rss      tw      fb
Keres

Pascal Bruckner: Amerika és a szexualitás



A neves francia író-esszéista (magyarul: Szépségrablók, Keserű méz) a Le Monde szerdai számában közölte A DSK-ügy elég szomorú képet fest Amerikáról című írását. Részletek.


Bruckner egy emlékkel kezdi: néhány éve a floridai tengerparton töltötték a szabadságukat, és akkor kétéves lánya az egyik fürdés után levette a fürdőruháját. „A többi nyaralót hamarosan látható nyugtalanság töltötte el, és zavarodottan néztek ránk. Néhány perccel később megjelent egy bivalyerős seriff, olyan fegyverzettel, amellyel egy egész várost is romba dönthetett volna, és ránkripakodott: büntetés terhe mellett azonnal öltöztessük fel a kicsit. Lányunk, aki azt hitte, hogy valamiféle játékról van szó, nyomban futásnak eredt. Mi utána, a seriff a nyomunkban. Végül utolértük nagy nevetések közepette, de az egyenruhás kolosszus nem tréfált: Uncle Sam országában tilos a meztelenség a strandokon, még a csecsemőknek is.”

Bruckner szerint, protestáns gyökereiből eredően, Észak-Amerikának problémái vannak a szexszel, ráadásul a világnak is leckét akar adni a szexualitáshoz való viszonyból. „Nem elég, ha ezt puritanizmusnak nevezzük, mert itt egy agyafúrt puritanizmusról van szó, amely az erkölcsi forradalom nyomán a szerelem szabadságának nyelvét beszéli és virágzó pornóiparral él együtt. Nem más ez, mint a kéjsóvár puritanizmus: mi más szülte a Clinton- vagy a DSK-ügyet? Azért ítéljük el az erotikát, hogy annál többet beszélhessünk róla, hogy hetekig élvezkedhessünk rajta, hónapokon át ízlelgethessük cuki kis részleteit, álságos és nyalánk felháborodással hozhassuk szóba a fellációt, az ondót, a nemiszerveket. Az az obszcén örömujjongás, amellyel Kenneth Thompson felidézte ügyfele, Nafissatou Diallo ’megtámadott’ vagináját, revelatív ebből a szempontból.” Bruckner szerint a Clinton-ügyben sem Clinton hazugságát büntették, hiszen Bush is hazudott egy összehasonlíthatatlanul súlyosabb ügyben, az iraki tömegpusztító fegyverekről, mégsem történt semmi. Ha viszont a titkárnőjével feküdt volna le, azonnal kerékbetörésre, megkorbácsolásra, kényszermunkára ítélték volna. „De a véres bűncselekmények láthatóan kevésbé súlyosak, mint a házasságtörések.”


Pascal Bruckner - villagesdeville.com

„Úgy tűnik, hogy az óceán túlpartján a média-establishment, amely kész volt nyomban elítélni Franciaországot egyik képviselője miatt, már megfeledkezett Abu-Ghraib-beli kínzásokról: az egymás hegyén-hátán fekvő vagy maszturbálásra kényszerített meztelen férfiakról, akiknek Lynndie England őrmester adott erre parancsot, és néhányukat pórázra is fogta […] A kínzás mindenütt létezik, még a demokratikus nemzeteknél is, de csak egy beteg szexualitású nemzet képes kitalálni ilyen kegyetlenkedéseket.” Az is jellemző, mondja Bruckner, hogy Abu-Ghraib  miatt egyetlen politikai vezetőt sem vontak felelősségre, miközben a legcsekélyebb szerelmi „vétségért” igen.

„Franciaországot meg kellett büntetni Irakért, Roman Polanskiért, a fátyol- és nikáb-törvényért, móresre kellett tanítani ezt az önfejű nemzetet, amely megmakacsolta magát a saját laza erkölcseiben – ez a DSK-ügy végső értelme akkor, amikor Amerika éppen a fűbe harap és hanyatlásához kényelmes bűnbakokat keres.” Bruckner erre példaként ismerteti a Newsweek-írásnak azt a részletét, amelyet a Galamus hírösszefoglalójában is olvashatnak, és így kommentálja: „Az embernek meg kell csípnie magát, a szemét dörzsölnie, hogy rájöjjön, nem, nem a Pravdát olvassa a hidegháború időszakából. Siralmas, hogy Franciaországban – az esemény súlyától megbénítva – a média oly sok képviselője és annyi nagy szellem buzdított bennünket nemzeti bűnbánatra, anélkül, hogy ők maguk akár csak megkíséreltek volna alapos vizsgálatot folytatni. Egy szörnyeteget dajkáltunk a keblünkön, bűnhődnünk kell velünk született macsóságunkért.”

Bruckner szerint itt egy speciálisan amerikai jelenségről van szó: a feminizmus és az ultrakonzervatív jobboldali republikánusok szövetségéről, amely végleg le akarja zárni azt a fedelet, amelyet a hatvanas-hetvenes évek mozgalmai nyitottak ki. Ezért vállalták, hogy az állam propagandistái lesznek az American way of life világméretű terjesztésében. Ez a magyarázata annak az erkölcsi maccarthyzmusnak, amely a szerelem dolgait sújtja az Egyesült Államokban, és amely ellen már régóta tiltakoznak a legéleslátóbb amerikaiak. Ezért van az, hogy minden külföldi vendégprofesszornak szigorú előírásokat kell betartania, ha amerikai egyetemen oktatnak: csak nyitott ajtónál beszélgethetnek női hallgatóikkal (vagy rögzíteniük kell a beszélgetésüket), nem utazhatnak a liftben egyedül egyetemista lányokkal és természetesen még kölcsönösség esetén sem létesíthetnek szerelmi kapcsolatot az egyetem női dolgozóival. És ugyanez a szabály érvényes a munkahelyekre, öltözködési és beszédmódbeli előírásokkal megtetézve. „Emlékszünk még arra az ohiói egyetemre, amely a kilencvenes évek elején, a korszak legnagyobb feminista szervezetével szövetségben, megpróbálta hatályba léptetni az egyetemisták intim aktusaira vonatkozó szabályzatát: eszerint az egyetemistáknak írásban előre meg kellett volna tervezniük mindent a legkisebb részletekig, hogy a fiú megérinti-e a lány mellét, leveszi-e a blúzát, és a programot nyilvántartásba kellett volna vetetniük egy egyetemi tisztségviselőnél. A javaslatot, szerencsére, elvetették. Ez az őrült kodifikáció a sorsa egy pánikban lévő társadalomnak, amely híján van minden szerelmi kultúrának, és mindannyiunkra vágyrendőrséget akar rákényszeríteni.”

„Miről van itt szó valójában? A gyönyör elítélésének megerősítéséről a heteroszexuális aktus kriminalizálásával: minden férfi virtuális erőszaktevő és minden nő potenciális áldozat. A bók a szexuális zaklatás első lépcsőfoka, a csajozás megelőlegezett nemi erőszak, a lovagiasság eufemizmus, amely a ragadozóösztön elfedésére szolgál. A hús megront, a vágy veszélyes. Még ha felmentik is DSK-t, akkor is bűnös marad: a bűne a státusából következik. Fehér férfi, gazdag és európai, azaz dekadens, nem lehet más, mint kényszeres agresszor.” Bruckner szerint nemcsak az amerikai politikusokat üldözi a média indiszkréciója (amelynek két legutóbbi áldozata Anthony Weiner és Arnold Schwarzenegger); „bárki bármikor áldozatává válhat a demokratikus inkvizíció eme caudinumi igájának. A megértő megbotránkozásra, amely Franciaországban a házasságtörést kíséri, a tengerentúli válasz az elítélés: a házasságtörés nem egyszerűen ballépés, hanem olyan hiba, amely jogi szankciót és pszichiátriai átnevelést érdemel. A megcsalt nőket vagy férfiakat segítő csoportok némelyike azt a traumát, amelyet egy ilyen házastársi kilengés okoz, a szeptember 11-ei támadás okozta sokkhoz hasonlítja. A házastársi árulás egy tekintet alá esik a nemzetárulással: nem más, mint a valamennyi polgárt összekapcsoló szerződés megszegése. A keleti parton van egy reggeli rádióműsor, amely hűtlenségi eseteket mesél el, s amely egyszerre átkozza ki a szoknyapecéreket és alázza meg a megcsalt férjeket, DNS-teszteket lobogtatva, amelyek bizonyítják, hogy nem tőlük vannak a gyerekeik.”

Természetesen a nemi erőszak az óceán mindkét partján bűncselekmény, és a zaklatás is az, írja Bruckner. Csak míg az Egyesült Államokban „a férfi-nő együttélés folyton a háború határát súrolja, és ügyvédek lesik, mikor foszthatják ki a válófélben lévőket, a latin Európát ez ellen a járvány ellen jobban védi régi párbeszéd-kultúrája és az emberi gyarlóság iránti toleranciája. […] Az Egyesült Államokban a szexualitás révén bármelyik állampolgár potenciális tulajdonává válhat a másiknak. A magánélet eltűnik, az átláthatóság parancsa a képmutatás és a mindenki megfigyel mindenkit diadalát jelenti”.

„A Strauss-Kahn ügy végzetes következménye, hogy ha a panasztevő nem mondott igazat, a valódi áldozatokat is diszkvalifikálta, akiket ez után hazugsággal és megvesztegethetőséggel fognak vádolni. Sem a média, sem az igazságszolgáltatás nem jön ki jól ebből az ügyből, még akkor sem, ha Cyrus Vance ügyészben volt annyi becsület, hogy már júliusban beismerte, gyenge lábakon áll a vád. De abban ne reménykedjünk, hogy ha az eljárást megszüntetik, a keleti part nagy sajtóorgánumai, amelyek már az előtt meglincselték az IMF volt vezérigazgatóját, hogy elítélték volna, majd bocsánatot kérnek.” „Sok mindent tanultunk amerikai barátainktól, de a szerelem művészetét biztosan nem tőlük vettük.”

***

A DSK-ügy vége

Mint ismeretes, kedden, alig negyedórás tárgyalás után, Michael Obus, a New York szövetségi állam legfelsőbb bíróságának bírája  – az ügyész javaslatára – mind a hét vádpontot ejtette, és megszüntette a büntetőeljárást Dominique Strauss-Khan ellen.


Az ügyvédek nyilatkozatai az eljárás megszüntetése után (angolul)

Előző nap az ügyész, Cyrus Vance az irodájába kérette a panaszost, Nafissatou Diallót. A beszélgetés néhány percig tartott, és Dialló ügyvédje hamuszürke arccal távozott az ügyész irodájából: az ügyész közölte velük, ami már hetek óta tudható, hogy a büntetőeljárás megszüntetését fogja kérni a keddi bírósági meghallgatáson. Két órával később Cyrus Vance irodája hosszú dokumentumot hozott nyilvánosságra, amelyben részletesen felsorakoztatja az érveit. Eszerint a panaszos folyamatosan hazudott „kisebb és nagyobb ügyekben”. A lista lesújtó, írja cikkében a Le Point, noha az eredeti ügyészi dokumentum (a fenti link a The New York Timesban közölt 25 oldalas változatra mutat) háromszor ilyen hosszú; ám meghúzták, hogy ne állítsák pellengérre a panaszost olyan részletek kiteregetésével, amelyek az ügy megítéléséhez nem szükségesek. Naffisatou Diallo mindenesetre nem szavahihető – „a legelemibb vizsgálatot sem állja ki”, írja az ügyész – , elképzelhetetlen tehát, hogy egy büntetőeljárásban olyan tanúvallomást tegyen, amely meggyőzheti az esküdteket. A bíró a meghallgatáson elutasította a panaszos védőügyvédjének kérését is, hogy nevezzen ki új ügyészt az eljárás lefolytatására. Kenneth Thompson fellebbezett az elutasítás ellen, ám a fellebbviteli tanács – amelynek harminc napja lett volna a döntésre – még aznap elutasította a beadványt. Dominique Strauss-Kahn tehát szabadon távozhat az Egyesült Államokból.


DSK rövid nyilatkozata az eljárás megszüntetése után (franciául)

A polgári (kártérítési) per, amelyet Naffisatou Diallo kezdeményezett DSK-val szemben, még nem zárult le, és tart a franciaországi eljárás is, amely Tristane Banon feljelentésére indult.

______________________

Korábbi hírösszefoglalóink:
Dominique Strauss-Kahn: a vád, a vélemények, a korábbi ügyek
A Dominique Strauss-Kahn-ügy: hétfői fejlemények
A DSK-ügy: médiakivégzés, politikusi számítások, sajtó
Dominique Strauss-Kahn lemondott, megvádolták, szabadlábra helyezték – fejlemények
A DSK-ügy: látványbíróság vagy a nyilvánosság demokratikus kontrollja?
Ma áll bíróság elé Dominique Strauss-Kahn
DSK megnyitotta az utat a jogi procedúra előtt
A Dominique Strauss-Kahn elleni vádak összeomolhatnak
DSK-ügy: feloldották a háziőrizetet, az ügyészség még nyomoz
DSK-ügy: „…ennek a fazonnak sok pénze van, tudom, mit csinálok”
A DSK-ügy kronológiája; a francia erkölcsök – ahogy az amerikai Newsweek elképzeli

És írásaink:
Lángh Júlia: DSK és a szobalány – igaz? nem igaz?
Mihancsik Zsófia: Collateral damage – a Dominique Strauss-Kahn-ügyről
Lángh Júlia: Dominique Strauss-Kahn afrikai szemmel
Hanák András: Gauche caviar – a DSK-ügyről
Lángh Júlia: DSK-ügy: Nafissatou, a szobalány az afrikai honlapokon


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!