Politika a kultúra csapdájában

Nyilván nagyon sokféle értelmezése lehet a 2010-es parlamenti választások eredményének. Én magam azok közé tartozom, akik a létező pártkínálattal nemigen tudtak azonosulni, s ezért mintegy „kívülről szemlélték” az eseményeket és az eredményeket. Úgy vélem, hogy semmifajta rosszindulat nem indokolt egy hivatalba lépő kormánnyal szemben. Remélem, hogy az ország és a magyar polgárosodás javára dolgoznak.

Mindazonáltal az a „külső nézőpont”, amit én ebben a folyamatban képviseltem, talán olyan típusú értelmezésre is módot ad, amely különbözik a szűken vett politológiai szempontoktól. Ha az olvasók megengedik, egy megközelítésében kultúrantropológiainak nevezhető nézőpontot választok. Itt alapvetően nem az aktuálpolitikai mozgások játsszák a főszerepet, hanem azok a – szerintem hosszú távú – kulturális beállítódások, amelyek értelmezésemben ezt a választást is jellemezték.

Mint tudjuk, négy párt került be a parlamentbe. Egyikük döntő többséget szerzett. Az én szempontomból ezek a pártok a következőképpen néznek ki:

Az egyik újonnan bekerült, s alulról szerveződő párt egyfajta érzetre épült rá. Kicsit zöld, és azt képzetet kívánja kelteni magáról, hogy ő más, mint a többi. Nincs agrárprogramja, nincs a munkanélküliség felszámolását célzó elképzelése, nincs viszonya a magyar polgárosodás folyamatához – egyszerűen arról szól, hogy más, mint a többi. Az érzet, amivel kereskedik tehát ez: „én eltérő vagyok, én más vagyok”.

Egy másik, ugyancsak alulról szerveződő párt szintén ezt az érzetet társítja magához, de emellett még az indulatot és a dühöt is. Önmeghatározásában talán ezért vallja magát radikálisnak. A létező problémák megoldására nemigen van kezelhető tartalmi válasza, de kiválóan megfelel a dühös indulatosság képzetének.

A harmadik párt az, amelyik ma mindenért a bűnbak, a társadalmi indulatok pofozógépe. Ő az, akivel szemben dühöt kell mutatni, s nagyrészt ő az, akivel szemben másnak kell mutatkozni. Ő az, aki katalizálja az indulatokat. Aki rá szavazott, az egyfajta sajátos hősnek érezheti magát, vagy egyszerűen csak hűségesnek. Eddig ez a párt volt hatalmon, de a választók nagy többsége megbüntette őt ezért a hatalomért. Olyannyira, hogy partnerét már a választások előtt egy évvel lenullázták, s az adott párt nevét egyfajta szitokszóvá tették. A bűnbakoknak – éppen azért, mert hatalmon voltak – voltak elképzeléseik, csak persze a társadalom ezeket nem honorálta. Úgy cselekedtek, ahogy II. Frigyes porosz király kritikájában II. Józsefről, a magyar históriában csak „kalapos királyként” elhíresült uralkodóról szólt: „mindig a második lépést akarta megtenni ahelyett, hogy az elsőt tette volna meg”.

S végül itt van a negyedik párt, a nagy győztes. Itt sok érzület csapódott le. Az egyik persze a proteszt, a valami ellen való tiltakozás érzete volt; a másik annak a reménye, hogy változás kell, mert rosszul mennek a dolgok, s ez nem maradhat így. A harmadik pedig az, hogy rossz időkben is hűségesnek kell maradni. A nagy győztes tényleg ígérte és ígéri a változást, amiről mindannyian tudjuk, hogy szükség van rá. De nem jelöli meg a változás tartalmát, keveset mond arról, hogy miként ütemezné ezt, s arról végképp nem beszél, hogy miként és kinek a kontójára hajtaná végre.

Mindez számomra arról szól, hogy a 2010-es választások (is) sokkal inkább érzésekről, indulatokról, s egyfajta társadalmi méretű intellektuális igénytelenségről szóltak. Elsősorban nem tartalmak, hanem legfőképpen érzetek versengtek egymással. Nem racionális diskurzuslogika érvényesült, hanem érzelmi manifesztációk uralták el a teret. Nem zajlottak tartalmi viták, hanem érzelmekre alapozódó identitásverseny zajlott.

Ha a fenti nézőpont tekintetében van igazságom, akkor úgy tűnik, hogy itt a magyar társadalom igen hosszú távon érvényes jelenségével állunk szemben. A modern magyar politikai diskurzus kezdeti időszakától jelen van ennek érzékelése. Hadd utaljak Széchenyi István gróf Kossuth-ellenes röpiratára, amely 1841-ben jelent meg, s A kelet népe címet viselte. Széchenyi választott beszédpozíciójában erős kulturális kritikát fogalmaz meg a korabeli politizáló magyar társadalommal szemben. Lényegében azt mondja, hogy ezt a politikára fogékony közeget egy általa keletiesnek tekintett tulajdonsághalmaz uralja, és éppen ezért nem racionális diskurzusban gondolja el a közügyeket, hanem egyfajta érzelmi viszonyrendszerben. Amire érzelmileg fogékony, az népszerű, miközben az, ami az ország javára szolgálna, csak racionálisan kezelhető, ezáltal viszont népszerűtlen.

Anélkül, hogy részletesebben kifejteném a Kelet népe gondolatmenetét, számomra nyilvánvaló, hogy Széchenyi a magyar modernitás hajnalán egy olyan problémát érzékel, amelynek folytonossága ma is fellelhető. Az ő gondolkodásában az is benne van, hogy fél a társadalomtól, s valójában a közügyekről való elmélkedést és cselekvést az elit belső ügyének tartaná.

Mindezzel csak azt kívánom mondani, hogy a Széchenyi-féle gondolatmenetnek többfajta leágazása lehetséges, de ahogy a gondolatmenet egészével, úgy a leágazások sokrétűségével sem szeretnék foglalkozni. Az én szempontomból itt most csak az az érdekes, hogy az érzetek szerepe milyen jelentős folytonosságot mutat a magyar politikai kultúrában, illetve a politikai kultúra interpretációjában. E téren persze utalhatnék Ady Endrére is, aki 1905-ben, immár egyfajta nyílt elitizmusssal azt írja: „Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípust termelt ki, mely előtte fut a magyar társadalomnak, száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ady Endre: Ismeretlen Corvin-kódex margójára)

Ady a „kelet népe”-metafora helyett erre a többséget jellemző érzet-kultúrára az „Ázsia” megnevezést is használja.

Nem szaporítanám tovább a folytonossággá összeálló eszmetörténeti pontok sorát, hanem visszakanyarodnék ahhoz, ami egy ilyen kultúrantropológiai interpretáció lehetséges hozadékát jelentheti.

Széchenyi úgy véli, hogy nem lehet érzetek, a „pezsgő vér”, „a számolni nem tudó szív” és a „szalmatűz” mentén politikát csinálni. Sokszor, sok formában megismétli azt, amit ő politikai krédójának vall. Ugyancsak A kelet népében ezt írja: „A magyar népet a világnak megtartani, de az emberiség díszére nemzetté, nagy, erős, dicső nemzetté emelni, lehet; de ez a lehetetlenséggel határos, és egyedül a minden szenvedelmektül ment, és minden ábrándnak s szívgerjedelemnek parancsoló ’hideg ész’ jelelhetik ki ennek útját.” Másként szólva: „Nagy, boldog és dicső egyedül úgy lesz nemzet, ha az értelem körébül kormányoztatik, és annál inkább lesz azzá, minél kifejlettebb és tágabb ezen kormányzási köre.” (Széchenyi István: A kelet népe; Pozsony, 1841 170,152 pp.)

Ha és amennyiben folytonossággal bíró igazságnak tekintjük Széchenyi gondolatait, akkor előttünk áll a nagy dilemma: csak szenvedélyektől mentesen, erős racionalitással, minden szívgerjedelemnek, azaz érzelemnek parancsoló hideg ésszel és értelemmel kell felemelni és boldoggá tenni egy nemzetet; csakhogy ez egy olyan nemzet, olyan kultúra, amelynek politikai ítéleteit, közéletét s a közdolgokról való gondolkodását az érzetek uralják. Másként szólva a magyar társadalmat csak létező kulturális beállítottságai ellenében lehet eredményorientáltan, nemzetemelő módon kormányozni.

Ha tehát mindez igaz – s én hajlok arra, hogy ha nem is a teljes igazság, de az igazságnak egy szelete itt rejtezik –, akkor egy nagy változásokra szoruló ország felelős kormányzata olyan kulturális csapdába kerülhet, amely könnyen a politikai szétmorzsolódáshoz vezethet. A magyar társadalmat persze nem lehet leváltani. De az sem jó, ha a politikai változásokat csak a saját kulturális attitűdjéből származó csalódások váltógazdaságaként éli meg.

Nagy tehát a kihívás. A kormányzat számára ez abban áll, hogy képes-e egyensúlyt teremteni a sok esetben racionálisan indokolható, de működésükben irracionális érzetek világa, és a rideg értelmesség között. Ezt egyébként művészetnek is lehet hívni. De legalább ekkora a kihívás a magyar társadalom számára is. Képes-e arra, hogy indulati, érzetekben és érzelmekben megnyilvánuló politikai kultúráját úgy élje meg, hogy közben azért tudja, mit lehet, és mit nem.



Gerő András történész
Habsburg Történeti Intézet/Igazgató

Írásai a Galamusban:
A Kertész-születésnap
Egy akadémiai döntéshez

Gerő András



„…ezt a politikára fogékony közeget egy általa keletiesnek tekintett tulajdonsághalmaz uralja, és éppen ezért nem racionális diskurzusban gondolja el a közügyeket, hanem egyfajta érzelmi viszonyrendszerben.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!