A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához – II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül

A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk



A IV. köztársaságot úgy kell alakítanunk, hogy a lehető legkevesebb vagy inkább semennyi kiszolgáltatottság és függőség ne maradjon a társadalomban.

Ez a tétel sokak számára hangozhat úgy, mintha egy elefántcsonttoronyban ücsörgő szófacsaró ötlötte volna ki. Olyan életidegennek tűnhet, hiszen mintha manapság azok a társadalmak lennének a legsikeresebbek, amelyek függőségek szövedékéből állnak. Szóval a tételünk frázis marad, ha nem tudjuk igazolni, hogy a kiszolgáltatottság akadályozza a gazdasági sikert, márpedig úgy tűnik, az ázsiai országok eredményei ellentmondanak ennek.

Kezdhetnénk az érvelést a dicső múlttal, azzal, hogy a polgári társadalmak a függőségi viszonyok felszámolásával kezdték történelmi pályájukat, és fejlődésük során egyre kevesebb és kevesebb kiszolgáltatottságot tűrtek el. Az előjogok megsemmisítésével együtt korlátozták az állam hatalmát a polgárai, majd a munkaadók hatalmát a munkásaik, a férfiak hatalmát a nők és a szülők hatalmát a gyermekeik felett. Európa és Amerika sikereihez minden energiát ebből a folyamatból merített. Ma mégis egyre többen hiszik, hogy a kiszolgáltatottság és a függőség hiánya, vagyis a szabadság akadályozza a további sikerekben őket. Elég csak a terrorfenyegetésre adott amerikai és európai válaszokra gondolni. És persze van egy másik élő hagyománya a polgári társadalomnak, pontosabban a kapitalizmusnak: a kizsákmányolás. Az így szerzett zsákmány a munkaadókat és a gyarmatosító nemzeteket gazdagította. Valóságos (például az angol) és elképzelt (például a magyar) birodalmak épültek föl belőle. A kizsákmányolás kétségkívül kiszolgáltatottság és függőség. A polgári hagyományokban tehát mindkettő ott van, az egyik mint a megújulás, a másik mint az extra nyereség forrása. A kizsákmányolás mindig visszaállítja az előjogokat és az egyenlőtlenségeket, az iránta táplált nosztalgia pedig az extrém megoldások felé sodorhatja híveit. Aki demokráciát akar, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a kizsákmányolás nem fordítható meg úgy, ahogyan a 20. századi kommunisták képzelték, vagyis nem lehet kifosztani a vállalkozókat, államosítva vagy tönkreadóztatva a vagyonukat anélkül, hogy ne hoznánk létre a kiszolgáltatottság más formáit. A pluralitás és a függetlenség összetartoznak, és a vezérek „bölcsessége” mindig silány ostobaságokból áll, és katasztrofális következményekhez vezet.

Bármennyire nagyszerű sikereket értek el is a polgári társadalmak a szabadság kiterjesztése révén, ez akkor is a múlt, s nem bizonyíték arra, hogy még ma is nyerhető társadalmi energia belőle. Igazolható-e, hogy a függetlenség árt a sikernek? Igaz-e, hogy ha a hatalom birtokosainak (legyenek ezek vállalkozók vagy hivatalnokok) nincs korlátlan uralmuk a munkásaik és alárendeltjeik felett, hogy a korlátlan uralom nehézkessé, túlzottan drágává és eredménytelenné teszi a szerveztek működését? Megfordítva a kérdést: igazolható-e, hogy a szabadság rugalmasabbá, érzékenyebbé és kreatívabbá teszi a szervezeteket és az országokat? A válasz a konfliktuskezelés módjában van. A kiszolgáltatottságra és a szabadságra épülő rendszerek eltérő módon kezelik a konfliktusokat, és ezért eltérő társadalmi hatásokat váltanak ki. Mielőtt ezen elgondolkodnánk, tekintsük át röviden a kiszolgáltatottság szerkezetét.

Keletkezésének módját tekintve a függőség lehet tradicionálisan fennálló, spontán módon keletkező vagy tudatosan kialakított. A tradicionális mélyen beépül a kultúrába, így észrevétlenül alakítja a hétköznapi érintkezéseket. Ennek nyomán minden megalázás, diszkrimináció stb. természetesnek látszik, senki nem lát benne problémát, mert az „úgy helyes”, mert „mindig is úgy történt”. A mai társadalmakban ilyen például a nők és gyerekek, a nyomorban élők vagy éppen a látható megkülönböztető jegyekkel rendelkező kisebbségek (mint a romák) kiszolgáltatott helyzete. Egy társadalomban akkor keletkezik spontán módon kiszolgáltatottság, ha a hatalommal rendelkezők haszonra tehetnek szert azzal, ha másokat kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítenek. Ez akkor állhat elő, ha a közhatalmi és szervezeti hatalmi pozíciók kisajátíthatók, vagyis birtokosaik nem kényszerülnek elhagyni a pozícióikat egy adott idő letelte vagy a gyenge teljesítmény okán. A szervilizmus nem önmagától alakul ki. Csak akkor van rá szükség, ha a hatalmi pozíció már nem az azt betöltő teljesítményétől, hanem a szolganép számától függ. Mindez azonban csakis akkor működhet, ha az erkölcs és a törvény ellenében jelentéktelennek vagy éppen magától értetődőnek tekintik. A harmadik forma, a tudatos alávetés, feltételezi a spontán folyamat eredményességét, csakhogy nem elégszik meg azzal, amit számára ez nyújt, és olyan szervezeti rendszereket és törvényeket alakít ki, amelyek kiterjesztik és kiteljesítik a kiszolgáltatottságot.


The coloss – flickr/jott

Társadalmi szintjét tekintve a kiszolgáltatottság lehet intézményesített, pozicionális vagy személyes jellegű. A feudalizmus intézményesített függőségi viszonyait a polgári társadalom keletkezésekor azonnal felszámolta. A 20. században azonban a jobb- és baloldali forradalmak egyaránt megpróbálkoztak az újrateremtésével. Intézményesített kiszolgáltatottságról a polgári társadalomban akkor beszélhetünk, ha az egyének valamely csoportját vélt vagy valós tulajdonságaikra hivatkozva törvények és/vagy a köz- és magánintézmények működése segítségével kizárják a közjavakhoz való hozzáférésből, vagy erősen korlátozzák benne, vagyis ha az állam maga őrködik a kiszolgáltatottságukon. Az intézményesnél kevésbé nyilvánvaló és kevésbé átfogó a második szint, a pozicionális függőség. Nem mindenfajta hierarchia szül függőséget, csakis az, amelyik csak formálisan kötődik a szervezeti funkciókhoz. Ebben az esetben a vezetői pozíció birtokosa nem a szervezeti feladatok megoldása, hanem egy függőségi háló működtetése révén őrzi meg a hatalmát. Az ilyen szervezetben a jutalmakat és büntetéseket nem a teljesítmény, hanem a szolgálat szerint osztják szét. A kiszolgáltatottság legalsó, igen gyakori szintje egy adott személytől való függés. Ezt figyelhetjük meg például a családokban. Az előzőektől eltérően ez a magánszférában hoz létre kiszolgáltatottságot.

Elméletileg tehát a kiszolgáltatottságot ebben a hatdimenziós térben értelmezhetjük (tradicionális, spontán, tudatos, illetve intézményesített, pozicionális, személyes). Egy polgári társadalomban azonban a tradicionális és az intézményesített függőség nem, vagy csak nyomokban létezhetne. Amennyiben viszont azt vesszük észre, hogy megjelennek valamilyen módon, akkor már nemigen beszélhetünk polgári társadalomról. Kérdés, hogy a maradék négy dimenzióban elhelyezkedő kiszolgáltatottság hozzájárulhat-e egy társadalom sikerességéhez. Miben áll az az előny, amit az alattvalók kiszolgáltatottsága a hatalommal rendelkezőknek nyújthat, és mi a hátránya? A spontán módon keletkező és a hierarchikus pozícióból eredő függés előnyei igen szűk körre korlátozódnak, tulajdonképpen csakis a hatalommal rendelkezők és szolganépük számára hoz anyagi és presztízselőnyöket. Az egyéni anyagi haszon igen fontos progresszív eleme a polgári társadalomnak, főleg ha nem pusztán az újraelosztásból, hanem új érték létrehozásából származik. A kérdés tehát az: hozzájárulhat-e ehhez a kiszolgáltatottság? Kína lehetne rá a legjobb példa, hogy igen, ha elfelejtjük, hogy Kína területéből és társadalmából egy külön részt kerített el a kapitalizmusnak, és a kommunista vezetés mindent megtesz, néha még tankokat is felhasznál annak érdekében, hogy rendszerét nehogy felbomlassza a kapitalizmus. A gazdasági sikert tehát éppen hogy nem a kiszolgáltatottság hozta magával.

Azokban a társadalmakban azonban, amelyekben évszázados küzdelmet folytattak a nők, munkások, gyermekek és kisebbségek emancipációjáért, az újra-alávetés bizonyosan éles konfliktusokat fog generálni. Azt állítom, hogy ellentétben a korlátolt magyar tőkések vágyaival, eddig is nagyon csekély hasznot hozott nekik a munkások kiszolgáltatottsága, és ez ezután is így lesz. Ennek legfőbb oka az, hogy az ilyen szervezetek megbénulnak, lelassul a válaszképességük és romlik a teljesítményük. Az alacsony haszon oka nem a munkások kiszolgáltatottságának alacsony szintje, hanem a magyar tőkések szervilizmusa és fantáziátlansága, az, hogy több energiát és pénzt öltek a korrupcióba, mint a fejlesztésbe. A konfliktusok elkerülhetetlenek minden szervezetben és intézményben, ám a függőségre és a szabadságra épülő rendszerek között az a különbség, hogy eltérő módon kezelik a konfliktusokat. Ez tehát a másik oka, hogy a kiszolgáltatottság rontja a teljesítményt. A kiszolgáltatottság rendszere ugyanis nem szereti a konfliktusokat, ezért mindent megtesz azért, hogy még a kibontakozásuk előtt elnyomja azokat, akik a konfliktusokat megjeleníthetnék. Az intézményesített és a tudatosan kialakított függőségek urai az erőben hisznek. Azt hiszik, segítségével eltüntethetnek a társadalomból mindent, ami kellemetlen a számukra, holott csak más utakra, a konfrontáció felé terelték a konfliktusokat. Ezután vagy vállalniuk kell azt, amit a líbiai és a szíriai uralkodók tesznek, vagy menekülniük kell, mint a tunéziai elnöknek. Lehetséges azonban, hogy a konfrontáció csak jóval később következik be, ahogy a fenti esetekben is, ekkor viszont éppen a haszon elmaradásában kell megfizetni a korlátlan uralmat. A kiszolgáltatottság az ellenállás változatos és rendkívül ötletes formáit képes létrehozni, elkerülhetetlenül maga után vonja az önvédelem erkölcsének és a korrupciónak a kialakulását és terjedését.

A III. köztársaságban vígan virult a függőség kultúrája, és informálisan újraépültek a viszonyai. A második Orbán-kormány célja pedig már expressis verbis a kizsákmányolás intézményesítése.

Az 1989-es tárgyalásos forradalom megtette az első lépést a kommunista rendszerben természetes függőségek felszámolása felé: létrehozta azt az alkotmányos keretet, amely lehetőséget adott volna az intézményi viszonyok és a kultúra átalakítására. A III. köztársaság azonban nem, vagy csak nagyon tétova módon ment tovább ezen az úton. Az első szabadon választott parlamentben messze többségben voltak azok, akiknek bensőséges viszonyuk volt valamilyen függőségi rendszerrel. Az MDF, a KDNP és a Kisgazdapárt politikusai a tradicionális előjogokból formált dzsentrikultúrát képviselték, és némi ingadozás után Boross Péter vezérletével hozzáláttak egy olyan demokrácia kialakításához, amelyikben kielégülhetnek bornírt vágyaik. A szabadság kultúrája, amely a kilencvenes években megjelent, már kezdetleges, tétova formájában is bosszantotta és értetlenséggel töltötte el őket. Meg is tettek mindent, hogy kiegészítsék a kötelességek, azaz az alávetettség kultúrájával. Az MSZP másfajta nosztalgiát táplált: egyrészt sohasem tisztázta, mi különbözteti meg a reformkommunistáktól, másrészt pedig, bár eredeti formájában megvetette a dzsentrikultúrát, a kommunista periódusban kialakult változatát a sajátjának érezte, és mélyen egyetértett vele. Harmadrészt, mivel nem értette, miért veszélyes a demokráciára a kötelességek hangsúlyozása, nem volt különösebb ellenvetése a függőségek rendszereinek újraépítése szemben. A liberális pártok pedig csak a makrorendszerekre figyeltek, azt hitték, elegendő jó törvényeket hozni – ami persze nem sikerülhetett, sem ekkor, sem később –, és máris itt van a Kánaán. Nem értették, miért nem engedelmeskedik a társadalom a szabályoknak, vagyis az ő gondolkodásukban is ott rejtezett a kötelességek kultúrája.

A politikai pártok – és most már az egész időszakról beszélek – alig törődtek a kiszolgáltatottságot teremtő rendszerek átalakításával, sőt, inkább megerősítették őket. Olyan szabályokat alkottak, amelyek elkerülhetetlenül merevvé tették a politikai rendszert, és hozzájárultak, hogy egy szűk, privilegizált csoport kerítse a hatalmába. Ilyen szabály volt például az, amelyik lehetővé tette a polgármesterek végtelen számú újraválaszthatóságát vagy a politikai álláshalmozást, és főleg ilyenek voltak azok, amelyek a közhatalmi intézmények belső viszonyait antidemokratikussá formálták. Mindennek az lett a következménye, hogy akárcsak a pártokat, a közhatalmi intézményeket is egy-egy csoport kaparintotta meg. A III. köztársaságban a hatalommal rendelkezők az első pillanattól sikeresen igyekeztek lerázni magukról az ellenőrzést. A szabadságot tehát – bár nem feltétlenül szándékosan, ilyen előrelátást nem feltételezek – nem mindenkinek, inkább csak a hatalom birtokosainak adták meg. A többieknek csupán a kötelességeket szánták. Ismét hangsúlyoznám, ez nem egy gonosz terv, hanem egy gondolkodásmód, a függőségeket toleráló vagy talán helyesnek is tartó kultúra következménye volt.

Közben pedig az irányított és államilag monopolizált piac feltételei között szocializálódott új vállalkozók ugyancsak sikeresen akadályozták meg a munkanélküliségtől fenyegetett alkalmazottakat érdekeik érvényesítésében. Nemcsak az adótörvényeket, hanem a munkásokat védő törvényeket is semmibe vették, kijátszották. Ezt ugyan mindenki tudta, de mindenki természetesnek is tekintette. A III. köztársaságban szinte semmi sem gátolta meg a tőkéseket abban, hogy a lehető legtisztességtelenebb módon, akár bűncselekményeket is elkövetve gazdagodjanak. A legkevésbé az igazságszolgáltatás, a rendőrség és az ügyészség lépett fel ez ellen. A korrupció pedig mélyen behatolt mind a magán-, mind a közszférába. Márpedig a korrupció kiszolgáltatottságot teremt, és akárcsak a drog esetében, egy adott szint után nem lehet nélküle működtetni a rendszereket. A III. köztársaság még egy furcsaságot volt képes produkálni: a korrupció legvehemensebb ellenzői időnként maguk voltak a legkorruptabbak, és mindössze a konkurenciát akarták eltávolítani. Nem feledkezhetünk meg a nyomor okozta kiszolgáltatottságról, sem pedig a romák tradicionális függőségét abszolút társadalmon kívüliségként szentesítő politikusi, vállalkozói és értelmiségi magatartásról. Ez tehát a III. köztársaság hagyatéka. Nem hiszem, hogy érdemes lenne visszaállítanunk.



Krémer Ferenc                   

A II/2. rész holnap lesz olvasható.


A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!