Bibó 100


„A közönség sorain néhány alkalommal ’jól értesült mosoly’ futott végig”, olvasom a rendőrfőhadnagyi jelentésben, amely a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László kollégiumának klubtermében rendezett Bibó István-estről készült, 1980. december elsején. (Évkönyv VII. –1999, Budapest, 1956-os Intézet, 123–127. o.). A megemlékezésen a történész Litván György és a költő Petri György tartott előadást, a Történettudományi Intézet igazgatója, Ránki György, illetve az intézet néhány munkatársa pedig meghívott vendégként volt jelen. „A MKKE részéről megjelent Poller Imre, a pártbizottság tagja, Ádám László, az egyetem KISZ-titkára, valamint a Tudományos Szocializmus Tanszék több oktatója. Jelen volt a közönség soraiban Bibó István fia is” – olvasható még a jelentésben.

Az esemény érzékletes jelzése volt annak, hogy a magyar (szak)értelmiségen belül (de általában is) ekkorra kézzelfogható vált a törésvonal, ennek ellenzéki és semleges, vagy egyszerűen a rendszerbe integrált része között. És egyúttal az is kézzelfogható volt, hogy a két rész nem antagonisztikusan áll egymással szemben, vannak átjárások. (Litván a forradalom előtt és alatt a Nagy Imre-kör aktív tagja volt, a forradalom leverését követően pedig részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom létrehozásában, amiért 1959-ben az ún. Mérei-perben hat év börtönbüntetésre ítélték. 1962-es szabadulása után 1971-ig gimnáziumi tanár, illetve könyvtáros volt, és csak ez után kezdhetett dolgozni történész kutatóként az MTA Történettudományi Intézetében. Petri részben az irodalmi kánontól eltérő költői nyelve, részben a Charta 77 aláírása és az 1979-ben fölerősödő tiltakozó mozgalmak pártolása okán került a „belső ellenségek” listájára. A „hivatalosság” képviseletében jelen lévő Ránki pedig az egyik legszélesebb látókörűnek mondható történész volt, akit 1976-tól a Nemzetközi Történész Társaság elnökségébe is beválasztottak.)

A hetvenes években még elképzelhetetlen volt, hogy ellenzékiek (akiket „a rendszer ellenségei” elnevezéssel tartottak számon) „hivatalosakat” hívjanak meg egy olyan rendezvényre, amelyen egy addig betiltott személyről vagy életműről van szó. A nyolcvanas évekre azonban – részben a bomlás egész térségben érzékelhető jelei, részben a cseh polgárjogi mozgalommal szolidarizáló Charta 77 hatására – már ez is realitássá vált. Az pedig, hogy a fennálló hatalmat képviselő jelentésíró úgy ossza fel „jól értesültekre” és – ezek szerint – „kevésbé jól értesültekre” egy szakma tagjait, hogy abban épp a kívül lévők, az ellenzékiek a bennfentesek, a „hivatalosság” pedig az értesületlen, így utólag úgy hat, mintha a hatalom tudta volna, hogy van tanulnivalója a saját ellenzékétől, illetve hogy most ezek az emberek fogják őt fontos dolgokról felvilágosítani. És ami a vicc: ez tulajdonképpen így is volt. A KB-tagok és egyéb pártvezetők a későbbiekben lázasan olvasták az összes szamizdatot, még a nyolcvanas évek közepén, illegálisan készülő Bibó-emlékkönyv éppen aktuális példányait is időről időre megszerezték (volt, hogy motoros futár hozta-vitte az olvasóinak külső körétől, mert nem merték megtartani, csak lemásolták), és nemcsak azért, hogy képben legyenek a szerzőket illetően. Hanem mert tudni akarták, hogy mivel állnak szemben, hogy milyennek látja őket a Nyugat és annak liberális értelmisége, akikkel a magyar liberálisok-demokraták is kapcsolatban álltak, és hogy mire kell felkészülniük a már sejthető bukásuk során.

A rendőrfőhadnagy a jólértesültséget Litvánnak azzal a mondatával illusztrálta, amelyben a történész előrevetítette egy Bibó-kötet megjelentetésének lehetőségét, de utalt rá, hogy több példát is fel tudna hozni. A lényeg, hogy az esten megjelent több mint háromszáz fős (!) hallgatóság hatalmi oldalról nézve jól értesült volt Bibó Istvánt és életművét illetően.

De valóban jellemző lehetett-e ez a jólértesültség, és ha igen, miben voltak a liberálisok-demokraták jól értesültek? És ma létezik-e egyáltalán bármiféle jólértesültség arról a Bibó Istvánról, aki a rendszerváltás során szinte kultikus erővel vált megkérdőjelezhetetlen morális tekintéllyé?

Ennek megválaszolásába nem mernék belevágni, de egyfajta „értesültséget” kiemelnék a képből. Közismert, hogy a „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” mondatrész szinte már szállóigévé vált az életműből, az is idézi, aki életében egy sort el nem olvasott Bibótól, illetve aki mit sem ért a mondat tartalmából. Kevésbé közismert, hogy a mondatnak folytatása is van, és abban egy, talán ma mindennél aktuálisabb részre is rátalálhatunk. Éspedig erre: „(nem félni) mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszélyekké, hogy félünk tőlük”. (A Kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Válogatott tanulmányok, Magvető, 1986, II. 220.)

Az „azáltal” és a „félünk” szavakat Bibó kiemelte a szövegben, és nem véletlenül. Nem kell messzire menni példákért ahhoz, hogy lássuk: ha emberek elhiszik más embereknek, hogy félniük kell tőlük és attól a hatalomtól, amelyet képviselnek, akkor ezektől a félelmektől a félelmet keltők valóban meg fognak erősödni, és akkor az ilyenektől már tényleg lesz miért félni. (Aki nem bízik például a nyilvánosságban vagy a hozzá hasonló helyzetűekben, az magányosan kilőhető vaddá válik, és ki is fogják lőni.) De a tétel ellenpróbája is áll: akit nem lehet megfélemlíteni pusztán azzal, hogy valaki agresszorként lép fel és erővel akar hatalmat érvényesíteni, az meg tudja fordítani a helyzetet, és el tudja érni, hogy a hatalmaskodó váljék nevetségessé. Azokat a szélsőséges helyzeteket kivéve, amelyekben már nem tényező a saját viszonyulásunk, mert a másik ember abszolút erővel és az életünket is veszélyeztetve áll szemben velünk, minden egyéb helyzetben nagyon is jelentős szerepe van a saját félelmeink legyőzésének. (Néha még a szélsőségesekben is, de ez egy másik kérdés.) Az agresszió maga is gyengeségből táplálkozik: abból a képzetből, hogy a dolgokat vagy félelemkeltéssel, vagy sehogyan sem lehet elérni. Ha azonban az agresszornak azt kell tapasztalnia, hogy hiszen magát a félelemkeltést sem tudta elérni, nemhogy a következményeit, akkor elveszítette a talajt. Egyrészt mert kiderül, hogy amit megfélemlítésnek szánt, az nem az ereje, hanem épp ellenkezőleg: a gyengesége, valami, ami nem hat. Nem érte el vele a célját, nem csúszik térden előtte a másik, akinek a bátorságára viszont ő még csak reagálni sem tud, mert váratlanul éri, rendszeridegenként. Másrészt pedig azáltal is talajt vesztett, hogy szintén kiderül: semmi más eszköze nincs a céljai eléréséhez, mint mások megfélemlítése, sőt, valószínűleg a céljai is meglehetősen gyatrák. Ilyenkor szokott az agresszor a saját megalázkodásával válaszolni, hiszen az agresszió-meghunyászkodás dimenziója az, amit a legjobban ismer, és amelynek szerepeit bármikor, reflexszerűen elő tudja húzni. Nem mondom, hogy ez szép látvány, de az agresszor megjelenése sosem kecsegtetett esztétikai csúcsélményekkel.

Amivel szemben viszont a Bibó-életműnek nagyon is elidegeníthetetlen része egyfajta szépség és emelkedettség. Annak a mentalitásnak a szépsége és emelkedettsége, amelynek egy roppant egyszerű fölismerés a kulcsa: nem az a lényeg, hogy a világban mit szabad, és mit nem szabad, dehogy!

Az a lényeg, hogy az ember maga szabad, és maradjon is meg annak.


Bibó István Leányfalun, 1944-ben – mayablogja-2.freeblog.hu

Függelék, amelyet Bibó István születésének századik évfordulóján fontosnak tartok fölidézni. A szabadságszerető ember tízparancsolata 1940 táján keletkezett, de vázlat maradt. Bibó olykor a központozásra és a helyesírásra sem figyelt, mert csak magának írta. Ez azonban lényegtelen. Sokan vannak, akik erre a vázlatra építettek, ha nem is katedrálist, de tisztességes életutakat.

A szabadságszerető ember

1. megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet sem magának semmi címet nem követel, másnak pedig úrvoltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességéért, vagy érdeméért; senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz.

2. magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabbrendűeknek kezel.

3. a maga vagy más munkája értékének a leszállítását, emberi kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását, s egyáltalán semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem engedi.

4. őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.

5. szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.

6. gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppen úgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges.

7. semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.

8. minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja.

9. minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik.

10. bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándék győzelemre vihetőségében való hitet.

(Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára MS 5111/15.16, továbbá Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok, Magyar Krónika, 1989., 257-258. old.)



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!