Vár még valaki az MSZP-re?



Hetek óta azzal van tele az egész sajtó, hogy a személyektől teljesen függetlenül mennyire abszurd jogi úton felelősségre vonni politikusokat kormányzati cselekedetekért. Az evidenciák unalmának bosszúságától is megkeseredett elemzőktől olvashatunk hosszú eszmefuttatásokat, amelyekben kifejtik, hogy ha minden kérdésnek volna egyetlen, tuti megoldása, akkor szinte nem is kéne kormányozni. Akkor már rég létezne az ideálisan működő társadalom, amelyben a megfelelő szakemberek mindig megmondják a tutit, oszt’ jó napot. Szakmányban írják további szerzők, hogy ahol a népnek van választási joga, ott nem dönthet egyetlen bíró a politikai koncepciókról. Olvasható továbbá, hogy a jog is rosszul jár, ha elegyedik a politikával, hiszen így csorbul a függetlensége.

Ekkor jön az MSZP, és kinyilatkoztatja, hogy ácsi! Mert az igaz ugyan, hogy nem jó a politikai és a jogi kategóriák összemosásával kísérletezni, ezért fel is szólítják a kormányszóvivőt, hogy ne tegye ezt, de az bizony nagyon is jó, ha mégis benne maradhatunk a személyes vonatkozásokban. Úgyhogy gyorsan lekanyarodnak az elvi vágányokról, és úgy térnek vissza a megszokott, ökölfilozófiai nyomvonalakra, mint annak a rendje. „Ha valakit, akkor Orbánt kéne jogi úton felelősségre vonni, aki még annál is erőteljesebben teszi tönkre a…”, mondják, és a továbbiakban hosszan ezt részletezik.

Amitől kezdve pedig a híradásokból szintén azt fogják hallani az emberek, hogy akkor tehát az MSZP-nél is tudják, kinek kell behúzni, kit kell kilőni, és hogy náluk is a személyes harc a legfontosabb; ez lesz hallható, minden pillanatban.

Nem nagyon érteni, minek az a sok, demokratikus szellemű újság, amelyben most már tényleg ereje végső megfeszítésével magyaráz, elemez, logikákat világít meg az a rengeteg, szerencsétlen, ingyen is dolgozó, demokratikus elkötelezettségű ember. Miért is hiszi komolyan bárki, hogy ezzel a cselekvőképesség birtokában lévőknek – ne adj’ isten, a cezaromániás hatalmat éppen le- és felváltani készülőknek – szintén ad némi szellemi muníciót? Már hogy is adna! Hiszen látjuk: akinek adhatna, éppen úgy tesz, mintha pont az ilyenek elől kéne elmenekülnie. Az épp most deklarálta: a demokratákhoz aztán semmi köze. Ő egyedül a hatalmon lévőkkel van szorosan összekötve. Csak azt tudja nézni, hogy azok mit csinálnak, csak a rivalizálás, oda-vissza vágás lépéseit szereti gyakorolni. Elvi lépések nem érdeklik.

Időnként persze vele is előfordul, hogy úgy érzi: kéne mégis egy kicsikét gondolkodni.

Na jó, akkor legyen, szedelőzködik, nekiindul. Papírt, tollat ragad, színes fejű rajzszöget keres. Előkészíti a fémpénzeit. Kabát, kalap (micsoda hülye időjárás van errefelé mostanában – kabát, júliusban!), kulcs az ajtóban, helyet keres a cetlijének. Hát mégis, üzenet nélkül nem illik sokáig távol lenni. Márpedig ő most sokáig el lesz, tanulni megy. Elmélyülten szívja majd magába a tudást, ötleteket készül begyűjteni. Néhány ügyes fogást is megpróbál ellesni. A mélyütések kivitelezésében mindenképp tökéletesíteni készül magát. Igen, erre sok időt kell most áldoznia. Fogja a színes rajzszöget, és kitűzi vele az ajtóra a cetlit. Mi meg olvassuk:

„Ne várjatok, Magyar Nemzetért mentem”.

Kinn lesz ez, amíg csak szép lassan mellé nem kerül egy másik:

„Ne izgulj, már rég nem rád várunk.”

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!