Nem félkész bableves: mocsár


A Fidesz az eltelt egy év során két komoly problémával találta szembe magát.

Az egyik, hogy hiába mondogatta, és esetleg hitte is el önmagának, hogy mindent értenek és felkészültek a kormányzásra: amennyiben létezik bármiben is felkészültségük, az egészen biztosan nem kompatibilis az ország valódi problémáival. (Hogy ráadásul még azokkal a témákkal sem kompatibilis, amelyekben kiemelkedő aktivitást mutattak fel, mert valóban rákészültek – nemzetegyesítés, jogrend átformálása, adórendszer, nyugdíjrendszer, kulturális élet, média –, az egy másik téma.)  Így arra semmiképp sem építhették az önazonosításukat, hogy ők azok, akik mindenben megtalálták az egyetlen, legjobb megoldást, és minden kérdést egy csapásra megoldottak. És ha úgy tesznek, ha nem, mintha nem tudnának erről, látniuk kell, hogy a gondoknak a legritkább esetben létezik egyetlen jó megoldásuk, vagy ha mégis, akkor azt sem olyan egyszerű érvényesíteni. Hiszen folyamatok közt élünk, és a folyamatok pillanatokként változhatnak.

A másik, számukra kikerülhetetlen probléma az, hogy ha mégis képesek – legalább titokban – a valódi gondokra koncentrálni, akkor rá kell jönniük, hogy a legtöbb kérdésben nem tehetnek mást, mint amit az előző kormányok tettek. Ez azonban annak ellenére mérhetetlenül sérti a hiúságukat, hogy láttunk már a jó hagyományok továbbvitele és a folytonosság megőrzése okán szentté avatott politikust is. Ugyanakkor mi viszont Orbán Viktorról biztosan tudjuk, hogy ő tisztában van a feladattal, hiszen hallottuk, ahogyan Nyugaton elkotyogta: Bajnai kormánya rángatta vissza az országot a fenntartható fejlődés pályájára, éspedig sikeresen. Tehát mindegyiküknek tudnia kell, hogy az ő feladatuk a Bajnai megteremtette stabilitás megőrzése, valamint a további, szükséges reformlépések megtétele volna.

Az alkalmatlanságuk és a lépéskényszereik tudata mindenesetre együttes evidenciaként szorítja őket. Amiből még mindig lehetne kijárat, hiszen itt már senkinek a szeme se rebbenne, ha a Fidesz akárhány fokos fordulattal hirtelen egy merőben más pályát nyilvánítana a sajátjának. A magjuk, a dogmatikus híveik csoportja ezt ugyanolyan örömsikkantásokkal fogadná, mint eddig. Akik pedig más okokból csapódtak hozzájuk, azoknak meg éppen azért mindegy. Sem a pragmatikus, sem a morális megfontolások felől érkezőket nem érdeklik, egy percig sem, a csatolt file-ként mellékelt ideológiák. Ők az üzenet tényleges tartalmára lennének kíváncsiak, az üzenet azonban semmi érdemi mondandót nem tartalmaz.

A produktivitás felé vezető kijárat léte azonban a Fidesz számára szemmel láthatólag érdektelen. Úgy döntöttek, hogy nem ehhez, hanem kizárólag az MSZP-hez viszonyítva határozzák meg önmagukat. Identitásukat arra építik, hogy ők azok, akik minden pillanatban újra és újra legyőzik azt az ellenséggé „magasztosított”, legfőbb politikai ellenfelüket, akiket hiszen egyszer már, a választásokon legyőztek. Ez azonban a számukra nem elég, mert az uralmuk felől nézve a választásoknak semmi értékük nincsen, nem azok mérvadóak. Sőt, attól kezdve, hogy egyszer sikeresen éltek vele, a választás lehetőségét ugyanúgy ki akarják kerülni, ahogyan a valóságos társadalmi problémákat is. Nehéz másra gondolni, mint arra, hogy hiszen akkor minden téren tisztában vannak a tehetségtelenségükkel: sem abban nem bíznak, hogy a következőkben egy igazi választáson meggyőzővé tudják tenni az addigi cselekedeteiket, sem abban, hogy egyáltalán képesek bármi hasznosat cselekedni. Ami mögött viszont a társadalom egészének mélységes lenézése is ott áll, hiszen abban sem bíznak, hogy a társadalom méltányolja az őszinteséget és a célirányos kormányzati működést, az egyenes stratégiákat olyankor is, amikor számára egyébként ezek nehézségeket jelentenek. Ez utóbbi bizalmatlanság mögött természetesen van realitás: a társadalom nagyon sokszor valóban infantilis, ezért kegyetlen és igazságtalan, de a politikus azért politikus, hogy felmérje és befolyásolja az éretlenségek különböző stációit. Valamint hogy az érettség felé lökje a társadalmat, de legalább ne mélyítse tovább az infantilizmusait. Ám akik most hatalomba kerültek, azok elég nyilvánvalóan maguk is éretlenek (kokizás, sallerezés, kiafaszozás ennek csak a látványosabb része), már csak azért is, mert hiszen többségük az iskolapadból került bele egyenesen a politika legfelsőbb köreibe. Ami azt jelenti, hogy mindenfajta tényleges, társadalminak nevezhető praxis, és ami nagyobb baj, az érettséghez szükséges szakmai „gyalogolások” nélkül, kizárólag a politikai jellegű kapcsolatai révén jutott erre a szinte. (Ilyenkor szokták ellene vetni, hogy hiszen a politizálás is szakma. Természetesen, de éppen ezért annak is megvannak a maga szükséges stációi, az inaskodástól a széles körű tájékozódáson át a mestermű elkészítéséig. A modern európai munkakultúrát nem véletlenül a kötött tanulási utakhoz ragaszkodó céhek alapozták meg, amelyekben csak a kiugró zsenik léphettek át egyes fázisokat. Az egyetemről a rövid, mozgalmi úton át azonnal képviselői székbe vezető karrier nem tekinthető szakmai megalapozottságúnak: lufi-karrier.)

Az éretlen embernek pedig valóban egyetlen, jónak látszó útja van: harc azokkal, akikbe bele lehet látni a problémák megtestesítőjét. Ahogyan az autokrata családban félreszocializált kamasz is azt hiszi, hogy személyesen a szülei állnak az útjába, holott a (személytelen) családi szisztémák és a saját függési mechanizmusai azok, amelyekkel meg kéne küzdenie. Küzdelmei során a szülők (amúgy nagyon is létező) felelősségével már nincs mit tennie, mert azon már túl vannak, neki a saját felelősségével érdemes foglalkoznia. De ahogyan a személyes harcokba beragadó kamaszból sem lesz soha érett felnőtt, csupán örökké függésben lévő drogos, alkoholista vagy munkamániás, úgy az éretlen politikusok is – épp ezt látjuk – örökké függésben maradnak azoktól, akiket személyesen a saját problémáikat szimbolizáló figuráknak látnak. Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai – ők azok, akiktől képtelenek elszakadni, és akikhez úgy láncolták oda magukat, mintha ők az elveszített hatalmuk ellenére is valamiféle mágikus (szülői) erővel befolyásolnák a pályafutásukat, és akik akadályozzák őket a produktív kormányzásban. Mindez persze nem zárja ki azt a számító stratégiát sem, amelynek a társadalom tudatos elhülyítése a célja: mi tudjuk, hogy nem miattuk vagyunk impotensek, de hülyék lennénk elárulni. Majd ha börtönben látjátok ezeket, akkor minket végképp potenseknek és hatalmasoknak fogtok látni, akkor elhiszitek, hogy egyedül mi vagyunk a ti messiásaitok, és hogy nem azt kell nézni, megtörtént-e mindaz, amit megígértünk, hanem hogy megbüntettük-e az ellenségeinket. Akik természetesen a nép minden tagjának is az ellenségei, hiszen mi azonosak vagyunk a néppel.


Immaturity – flickr/gnosis

De szinte mindegy is, hogy mi vezérli őket, a lényeg, hogy az általuk létrehozott helyzet ismét csak újabb, mérhetetlenül fölösleges és egyáltalán nem szükségszerű problémákat termelt. Megerősítette a hatalom és a társadalom abnormális módon szakrális viszonyát – a hatalom megváltó, a nép a különféle megváltások passzív élvezője. Megerősítette továbbá, hogy a társadalom működése szintén csak a szakralitásban – a Jó-Rossz kettősség dimenziójában – képzelhető el, és egyetlen, roppant egyszerű képlettel leírható: az államadósság (tegnap a bankok működése, holnap bármi, ami megoldandó feladatokat jelent) nem egy függő változó egy ugyancsak folyamatosan változó rendszerben, hanem statikus elem, éspedig az állandó „rossz” kifejeződése. Aki pedig növeli ezt a „rosszat”, az bűnös. Ha ezt az egy (három-négy, ebből a szempontból mindegy) bűnöst megbüntettük, helyreáll a rendszer felborult egyensúlya. És végül, de nem utolsósorban hihetetlen mennyiségű energia pazarló elhasználására kényszeríti a résztvevőket: politikusokat, az igazságszolgáltatás szereplőit, szakértőket, médiát, érintetteket. Miközben – és ebben biztos vagyok – ők maguk, a helyzet létrehozói is nagyon jól tudják, hogy az egészben csupán a látványosság a tényező, mert maga az ügy el fog bukni, pontosabban úgy fog minden irányban elkanyarodni és ellaposodni, ahogy egy folyó deltavidéke: nem lehet majd végül megmondani, hogy melyik ponton is éri el a tengert.

Egy olyan helyzetben, amelyben például Bajnai Gordon magának a vádló miniszterelnöknek az őt méltató szavaival érvelhet a váddal szemben, nem lehet nyerni. Ahogyan azzal sem, amit a jobboldali szócső lapok sulykolnak folyamatosan: azért nőtt meg az államadósság, mert akik fölvették a hitelt, azok mindjárt zsebre is tették. Ami azt jelenti, hogy vagy csúszópénzt kaptak a kormányok a hitelezőktől, vagy azt, hogy az ÁSZ is asszisztált a csalásokhoz, vagy azt, hogy se fizetésemelések, se egyéb stabilizációs eljárások nem voltak a szocialista kormányok alatt. Megnézném azt az ügyészt, aki vállalja ennek a bizonyítását. De a politika és a jog egymás elleni kijátszását sem lehet száz százalékos biztonsággal végigvinni, mert kiszámíthatatlan, hogy mikor zárják bele önmagukat is ennek bármelyik csapdájába. Így igen valószínű, hogy annak arányában, ahogyan az egyéb kérdésekben a tehetségtelenségeik ellenére is sikerül elérni valamiféle stabilizálódást (mert szerintem ezekre várnak), maguk fognak fokozatosan befékezni.

Viszont addigra sikerült a teljes környéket elmocsarasítani, és ez a lényeg, ezt akarják létrehozni. Már csak azért is, mert a mocsár a legmegfelelőbb talaj egy következő koncepciós hínártelep meggyökeresítéséhez.

Mint minden, hasonló esetben, most is az a legfőbb kérdés, hogy mit tegyünk, amikor ennek a mocsárnak a bűzét csak az ország egyik fele érzi, a másik még egy közelben rotyogó, félkész  bableves hírnökének hiszi.

Mást nemigen tehetünk, mint hogy egyfolytában a tudatosabb szaglás fontosságáról beszélünk, és mi magunk csakis tiszta levegőt fújunk. Másképp nem megy – a „légy te mások orrában is a csillószőr” programja egyszer már bajba vitte az országot, így türelemmel kell lennünk. Előbb-utóbb a másik térfélen is érzékenyek lesznek az orrok.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!