontja. Orbán és a többi szónok szabad választásokat, és – a szovjet tömbben elsőként – a szovjet csapatok kivonását követelte. Beszéde hazájában és nemzetközi szinten elismerést hozott neki. Nagy Imre újratemetése jelezte a vég kezdetét Magyarország kommunista vezetői, az 1956-os események orosz elfojtásának haszonélvezői számára. Kimozdította az egyik alapkövet, amelyen a szovjet tömb nyugodott.

A Hősök tere után, amikor a közép-európai rezsimek felbomlottak, Orbán a Fideszből a legeltökéltebb vezetőként tűnt ki, és a pártot személyes közvetítő eszközévé változtatta. Lendvai, aki soha nem kedvelte Orbánt, úgy látja: Orbánt diákvezérként és egész karrierje során az abszolút hatalomvágy határozta meg, annak ellenére, hogy  – a média hihetetlen bánásmódjának köszönhetően – a közönség szerény, célratörő, karakteres és tiszta politikusnak látta.

A kilencvenes évek során a Fidesz megszabadult neoliberális köpenyétől, egy jobboldali, völkisch párt díszmagyarját öltötte fel, és a gazdasági átalakulás nehézségeivel küzdő Magyarországot felvásárló „idegen tőkétől”, valamint az EU-integráció követelményeitől való félelem húrjain játszott. Miután a magyarok 1994-ben megszabadultak a kormányon lévő mérsékelt nemzetiektől, majd 1998-ban a reformkommunistáktól és a liberálisoktól, a Fidesz két kisebb koalíciós partnerrel összetoldozott egy kormányt, amelynek élén miniszterelnökként a 35 éves Orbán állt. Noha ez a kormány is csak egy mandátumot töltött ki, Lendvai szerint ekkor kezdődött Orbán hatalmi konszolidációja azzal, hogy cimborákat helyezett a kulcsfontosságú sajtóorgánumokhoz és állami tisztségekbe, és szoros kapcsolatokat épített ki a nacionalista gondolkodású üzletemberekkel és iparmágnásokkal.

Lendvai pontos részletességgel leírja, hogy a leggazdagabb  magyarok közé tartozókhoz – Széles Gáborhoz, Spéder Zoltánhoz, Fellegi Tamáshoz, Töröcskei Istvánhoz, Nobilis Kristófhoz – fűződő kapcsolatai hogyan tették lehetővé Orbán számára egy hetykén nacionalista, pártos médiabirodalom kiépítését, amely átfogja a nyomtatott sajtót, a tévét, a rádiót és az internetet.  A olyan tömeglapok, mint a Magyar Nemzet vagy a Magyar Hírlap, a magyar köztévé és több magánrádió és magántévé – HírTv, Lánchíd rádió –, az ingyenes városi újságok és számtalan weboldal megbízható Fidesz-hívek. A 2002-es választások után ezeknek a médiumoknak az éles hangja a magyar politikát a kiabálók versengésévé változtatta, amelyben nyilvánvalóan a leghangosabb számíthatott a győzelemre. A szocialistákat sokszor „nemzetárulóként” démonizálták, akik Orbán szerint „ellopták” a választásokat. Az Orbánhoz hű média olyan nemzeti-populista témákban dörgött, mint Trianon igazságtalansága, a cigánybűnözés vagy az, hogy az EU-diktátum nem tisztességes.

Lendvai szerint ez a közbeszéd alapozta meg mindennél jobban a Fidesz 2010-es elsöprő győzelmét. Vele párhuzamosan feltört a nyíltan idegengyűlölő és antiszemita párt, a Jobbik, a Fidesz egyik mellékterméke, amely a romákat, a rendet és Nagy-Magyarországot tette meg raison d’être-jévé. A Jobbik, ez a lényegében fasiszta párt 2010-ben a szavazatok elképesztő számát, 17 százalékát szerezte meg, és ami még sokkolóbb, a szavazó 18–29 évesek körében 23 százalékot kapott. Ennek a nemzedéknek, amelynek legtöbb tagja még tini volt, amikor Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a Fidesz és a Jobbik sajtójának – különösen a Magyar Hírlapnak – a vulgáris kosztja napi olvasmány. Lendvai szerint nem csoda, ha „a második világháború óta soha ennyi magyar nem gondolkodott etnikai és nacionalista kategóriákban.” Szerinte csak árnyalatokban van különbség a Fidesz és a Jobbik között.

Nem lehet szemet hunyni afölött, hogy Orbán visszatérése a hatalomba – és a Fidesz ekkora parlamenti többsége – elképzelhetetlen lett volna a 2002–2010-es szocialista-liberális kormányok arcátlan korrupciója és ügyetlensége nélkül. A szocialisták, a Kommunista Párt megreformált változata, képtelenek voltak a nyugat-európaiakhoz hasonló, valóságos szociáldemokrata párttá válni. A szabad demokraták, az ország értelmiségieket és urbánus liberálisokat tömörítő, egykor büszke kicsi pártja önmagát tépte darabokra. Orbán a konzervatív vetélytársakat úgy morzsolta fel, hogy előbb feldarabolta őket, majd felszívta maradványaikat, és ezzel a magyar konzervatív gondolkodású centristáknak nem volt hová fordulniuk a Fideszen kívül.

A Fidesz ellenfelei soha nem voltak ilyen gyengék, és amikor eljött a tavalyi választások ideje, a felmérések semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a Fidesz nagyarányú győzelmet arat, és a Jobbik szorosan követi. A „szavazófülkék forradalma” óta Orbán olyan radikálisan járt el, ahogy ígérte, radikálisabban, mint bárki lehetségesnek hitte. A jelenlegi Fidesz-kormány az első félévében 43 új törvényt fogadott el, további 107-et módosított, és hatszor módosította az alkotmányt. Az országnak a közép-európai szomszédokhoz fűződő kapcsolatai erősen megromlottak, amikor a magyar vezetés kettős állampolgárságot ajánlott a magyar kisebbségeknek a közeli diaszpórákban. A törvényt, amely a kormány számára messzemenő felhatalmazást ad a kritikus média megbírságolására, egy nappal azelőtt fogadtak el, hogy Magyarország átvette az EU soros elnökségét. Az ezt követő felháborodás a törvény  részleges visszavonásához vezetett ugyan, de az Európai Parlamentben lévő bírálók, köztük a szókimondó Daniel Cohn-Bendit szerint a jogszabály lényegében változatlan maradt. Orbán nyersen megmondta nekik, hogy törődjenek a maguk dolgával. És noha az Európai Unió most rajta tartja a szemét Magyarországon, nem túl sokat tehet. Az Uniónak csekély a befolyása a tagállamok belső politikai harcaira, és e tekintetben már botladozott korábban is, amikor Ausztriában a szélsőjobb Szabadságpárt 1999-ben bekerült a kormányba.

A Fidesz állítja, hogy bírálói, köztük Paul Lendvai túloznak, a Fidesz egy normális konzervatív párt, és elkötelezett Magyarország mai határai mellett. Az Európai Parlament konzervatív koalíciójának tagja, egyebek között Angela Merkel német kancellár pártjával együtt. A romák társadalmi integrációját uniós elnöksége egyik központi kérdésévé tette.

Ám a normális politikai arculatot, amelyet a Fidesz és Orbán kifelé mutat, meghazudtolja hazai aktivitása. Nincs jobb példa a Fidesz-állam működésére, mint Lendvai könyve. A támadás már megkezdődött, amikor még ki sem jött a könyv magyarul. Lendvai első ausztriai, svájci és németországi felolvasásain a Magyarok Világszövetsége – az a nacionalista szövetség, amelynek négy kontinensen, köztük Amerikában vannak szervezetei – nagy erőkkel vonult ki. A tüntetően semlegesnek mutatkozó jobboldali emigráns lobbi a Fidesz parlamenten kívüli hálózatának része, olcsó, állhatatos, könnyen mozgásba hozható szervezet.

Lendvait és az őt vendégül látó szervezeteket dühödt, részben nyíltan antiszemita emailekkel és telefonhívásokkal bombázták, amelyekben rágalmazással és Magyarország iránti gyűlölettel vádolták. A diaszpórában élő magyarok tüntettek a felolvasások helyszínén. A magyar televízió beszámolt a tüntetésekről, a plakátokról, amelyeken például a „Kinek használnak ezek a hazugságok” felirat burkoltan azt állította, hogy itt meg nem nevezett, „nem magyar” erők – ez Magyarországon a feltételezett globális zsidó összeesküvés tipikus kódja – munkálkodnak. A riportokban szó sem esett a felolvasásokról vagy a könyvről. Tavaly novemberben a frankfurti Heinrich Böll Alapítványban tervezett felolvasást le kellett mondani az erőszakkal való fenyegetés miatt. Az alapítvány, az emberi jogok rendíthetetlen védelmezője azt mondta, a biztonsági kockázat túlságosan nagy, és a városi önkormányzat, valamint a rendőrség nem tett eleget a védelemre vonatkozó kérésének.

Aztán beindult az Orbánhoz lojális, hatalmas magyar médiagépezet is. A diaszpóra tiltakozásáról szóló beszámolók mellett – amelyek ebben az értelmezésben ezek csendes és indokolt megmozdulások voltak – a sajtó is lecsapott Lendvaira. A Heti Válasz című hetilap hatalmas szalagcímben megvádolta, hogy a nyolcvanas években a magyar hírszerzés kémje volt. Attól kezdve a Fidesz-média tényként ismételgette a vádat. E sorok írójának egyáltalán nem Fidesz-barát budapesti barátai is ismételgették ezeket az állításokat, ami jól mutatja, mennyire hatékony az ilyen sárdobáló kampány, amelyben az ismétés és a hangerő agyonüti az igazságot. Lendvai a vádakat „teljesen abszurdnak” nevezi, átlátszó húzásnak személye és a könyv diszkreditálására. […]

Amikor a Lendvai elleni kampány hevessé vált, magyar kiadója, a Corvina Press elvesztette érdeklődését a fordítás iránt. A Corvina jó nevű, jókora kiadó, amely a múltban nem rettent vissza olyan könyvektől, amelyek megtépázzák a nemzeti tollazatot, ilyen volt például Kati Marton A nép ellenségei című könyve. Ám amikor a Lendvai-könyv fordítása már majdnem elkészült, a Corvina elnémult. Amikor Lendvai érdeklődött, a ház igazgatója hümmögött és hammogott. Azt mondta, talán túl korai megítélni a Fidesz kormányzását, és talán a történészek, és nem az újságírók dolga, hogy ezt megtegyék. A Corvina nyilvánvaló megkönnyebbülésére Lendvai visszavonta a kéziratot, és felmondta a szerződést, és inkább régebbi kiadóját, a Kossuthot választotta.

Ám ha a Fidesz célja az volt, hogy Lendvai bemocskolásával elriassza a magyarokat a könyvtől, akkor stratégiája a jelek szerint visszafelé sült el. A könyv körüli felhajtás tucatnyi interjút és kritikát eredményezett a német nyelvű sajtóban, és bőséges beszámolókat a magyar független, valamint a szocialistákhoz húzó sajtóban, így a Népszabadságban, a Népszavában, a 168 órában, a HVG-ben és a Hetekben, a hasonló nézeteket valló rádió- és tévéállomásokon, valamint a blogokban és az online portálokon. A 3000 példányos első kiadás napokon belül elkelt. Jól megy az ötezer példányos második kiadás is, és a Kossuth kilátásba helyezett egy újabb, harmadik kiadást. A magyar piacon ezek nagy számok. Lendvai felolvasásai és dedikálásai Magyarországon zsúfolt termekben zajlanak, némelyikre egy héttel előbb elkel az összes jegy.

Hogy miért törik össze magukat a magyarok Lendvai könyvéért? A Kossuth kiadó illetékese úgy véli, sok magyarnak nehéz megérteni, hogy „mi romlott el Magyarországon az utóbbi húsz évben”. A hiteles ellenzék hiánya vákuumot teremtett „otthon”, az Orbán-jelenséget és általában a magyar dilemmát megvilágító magyarázat nélkül hagyva a baloldali és a liberális magyarokat. Az illető szerint Lendvai „azon kevés magyar személyiségek egyike, aki nem kötődik a jelenlegi és a volt pártok egyikéhez sem”, és alighanem a jobboldali támadások is fokozták az érdeklődést iránta.

Bármilyen jól megy is a könyv, nehéz megítélni, hogy volt-e hatása a magyar politikára. A felmérések azonban azt mutatják, hogy a Fidesznek saját radikális politikája már a tavalyi támogatottságának a negyedébe került. A fokozódó illúzióvesztésből azonban az ellenzéki pártok egyike sem húzott hasznot. A tiltakozás az utcán talál helyet magának: a médiatörvény és az új alkotmány elleni tavaszi tüntetések mintegy 25 ezer embert vonzottak Budapesten és másutt. Ezek voltak a legnagyobb megmozdulások 1989 óta.

Paul Lendvai e sorok írójának azt mondta: nem érzi magát fenyegetve a lakásán vagy az utcán, de nem tartana felolvasást a Hősök terén. „Nehéz kiszámítani, hogy meddig mennek el. Az ilyen népeknél bármi megeshet” – mondta a rezsimről és követőiről.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!