Hamis kérdések statisztikái

A sajtóban lassan egy hónapja építenek elmélet-katedrálisokat két felmérés anyagára, a cigányság társadalmi elfogadottságával kapcsolatban. Ezek egyikét – Fábián és Sík 1994-ben végzett kutatásának kérdéssorát – Csepeli György idézte a Népszavában (Cigányok és gádzsók II., Szép Szó, 2009. február 7.) A kérdések közül néhányat a TÁRKI 2002-05 közt végzett kutatásai is szinte szó szerint alkalmaztak. Ugyanakkor ezekkel a kérdésekkel nagy bajok vannak.

 

A legfőbb gond, hogy a feltett kérdések többségére épp a normális gondolkodásúak nem tudnak válaszolni. Így mindkét kutatás mintája torz, s a következtetései is torzak, hiszen ezekben azok adják a száz százalékot, akik gondolkodás nélkül, sémák alapján mondanak igent vagy nemet. A tévé előtt eközben tömegek háborognak azon, hogy rasszistának minősülnek, ha igennel válaszolnak bizonyos kérdésekre. Ez hiteltelenné teszi a szociológusok fellépését, gyengíti mondandójuk humanisztikus tartalmait és a társadalmi önismeret jelentőségét.Az nem kérdés, hogy a többség előítéletes, de nem mindegy, mekkora ez az arány. És az sem mindegy, hogy milyen lenne a kép, ha alternatívák közül kéne választaniuk a megkérdezetteknek, az egyetlen, előítéletet megfogalmazó kérdés helyett.

Nézzük csak azokat, amelyek közösek, mindkét kutatásban.

 

„A cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni”.

Nem tudok rá mit válaszolni. Természetesen azt gondolom, hogy ha a ma munkanélküli cigányok dolgoznának, az sokat javítana a helyzetükön. Csakhogy a „végre elkezdenének” kitétel arra utal, hogy az én „igen” válaszom elfogult véleményt erősítene: azt, amely szerint kizárólag a cigányok szándékán, kezdeményezésén múlik, hogy „végre” dolgozni kezdenek-e vagy sem. Magyarán azt erősíteném, hogy most aztán szedjék össze magukat, mert csak ettől függ, hogy megoldódnak-e a problémáik. Nem szeretnék azok közé tartozni, akik kollektív lustasági együtthatóval ruháznak fel népcsoportokat – nem mondhatok igent. Ha viszont nemet mondok, akkor – ismét csak a „végre” szó miatt – vagy azt a hülyeséget erősítem, hogy a cigányok úgymond „maradjanak lusták”, vagy azt, hogy teljesen érdektelen a munka szerepe náluk. Miközben azt viszont elmondanám, hogy „Nem, ettől természetesen nem oldódik meg az összes gondjuk, hiszen nem a munka az egyetlen tényező az integrációban”. Mit tegyek hát? Mondhatom még, hogy „nem tudom”, vagyis hogy soha életemben nem gondolkoztam ezen. De hogy mondhatnék ilyet? Emellett az sem stimmel, hogy „a cigányok gondjai” azok, melyek „megoldódnának”. A józan ész szerint ugyanis a társadalom gondjai csökkennének (megoldódásról ne beszéljünk), ha egy kisebbsége visszakerülne a munka világába. A kérdés tehát számomra – és gondolom, mindazok számára, akik méltányosan gondolkodnak – tökéletesen értelmetlen, és ezért érdektelen. Nem feltétlenül volna az, ha választható alternatívaképp ott állna mellette egy másik kérdés: „A cigányok gondjai megoldódnának, ha végre kapnának munkát”. Ez önmagában szintén elfogult kérdés, ám a kettő együtt valamennyire mégiscsak közelítene a realitásokhoz: legalább utalna arra, hány ember tartja inkább a romákat, és hány inkább a társadalmat felelősnek a mára kialakult helyzetért. Ám e nélkül nem tudunk meg érdemben semmit. Fogalmam sincs, és a kutatóknak sem lehet fogalmuk, hogy a kérdésre adott magas százalék-arányok mögött milyen vélemények állnak. Hány ember adta rá ezért, és hány azért az „igen” választ. Vagyis hány rasszista, és hány nem. És akkor arról nem is beszéltem, hogy mi a helyzet, ha én egy konszolidált, munkahellyel rendelkező, adózó cigány ember vagyok! És így kell megmondanom, hogy mi történne, ha dolgozni kezdenék „végre”! A felmérések tehát egyszerre rekesztik ki a normálisan gondolkodókat és a kérdés érintettjeit, fokozva ezek izolációját.

 

„A bűnöző hajlam a cigányok vérében van”.

Köztudott, hogy a „vérében van” kifejezésnek többféle értelmezése is használatos. A rasszisták jól értelmezik, a többség azonban – köztük véleményformáló értelmiségiek – csak felszínesen. Az előbbiek tudják, hogy itt génekről, biológiai öröklésről van szó (hiszen nem is csak a vérünkben, de minden sejtünkben valóban gének vannak), míg az utóbbiaknak ez eszükbe sem jut, ezért sokkal ártalmatlanabbnak tekintik a szófordulatot, mint amilyen valójában. A kérdésre tehát eleve kétféle értelmezés alapján adnak választ az emberek. Íme néhány példa:

Az egyik rádió lapszemléjében az újságíró megütközve, hitetlenkedő hangon olvassa fel egy rasszizmus ellenes interjú címét: „Ge-ne-ti-kai de-ter-mi-nizmus??” Mintha életében nem hallotta volna, hogy hiszen a rasszizmus erről beszél: „ami a vérünkben van, az nem pusztán hajlamosít, hanem minden téren és csoportosan is determinál”. Az ÉS-ben egy cikkíró az eugenikát („javító géntechnika”) teljes egészében rasszista, „delíriummal” telített tudománytalanságnak tartotta, mert a nácik visszaéltek vele (emberi „csúcsfajt” akartak kitenyészteni). Újságíró körökben éveken át tilos volt génekről, genetikáról beszélni, mert az volt a hiedelem, hogy ez gerjeszti a rasszizmust. Eközben ha létezik tudomány, amely napnál fényesebben bizonyítja, hogy az emberi faj alapvetően egységes, s hogy értékességi skálák nem érvényesíthetőek benne, az a genetika. Ma már a tudomány a géntérképpel tényszerűen is dokumentálni tudja, hogy az emberiség egyes rasszai (altípusai) között az örökítőanyag (a DNS és azon belül a gének) alapján nem lehet hierarchiát felállítani. Nincsenek örökletesen alacsonyabb vagy magasabb rendű rasszok, nincsenek örökletesen „jó” vagy „rossz” magatartások. Se „tolvaj-gének”, se „nemzeti érzelem-gének” nem léteznek: mentalitások, hitek, vallások génekkel nem átörökíthetőek. A tárgyszerű, mesterséges képződményekhez (pl. pénzhez, magántulajdonhoz) való viszony biológiai öröklődését meg különösen abszurd feltételezni. Ez a tudás a véleményformálók fejéből is hiányzik. Miért feltételezzem akkor, hogy egy átlagos tudású állampolgár ennél pontosabban értelmezi a kifejezést? És hogy nem használja olyankor is, amikor csak azt akarja mondani: „Ezt örökölte a felmenőitől, mert náluk ez volt a jól begyakorolt szokás”? Vagyis miért gondoljam, hogy aki „igen”-t mondott, az biztosan különbséget tett genetikai örökség („a vérében van”) és kulturálisan áthagyományozott örökség („az anyatejjel szívta magába”) között? Hiszen maguk a kérdezők sem tettek különbséget: nem tárgyszerű megjelöléseket, hanem egy többrétegű, a mai gyakorlatban több mindent szimbolizáló képet alkalmaztak, amit egyértelműként csak rasszisták és műveltek értelmeznek. Ezért nem tudjuk, hogy a mindkét kutatásban rendkívül magas arányú „igenek” mögött valójában milyen vélemények állnak. Nem tudjuk, hányan estek áldozatául annak, hogy a kérdés elirodalmiaskodta a megfogalmazást. És nem tudjuk, milyen arányokat kapnánk, ha a kutatásokban ezt kérdezték volna:

 

„Ön mit válaszol?

1. A cigányoknak genetikai örökségük a bűnözés, minden cigány született bűnöző – igen-nem.
2. Egyes cigány csoportoknál mára a tanult hagyományok részévé vált, hogy ki kell játszani, meg kell lopni a többségi társadalmat – igen-nem.
3. Mindkettő igaz– igen-nem.
4. Egyik sem igaz – igen-nem.”

Pedig amíg erre nincsenek válaszaink, addig azt sem tudjuk, hogy kik milyen stratégiát várnak az államtól. Hiszen mást szeretnének tenni azok, akik reménytelenül determináltnak, sőt, állatoknak látják a cigányokat (ld. a vihart kavart Bayer-cikket is, mely szerint az állatias ölés képességével a „magyar állampolgárok” nem, de a cigányok jellemzően rendelkeznek). És megint mást várnak azok, akik egy alternatív életmód és kultúra képviselőinek tartják őket. Jelenleg azonban csupán riasztgathatjuk egymást a rossz kérdésekre kapott „igenek” sokaságával. A „vérében van-e” kérdés ráadásul nemcsak a cigányokhoz való viszonyra utal, hanem arra is, hogy ki mit gondol általában a biológiai öröklésről. Ha igaz, hogy a magyar népességnek jóval több mint fele komolyan hiszi: genetikai úton örökölhető a bűnözés, akkor itt sokkal nagyobb baj van, mint amit most a néhány bűnöző cigány okán felkavarodott indulattömeg jelzett. Akkor a belátásokon, személyes döntéseken, begyakorlásokon, hiteken, elveken és önnevelésen alapuló „erkölcs” fogalmának az ég világon semmi értelme nincs ebben az országban, hiszen minden, amit gondolunk és teszünk, pusztán a vérünkben hordozott, génjeinktől determinált örökségünk. Amivel szemben nyilván tehetetlenek vagyunk. Akkor ez egy velejéig fatalista, következésképp konstruktív cselekvésre alkalmatlan társadalom. Biztosan van ilyen, akár meghatározó része, de kétlem, hogy ez volna benne a döntő. Vagy ha mégis, akkor azonnal  fel kell tárni és közzé kell tenni ennek az összes okát. Csepeli György azzal zárta említett cikkét, hogy „Nincs tovább mit kutatni. Az újabb és újabb közvélemény-kutatások nem hoznak új információkat”.  De, nagyon is van mit kutatni. A társadalomtudósnak például égetően szükséges lenne felkutatnia a megfelelő, igaz és a továbblépéshez alkalmas kérdéseket. Ezek nélkül ugyanis semmire sem tudunk érdemben válaszolni.

 

Megjelenés helye:  Népszava, 2009. 03. 30.