Die Zeit: „A No future tegnap volt” – a fiatalok lázadásáról



A Die Zeit című német lap online kiadásában közölte Heinz Bude cikkét. A fiatalok világszerte az utcára vonulnak. De vajon új 68-as mozgalmat élünk-e át?


Az ember valóban 1968-ra gondolhatna, amikor azt látja, ami a kairói Tahrir téren, a londoni Tottenham negyedben, a telavivi Rothschild bulváron, Madridban, Tunéziában vagy Chilében történik. A zavargások kezdete előtt akkor is megvoltak már a jól alátámasztott értelmezések egy összességében megfontolt fiatal generációról, amely visszafogottnak mutatkozott ugyan a politikai kínálattal szemben, ennek ellenére nem vonta kétségbe a politikai rendszert. Ami annak idején Caracasban, Tokióban, Párizsban, Prágában vagy Berlinben történt, szintén a különös helyi, a maiakhoz alig hasonlítható feltételekre volt reagálás. Mi köze volt a hatvanas évek közepén a megalázott Berlinnek a mondén Párizshoz vagy a laza San Franciscóhoz? A tiltakozás a vidám hippimozgalom, a komoly világmegváltó szándék és a szürrealista álmodozás vad keverékeként jelent meg. A mozgalom teli volt nyers energiával, és egyidejűleg valószerűtlen jóhiszeműséggel. Derült égből csapott le az erőszak, szenvedély és alapvető elvi bírálat e keveréke – a szociológusok nem látták előre.


Demonstrators in Cairo’s Tahrir Square, 2011. február 8. – wikipedia

Ma minden ugyanúgy van, de egyetlen döntő eltéréssel: 1968 az utópiából élt, 2011-ben azonban a beindulás avantgardistái között az a meggyőződés uralkodik, hogy arra az időre, amíg élnek, minden reménytelenül félresiklott. Még azok sem hisznek benne, hogy megnyílhat az ég, akik Tunéziában elkergették Ben Alit, Egyiptomban bíróság elé állították Hoszni Mubarakot, akik Izraelben szembeszállnak Benjamin Netanjahuval és Chilében Sebastiá Pinerával, vagy akik Nagy-Britanniában leleplezték David Cameront és Spanyolországban José Zapaterót. A rendszer rendben van, de elvesztette az értelmét: ne az ember szolgálja a gazdaságot, hanem újra a gazdaság szolgálja az embert.

Ez az egyszerű gondolat hoz számukra új reményt egy olyan világban, amely mély kátyúba süllyedt. Senki nem hiszi komolyan, hogy úrrá lehet lenni az államok adósságválságán és a pénzügyi rendszer kisiklásán úgy, hogy ne a társadalom fizetné meg az árát. Végtére is mindannyian e rendszer részei vagyunk. Mi is azt csináljuk, amit az amerikaiak szemére vetünk. Ki engedhet meg magának nálunk egy középosztályú autót 30-60 ezer euróért anélkül, hogy adósságokat vállalna?


Israel Housing Protests – Tel Aviv, 2011. augusztus 6. – wikipedia

A tiltakozók belátják ezt, ami magyarázza a mozgalom figyelemre méltóan kevéssé hősies jellegét. Hiányzik egy Che Guevara, egy Rudi Dutschke vagy egy Angela Davis, akik az életüket szentelnék a mozgalomnak. Az ember ismer ugyan néhány arcot, amelyek bizonyára hamarosan divatfotókon tűnnek majd fel, de közülük senki sem akar a tömegek vezére lenni. Ellenkezőleg: senki sem akar egyedül harcolni, hanem összekapcsolódnak, és a meglepetésszerű tiltakozásra támaszkodnak.

Hiába keresne bárki polémikus társadalomfogalmat. Ellenkezőleg: semmi esetre sem akarják megváltoztatni, csupán lényegi mértékükre akarják korlátozni az individualizmus, a demokrácia, a kisebbségvédelem és a minden irányú szabad mozgás életformáját. Ez az értelme ennek a tiltakozó mozgalomnak, amely olyan fogalmakkal operál, mint tisztelet az egyén életkísérletei előtt, felelősség a teljes egész politikájáért és a társdalom iránti bizalom helyreállítása. Jobb valahol elkezdeni, mint kétségbe vonni az egészet.

Mindezt beilleszkedő attitűddel gondolják, egy „egészen más” rendszerről való álmodozás nélkül. Ehhez túlságosan konkrétak a problémák, amelyek az egyént nyomasztják. Hatalmas szakadék tátong az ígéretek között, hogy mi lehet valakiből, és a valódi esélyek között. A fiatalok érzik, hogy túl sok mindenben lépre mentek. A kreatív munkahelyek semmire sem vezetnek, egy lakást egyedül nem engedhet meg magának az ember, és a Prada-utánzatok sem dobnak fel hosszútávon. Az ember egy hajóban érzi magát saját korosztályának feleslegeseivel, akiket rossz élelemmel, olcsó szórakoztatással és durva szexszel elégítenek ki. A jelek szerint egy egész generáció vesztette el a hitet, hogy értelemmel teli életet élhet – Tunéziában épp úgy, mint Izraelben, Angliában ugyanúgy, mint Görögországban.

Különösen a nagy népességnövekedésű társadalmakban vált a fiatalság a társadalmi kirekesztettség ismertető jegyévé. Fiatal valaki, az évei számától függetlenül, ha nincs munkája, családja és lakása. Ez esetben már csak látványos akciókkal tud kiemelkedni, amelyek egy pillanatra társadalmi nagyságot is ígérnek neki.


Manifestación Democracia Real Ya – Madrid 2011. május 15. – flickr/coletassoft

Mint mindig, természetesen ezúttal is a privilegizáltak képesek a tiltakozásra. De csak rá kell nézniük a saját generációjukra, hogy felismerjék a szomorú egyenlőtlenséget – azonos korúak között ez különösen világos. Erkölcsi botrány. A generáció ezzel a megtapasztalható egyenlőtlenség színterévé lesz.

A társadalmi igazságosság formulája egészen eltérő élettapasztalatok mellett közös szemhatárhoz beszél. Izraelben a társadalmi igazságosság helyreállítására szóló felhívás a társadalmi teherviselés kiegyenlítését jelenti azok között, akik naponta agyondolgozzák magukat és az ortodoxok, valamint a telepesek között, akik csak tartják a markukat; Chilében azt jelenti, hogy olyan képzésben lehessen részük a fiataloknak, amely nem kergeti őket csődbe; Spanyolországban a legalább valamennyire tisztelhető foglalkozás megtalálásához való esélyt; Tunéziában pedig azt jelenti, hogy ne fogadják el egyszerűen társadalmi törvényként a szakadékot, amely azok között tátong, akiknek mindenük megvan, és azok között, akiknek nincs semmijük. Ott tavaly december 17-én a rendőrség zaklatása miatt elégette magát Mohammed Bouazizi utcai kereskedő. Pedig nem tett mást, mint hogy apja halála után a víz felett tartotta a családját, nehéz feltételek mellett. Magas végzettséggel rendelkező önálló vállalkozó volt, aki minden találékonyságát bevetette, hogy találjon magának egy piaci rést. Egy megőrült államhatalom nem tűrhette, hogy valaki egyszerűen maga keresse a szerencséjét.


Manifestación en defensa de la educación – Santiago, Chile, 2011. június – flickr/sama

Ugyanis ebben hasonlít a 2011-es ifjúsági tiltakozás az 1968-asra: a hordozói kis családok, szociálisan felemelkedett szülők gyermekei, magas társadalmi kompetenciákkal. Nyomdakészen beszélnek angolul, kapcsolatban állnak kortársaikkal az egész világon, és igyekeznek szellemesen és bájosan megértetni magukat. Az egykori társadalmi hősöktől eltérően nincs rá szükségük, hogy cáfolják, az önkifejezésük középosztálybeli, nappali szobás, és másoktól elfogadást igényel. A képzésben való növekedő részesedésük, a határokon átnyúló nagyon kellemes érintkezés és a kísérletező önmegvalósítás autentikus kifejeződései. Pontosan ebből az okból akarnak véget vetni annak a valóságnak, amely az összeomló kapitalizmus miatt a cinizmusba menekül, és egy „win-win” típusú társadalom képével áltatja magát, amelyben mindenki nyer, és mindenki egyedül játssza a játszmáját. Egy olyan korszak végére értünk, amely valamikor a nyolcvanas években kezdődött, amikor még büszke daccal lehetett egyetérteni a punkok csatakiáltásával, amely így szólt: „No future!” – Nincs jövő –, nyugodtan pazarold el az ifjúságodat! Ez a világ hullik most szét a szemünk láttára, nap mint nap.

___________________

Heinz Bude a makroszociológia professzora a kasseli egyetemen


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!