Galamus.hu - Galamus.hu

Kettő az egyben – hetedik rész

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2011. augusztus 27. szombat, 05:10; Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Görögök, arabok, Svájc, Haiti – róluk lesz ma szó, és ez sziréncsábítással vonzza az embert, hogy ideráncigáljon valami aktuális utalást a híradók tartalmára, de az igazság az, hogy egyszerűen épp itt tartunk. Az angliai törés-zúzás kapcsán emlegetett jamaicai kreol például csak legközelebb kerül sorra, a norvégok meg még sokkal később jönnek. Persze lényegében mindegy, melyik ország szerepelne mostanában sokat a hírekben, úgy általában véve nem sokat tudunk másokról. (Ezért aztán, amikor – teljes joggal – rosszul esik, hogy összetévesztenek Hondurasszal, a következő gondolatunk lehetne az is, hogy mi vajon mennyit tudunk Hondurasról.) Ha a magyar történelmet nem úgy tanulnánk az iskolában, ahogyan tanulni kényszerülünk, szigorúan izolálva a magyart meg a világot (magasabb szinten egyetemest), akkor nem kellene rácsodálkoznunk minden alkalommal arra sem, hogy a magyar művelődéstörténet és politikatörténet mennyi párhuzamot mutat azoknak az európai országoknak a történelmével, amelyekkel sok szempontból – történeti, gazdasági, politikai értelemben – hasonló helyzetben voltunk.

Azt még szoktuk tudni, hogy a francia felvilágosult polgárosulás szelleme nemcsak minket legyintett meg, de azt kevésbé, hogy más kis országok is a reformkor körül próbáltak megszabadulni mindenféle rabigáktól, s hogy ennek máshol is a nemzeti nyelv volt az elsődleges szimbóluma. A magyar felvilágosodás, aztán reformkor és romantika nyelv körüli izgalma nem hungarikum volt, a szorgos nyelvújító düh sem csak a magyarokat jellemezte, hanem – mások mellett – a norvégokat és a görögöket is. Igen, igen, sablonklasszikusok tömege ugrik be, észak és dél, Európa legdemokratikusabbnak tartott országa (jó, a finnekkel és svédekkel együtt) meg a demokrácia bölcsője, valamint a válság ellenére is stabil, illetve nagy bajban lévő gazdaság, de egyaránt sok víz, hal, sziget-fjord stb. De van tényleges kapcsolat is: Norvégia és Görögország az „államnyelv” szempontjából nagyon hasonlóan indult, és éppen ellentétes eredményre jutott, legalábbis az 1970-es évekig. Tanulságos nekünk mindkettő, önmagáért is meg azért is, mert mi, szintén hasonló kiindulópontból, valahová a kettő közé érkeztünk.

A görögök diglossziát hoztak létre – őszintén szólva erről a jelenségről már korábban illett volna bővebben beszélnünk, a formális és informális stílusváltozatok kapcsán, de itt sincs rossz helyen, mert extremitásával igencsak eltér a megszokott, ködfoltosan összemosódó nyelvi változatosságtól, amelyről mindeddig szó volt. (Nem szeretem ezt a ködfoltosan mosódót, mert a változatosság nem komor és búsongó, szívesebben írnék szivárványosan csillogót, ha nem idézné sajnos a Gondos bocsok pillecukorral burkolt felhőmedvéit.) A diglosszia éppen attól szélsőséges nyelvi állapot, hogy szépen elvágólag él benne egymás mellett két nyelvváltozat. Tökéletesen érthetetlen, miért bukkan föl olykor a norvég is a diglosszia példái között, mert hogy a norvégok viszont éppen az ellenpontot hozták létre: olyan nyelvi helyzetet, amelyben sztenderd változatból is kettő van, s még ezeken belül is alternatív alakokat szentesítettek. De mondom, a norvégok később jönnek.

Már előre szólok, hogy figyeljünk, mert az itt következő példák arra is jók, hogy lassan kezdjük magunkat rákapatni a gondolatra: a nyelvek, nyelvváltozatok, nyelvi egységek elfogadása, tekintélye, „helyessége” nem nyelvi, hanem politikai viszonyok és döntések kérdése.

Akkor a görögök és az ő diglossziájuk. A szakkifejezés saját magáról is üvölti, hogy ő görög eredetű, s mielőtt még rosszul rögzül valami boldog fölfedezés az elménkben: ne ismerjünk rá heurisztikusan, hogy a diglosszia és a legutóbb tárgyalt kétnyelvűség, másik nevén bilingvizmus ugyanaz. Igaz, mindkettő ugyanazokból az elemekből áll (nem kell magyarázni, amennyi hétköznapi latinra szükségünk van az életben, azt kötelező latinoktatás nélkül is megtanuljuk előbb-utóbb), s ez a tisztességesen összerakott fordítóprogramokat is átverné, ráadásul a különbséget időnként csúnyán elmaszatolják, de a két nyelvészeti kifejezés mégsem ugyanazt jelenti.

Mostanában ijesztően kezdjük megszokni, hogy görög tüntetésekről értesülünk, és elég pontosan értjük is ezeknek a megmozdulásoknak az érzelmi motivációit. A 20. század legelején Athénban voltak azonban olyan lázongások is, amelyeket ma kevésbé tartunk magától értetődőnek, igaz, ma színházi előadásokon sem igen mennek ölre a nézők a romantikus művészi hevülettől kontra a klasszicista értékek megőrzésének igényétől fűtve, mint 1830-ban a Comédie Française látogatói az Hernani ősbemutatóján. Karakterükben az Hernani-csatához hasonlítottak a szóban forgó athéni elégedetlenkedések is: a klasszikus nyelv védelmében a feslett populáris nyelvvel szemben, ráadásul az egyik mozgolódás Athénban is egy színházi előadáshoz kötődött. A zavargások előzményei szintén abban a korban kereshetők, amikor bemutatták Hugo drámáját.

Görögországnak 1821-ben sikerült kivergődnie az oszmán hódoltságból, és az újjászületett országban sürgető szükségét érezték a nemzetet szimbolizáló nyelv megteremtésének. A nyelvvel kapcsolatos viták – akárcsak nálunk – ennél korábban, már a 18. század végén elkezdődtek. Voltak, akik abban hittek, hogy a görög fölemelkedést csak az egykori dicsőséghez való megtérés biztosíthatja, s azt követelték, hogy az írásbeliség, sőt a szóbeliség nyelve is legyen újra a klasszikus idők ógörögje. Mások az ógörögtől már meglehetősen eltérő, saját korukban használt görög nyelvre akarták alapozni a nemzeti nyelvet. A kettő között voltak azok, akik a beszélt újgörögöt „javították” volna föl az ógörögből és a bizánci görögből vett kifejezésekkel, az újgörögben már nem használatos nyelvtani szerkezetekkel, kifejezésekkel. Végül ez a kompromisszumos változat győzedelmeskedett, nem kis mértékben annak az igen felvilágosult humanista gondolkodónak, filológusnak, a görög szabadságharc elkötelezett hívének, Adamántiosz Koraísznak (1748–1833) a tekintélye révén, aki ugyan élete nagy részét Franciaországban kényszerült tölteni száműzöttként, mégis a görög nyelvújítás vezető alakjává vált.

Az új nyelvváltozat, mely 1830 körül jött létre, amikorra az új ország végképp a saját lábára állt, furcsa kevercs volt: kiejtése lényegében megegyezett a nép által beszélt változatokéval, teljesen önkényes válogatásban tartalmazott a régi görög nyelvváltozatokból nyelvtani formákat, a köznapokban használtaktól eltérő szavakat, s ugyanakkor rengeteg, elsősorban francia mintára készült újítás, tükörkifejezés volt benne. Fontos jellegzetessége volt, hogy amennyire csak lehetett, kerülték benne a török eredetű kölcsönszavakat. Ez az oszmán elemektől ’megtisztított’, s ezért katharévuszának nevezett nyelvváltozat vált az új görög állam hivatalokban, oktatásban, az írásbeliség csaknem egészében használt nyelvévé. (Ha valaki arra gyanakszik, hogy a szó töve azonos a ’megtisztítás’-t jelentő katharszisszal, akkor jól teszi.) Kivétel a költészet egyik irányzata maradt, amelynek művelői továbbra is csak a görögök által beszélt tényleges nyelven, a „népi változaton”, azaz a dimotikin voltak hajlandók írni.

Jóllehet a katharévusza és dimotiki név már a 19. század első évtizedeiből adatolható, a két változat megnevezését igazából a század vége felé kezdték el használni, az újra föllángoló viták következtében. A konzervatív, elitista írásbeliséget elsősorban a fanarióták támogatták, az a görög előkelő réteg, amely a nagypénzű és az 1820-as évekig a konstantinápolyi udvarban is nagy befolyással bíró, Isztambul Fener (vagy Phanar) negyedében lakó görög kereskedőcsaládokból alakult ki – Fener volt az oszmán hódítás után a városban maradt görögök és a Konstantinápolyi Ortodox Egyház központja. (Ha most meg arra gyanakodna valaki, hogy ez a negyed a Fenerbahçe otthona, akkor nem jó úton jár, mert Fener az óvárosi félsziget dombján, Fatihban van, a Fenerbahçe otthona viszont Kadıköy kerület Fenerbahçe nevű része, az Aranyszarv túloldalán, valójában már a Boszporusz partján.) Az 1830 utáni évtizedekben a katharévusza tisztogatása is, az új és a régi elemek beillesztése is olyan mértéket öltött, hogy a katharévusza és a dimotiki tragikusan eltávolodott egymástól. A tiltakozást a költők kezdték, de hamarosan melléjük álltak drámát és prózát író pályatársaik is, abszurdnak tartva, hogy a kortársak életéről szinte képtelenek írni, mert az igen magasra értékelt – ebben az esetben valóban irodalmi – nyelv ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. A dimotiki egyik legfőbb támogatója egy másik Párizsban élő görög, Jánnisz Pszüchárisz (1854–1829) volt. Odesszában született, gyerekkorában Konstantinápolyban is élt, tizennégy éves korában került Franciaországba, ott lett később a keleti nyelvek professzora – és a vallástörténetről, valamint a nemzeti identitás kérdéseiről alapvető munkákat ránk hagyó filozófus, Ernest Renan veje. Pszüchárisz 1886-ban járta be az óhazát, Utazásom címmel két évvel később jelent meg az a könyve, amelyben kitartóan érvelt a dimotiki mellett, s amelyben először használta azt a terminust, amelynek kedvéért most közelebbi ismeretségbe keveredünk a görög nyelvpolitikának a felvilágosodásból sötétbe torkolló időszakával.

A 19-20. század fordulója azonban még nem ez a búskomor időszak, csak a viták éleződésének a kezdete. Az első nyilvános, nagy botrány akkor tört ki, amikor 1901-ben megjelent az Újszövetség a dimotiki változatban, 1903-ban meg az vezetett zavargásokhoz, hogy a Nemzeti Színház Aiszkhülosz egyik művét félig-meddig dimotikire fordítva tűzte műsorára. Ezzel nyílt harc vette kezdetét. A katharévusza, illetve a dimotiki pártolói előtte sem finomkodtak az ellentáborhoz tartozók megnevezésével – a katharévusza propagálói „hosszúhajúnak”, „közönségesnek” nevezték ellenfeleiket (a 20. század Magyarországán huligánok, az ezredfordulón panelprolik lettek volna), ők viszont „sötétagyúnak”, „nyelvtisztogatónak”, „ókormániásnak” hívták a másik oldalt. A nyelvi bajokat a közoktatás tette félresöpörhetetlenné: gyerekek tömegei voltak képtelenek tanulni, s kifejezni magukat az iskola által követelt mesterséges nyelven. Ezért aztán először egy lányiskolában vezették be a dimotikit az oktatás nyelveként, s hiába javította ez jelentősen a diákok teljesítményét, az iskola egyházi támadások célpontjává vált, be is kellett zárni.

Ellenkultúra – flickr/simonvilhes

Ennek ellenére a dimotiki fokozatosan teret nyert a közoktatásban, 1917 és 1920 között már jobbára ezt használták az alapképzésben. Később azonban az egymást váltó kormányok próbálták visszaszorítani, hol erőteljesebben, hol mérsékeltebben. A huzavona közben a két változat egyre szorosabban kötődött a jobb és bal közötti politikai polarizációhoz, ami nem volt nehéz, hiszen a katharévusza és a dimotiki már születésekor sem volt mentes a politikai kötődésektől. 1964-ben úgy tűnt, hogy nyugvópontra jut a vita, ekkor kapott a két nyelvváltozat azonos hivatalos rangot. A boldog nyugalom azonban mindössze három évig tartott, a katonai puccs a régen várt nyelvbékét is romba döntötte. Geórgiosz Papadópulosz, aki náci kollaboránsból vált kiképzett CIA-ügynökké, 1967-ben katonai diktatúrát vezetett be Görögországban, föloszlatta a pártokat, politikai ellenfeleit börtönbe zárta vagy kis görög szigetekre üldözte el, cenzúrával, tömeges letartóztatásokkal, kínzással és megfélemlítéssel biztosította hatalmát, s ennek egyik szimbólumaként száműzte a „balos” dimotikit – még könyvégetések is voltak, a dimotikin írt tankönyvekből rakott máglyákkal –, majd újra egyeduralkodóvá emelte a katharévuszát.

Balgaság volt (bár nyilván nem számolt ilyesmivel, hiszen a diktátorok örökéletre rendezkednek be), mert ezzel pecsételődött meg végleg a katharévusza sorsa: 1973-ban elbukott a diktatúra, s az 1974-ben fölállt új kormány egyik első, széles társadalmi támogatással meghozott döntése volt, hogy a dimotikit tette meg hivatalos nyelvvé – most már nem pusztán az oktatásban, de az adminisztráció valamennyi szintjén is. A katharévuszát tiltani sem kellett: a junta olyan szorosan kapcsolta magához, hogy használata a demokrácia elleni tüntetésnek minősült. Egyes elemei, nem nagy számban, megmaradtak a dimotiki utódának tekinthető újgörögben, de mint önálló és nagy tekintélyű változat eltűnt, s természetesen megszűnt az helyzet is, amelyet a diglosszia terminus jelöl.

Most már ideje lenne valami meghatározásfélét adni erre a fogalomra. A kifejezést tehát először a görög nyelvi helyzetre alkalmazta Pszüchárisz, 1930-ban pedig az arabra William Marçais. A terminus jelentésének és e sajátos nyelvváltozati megoszlásnak a részletes leírását az arab nyelvszociológiai helyzetet jól ismerő, orientalisztikai képzettségű kétnyelvűség-kutatónak, Charles Fergusonnak (1921–1998), a Stanford professzorának köszönhetjük. (Ismeretlenül is sokan áldhatják vagy szidhatják, mert ő vezette azt a bizottságot, amely kidolgozta az angol nyelvvizsga sok magyar által is jól ismert tesztjét, a TOEFL-t.)

Ferguson szerint a diglosszia olyan nyelvi helyzet, amelyben ugyanannak a nyelvnek két, meglehetősen eltérő változatát használják, méghozzá szigorúan szétválasztott területeken, nyelvhasználati tartományokban. Az egyik változatot Ferguson „magas”-nak (High), azaz H-változatnak, a másikat „alacsony”-nak (Low), azaz L-változatnak nevezte el. A név a társadalmi tekintélyre utal, magyarra tehát nem alaptalanul, mégsem különösebben szerencsésen fordítják emelkedett és közönséges változatnak: az angol elnevezés puszta ténymegállapítás, a magyar értékelés is, úgyhogy maradok az eredeti névnél. A diglossziában élő beszélőközösségek hétköznapi helyzetekben az L-változatot használják, ezt beszélik otthon, a barátaikkal, a boltban, a munkatársakkal és minden informálisabb beszédhelyzetben, akár egyetemi gyakorlaton, szemináriumon is. A H-változat elsősorban az írásbeliség nyelve, de szóban is szükség lehet rá a hivatalos, „komolynak” szánt beszédhelyzetekben: az országos médiában, a parlamentben, a vallási eseményeken vagy akár egy egyetemi előadáson. Ezt a változatot mindenki iskolában tanulja, nem is tudja máshol, mert senkinek sem jutna eszébe hétköznapi helyzetben használni.

Láttunk mi már nagyon formális és nagyon informális stílusváltozatot, de a diglosszia sajátos vonása, hogy a skála két végén álló változatok között nincsenek ott a megszokott átmenetek. A hétköznapi beszéd természetesen sokféle változatban létezhet, de ezeket beszélőik egyformán kisebb értékűnek, alacsonyabbrendűnek tekintik, mint a H-változatot, legalábbis Ferguson leírása szerint. Az L-változatot olyannyira nem tisztelik, hogy vannak, akik a létezését sem ismerik el: azt mondják például, hogy az arab azonos a klasszikus arabbal. A H- és az L-változat szókincsének nagy része azonos ugyan, de vannak bennük nagyon jellegzetesen elkülönülő szópárosok; a H-változat nyelvtana sokszor bonyolultabb, olyan szerkezeteket is tartalmaz, amelyek az L-változatban már nincsenek meg. A diglosszia kialakulásának föltétele, hogy a beszélőközösségnek hosszú írásbeli hagyománya legyen – így a beszélt változatok igencsak eltérhetnek az írásbeliség mindig konzervatívabb nyelvváltozatától. Szükséges az is, hogy hosszú ideig kevesen birtokolják a H-változatot, így ismerete nagy tekintélyt biztosít, fenntartja, megerősíti a társadalmi szegregációt. A diglosszia tehát egy-egy beszélőközösségre érvényes, de a beszélőközösség valamennyi beszélőjére nem föltétlenül: lehet, hogy csak egy szűk elit réteg érti és tudja használni a nagy tekintélyű változatot.

Ferguson négy beszélőközösséget hozott példának: a görögöt – ezt már ismerjük, ott 1974-ig diglosszia volt a katharévusza és a dimotiki között –, az arabot, a svájci németet és a haitit. A másik három beszélőközösségről is érdemes röviden szólnunk, mert nem teljesen azonosak a görög diglossziával, és így azt is látni fogjuk, hogy a klasszikus leírás olyan absztrakció, amely ugyan nem mindegyik leírt helyzetre illik hajszálpontosan, a jelenség lényegét mégis sokkal jobban ragadja meg, mint azok a későbbi bővítési javaslatok, amelyeket az utódok később a diglosszia terminust illetően tettek.

Az arab huszonhat ország hivatalos nyelve, első vagy második nyelvként ötszázmilliónál többen beszélik. A hétköznapokban beszélt arab természetesen területenként változik, a földrajzi változatok hol jobban, hol gyengébben, hol egyáltalán nem érthetők kölcsönösen. Az írásbeliség nyelve viszont teljesen egységes: ez a modern sztenderd arab, a Korán nyelvével azonosított klasszikus arab közvetlen utóda. A sztenderd arab nyelvtana valóban csaknem megegyezik a 7-9. században már használt irodalmi nyelv, a klasszikus arab nyelvtanával, bár annak bonyolult, a mai nemsztenderd változatokból teljesen hiányzó grammatikai formáit a modern sztenderd arabban sem használják. A sztenderd változat szókincse is más, hogy alkalmas legyen a megváltozott élet fogalmainak jelölésére. Ezeknek az eltéréseknek az arab közösségekben nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget, a sztenderd arabot azonosítják a Korán nyelvével, s ez megingathatatlannak látszó tekintélyt ad neki. Mégis, a sztenderd arab kiejtés mutat regionális sajátosságokat, s közülük a halványabbakat például az al-Dzsazíra is elnézi a bemondóinak, riportereinek – a karakteresebbeket, mint az egyiptomi arabra jellemző, g helyett álló dzs-ket már nem (az egyiptomiaknak a piramisok nem Gízában, hanem Dzsízában vannak).

Mégis az egyiptomi arab a legesélyesebb arra, hogy elsőként önálló sztenderd változatot kezdjen használni (első lépésben nyilván nem a sztenderd arab helyett, hanem mellette). Egyrészt mert az egyiptomi arab írásbeli változata máris létezik, és használata terjed, másrészt az arab változatok közül az egyiptominak van a legtöbb beszélője, és a többi arab változat beszélői közül is sokan megértik. Megvan tehát az alapja annak, hogy a politikai változások olyan irányt vegyenek, amikor a demokratizálódó ország saját nemzeti nyelvvel is jelezni akarja a politikai fordulatot és az új törekvéseket. Hiba lenne azonban lebecsülni azt a tőkét, amelyet a közös sztenderd arab jelent: nemcsak a vallási kötődés miatt, hanem mert egy közös változat fennmaradása valamennyi arab országnak politikai és gazdasági érdeke lehet. Nem véletlen, hogy a Ferguson által példának hozott beszélőközösségek közül az arab az egyik, amelyet ma is a diglosszia állapotával jellemezhetünk. Az is igaz viszont, hogy eltűnőben van a sztenderd és a helyi változatok éles elkülönülése: a két pólus között kezdenek megjelenni az átmeneti változatok.

A legstabilabbnak a svájci diglosszia látszik, talán épp azért, mert ott már régebben kiterjedtnek mondható a nagy tekintélyű sztenderd változat ismerete, így nem kötődik hozzá elitizmus, a két változat nem hoz létre egyben társadalmi szakadékot is. A svájci sztenderd német, apró eltérésektől eltekintve, azonos a Németországban használt sztenderd némettel, és a diglossziában megszokott helyzetekben használják: írásban, a médiában egyes műsorokban, egyetemen, a kantonok parlamentjeiben, egyéb formális beszédhelyzetekben és idegenekkel. A svájci német dialektusok, a Schwyzertüütsch változatai viszont az érthetetlenségig eltérnek a többi német változattól – nem csoda, hiszen ezek a nyelvváltozatok a germán nyelvek alemann csoportjába tartoznak, és kimaradtak több olyan hangváltozásból, amelyek a többi német változatban lezajlottak. (Alemann változatokat beszélnek Svájc német területein kívül Dél-Németország nyugati részén, Ausztria nyugati csücskében, Liechtensteinben és Elzászban.) Svájcra egyáltalán nem jellemző, hogy a beszélőközösség tagjai lenéznék saját hétköznapi nyelvváltozataikat, ellenkezőleg, igen büszkék a dialektusaikra, amelyek fölbukkannak nemcsak a hagyományos L-beszédtartományokban, hanem akár tévében, rádióban is. Paradox módon éppen ez őrizheti meg a diglossziát, hiszen nincs ok rá, hogy olyan haraggal forduljanak a H-változat ellen, ahogyan Görögországban történt.

Nyilvánvalóan értjük már rég, mi az a diglosszia, mégis érdemes lesz sort keríteni Ferguson utolsó példájára, a haiti beszélőközösségre, ahol 1959-ben, amikor a tanulmány született, még a francia volt a nagy tekintélyű változat, a haiti kreol pedig a hétköznapi. Tudnunk kell, hogy ez a példa mai értelmezésünk szerint kilóg a sorból, mert a haiti kreolt már nem a francia egyik változatának tekintjük, kétségtelen azonban, hogy a kreol nyelveket sokáig ahhoz a nyelvhez volt szokás sorolni – és a kreol nyelvek beszélői többnyire ma is így járnak el –, amelyikből a szókincse származik. 1983-ban Haitiban egyébként megszűnt a diglosszia, mert a haiti kreol is az ország hivatalos nyelvévé vált a francia mellett, de igazából nem is a diglosszia kedvéért fogunk visszatérni a gyönyörűséges – ámbár veszélyes – természeti környezetben alapított szerencsétlen sorsú országra, hanem mert jó alapnak ígérkezik a pidzsin és kreol nyelvek tárgyalásához. Ezekben a nyelvi formációkban tombol csak igazán a keveredés és a sokféleség, ráadásul a nyelv kialakulásának, a nyelvelsajátításnak és a kognitív univerzáléknak a kutatói is hajlamosak, okkal, lázba jönni, ha ezekről a fura, sokáig elhanyagolt szerzetekről van szó. Éppen ezért ezt az egzotikus csemegét szépen elspájzoljuk legközelebbre, mert maradt még egy-két bekezdésnyi mondandónk a diglossziáról.

Úgy tűnik, a feszesen körülírt, specifikus esetekre vonatkozó terminusok sorsa időnként az, hogy a kreatív tudóstársak szívesen „kiterjesztik” a kifejezés használatát – egy-egy közös jelentésjegy alapján, metaforikusan – egészen addig, amíg a már parttalan jelentéssel hömpölygő kifejezés használhatatlanná nem válik, mert hogy a specifikus esetek mellett elkezd minden mást is jelenteni. Akkor meg minek, ha minden nyelvi helyzetre vonatkoztatható? Ennek a veszélynek volt (van?) kitéve Ferguson diglosszia-meghatározása is.

A definíció föllazítását a Fergusonhoz hasonlóan szintén philadelphiai Joshua Fishman kezdte el, a nyelvpolitika, nyelvtervezés, kétnyelvű oktatás egyik legismertebb kutatója. Ijesztő termékenysége – szinte évente ír egy könyvet, van hogy kettőt – azonban mintha időnként elhamarkodott következtetések levonásához vezetne. Ferguson eredeti tanulmánya szerint a diglosszia kritériumai a következők: a két nyelvváltozat élesen különül el egymástól, nincs közöttük a szokásos kontinuum; azonos nyelvhez tartozó változatok között jön létre; a változatok alkalmazási szabályai merevek, a H- és L-változat nem cserélhető föl és nem keverhető egymással; az iskolában elsajátított változat tekintélye magas, az otthon tanult változaté viszont nagyon alacsony. Szó se róla, Ferguson példáival is vannak gubancok (visszatérünk rájuk), de ezek 1959 óta keletkeztek, és úriember (inkluzíve nő) visszamenőlegesen nem ítélkezik.

Fishman viszont eleve lemondott egy-egy kritériumról. Egyrészt kiterjesztette a diglosszia fogalmát kétnyelvű helyzetekre is (ezen kétnyelvűség-kutató esetében nem csodálkozunk): szerinte Paraguayban diglosszia van a magas presztízsű, írásban és formális helyzetekben használt spanyol és az őslakosok saját nyelve, a hétköznapi helyzetekben beszélt guaraní között. A guaraní az indián nyelvek tupi csoportjába tartozik, csaknem ötmillóan beszélik, többségükben Paraguayban, úgy kétszázezren Argentínában. A paraguayiak majdnem háromnegyede beszéli a guaranít, fele részben egynyelvű beszélőként, a guaraní beszélők másik fele spanyolul is tud. Még a magyarban is vannak végső soron a guaraníból útra kelt szavak, a jaguár, tapír, piránya (ha úgy jobban tetszik valakinek, piranha, pirája), ezek persze közvetítéssel kerültek hozzánk.

Ezzel a fajta bővítéssel azonnal bevontuk a diglosszia körébe az összes olyan nyelvi helyzetet, ahol egy magas presztízsű, a beszélőközösségben otthon nem tanult és nem használt idegen nyelvet használnak a hivatalokban, iskolában, országos médiában, otthon viszont más nyelvet beszélnek. Kétséges, hogy örüljünk-e ennek, hiszen a magas presztízsű nyelv másoknak mégis csak az anyanyelvük, olyanoknak is, akik egy beszélőközösségben élnek a guaraní-spanyol kétnyelvűekkel, velük a guaraní anyanyelvi beszélői informális helyzetben is a spanyolt használják. Ilyen beszélőközösségek tömegével vannak, ha mindet diglossziának tekintjük, a terminus jelentése veszélyes közelségbe kerül a kétnyelvűség jelentéséhez, és messze eltávolodik az eredeti értelmezéstől. Ráadásul nem igaz, hogy az anyanyelvnek ilyenkor ne volna tekintélye, a guaranínak meg egészen határozottan van, és nem is újkeletűen: Antonio Ruiz de Montoya (1585–1662), Peruban született jezsuita szerzetes már a 17. század harmincas-negyvenes éveiben írt könyveiben dicshimnuszokat zengett róla, a térítők használták prédikációikban, és az egyetlen olyan indián nyelv, amelynek nagy számban vannak nem őslakos beszélői is. 1992-től iskolában is tanítják és használják – ha már diglossziáról beszélünk, az éppen a guaraní „tiszta”, iskolában tanított változata, illetve spanyol kölcsönzésekkel teli, hétköznapokban beszélt változata, a jopará között alakulhat ki idővel. Ha a spanyol ki nem szorítja a „tiszta” guaranít, mert hogy inkább ennek mutatkoznak jelei: a fiatalok és városiak a spanyolt részesítik előnyben, az idősebbek és vidékiek a guaraní ténylegesen beszélt jopará változatát, de egyébként sok tényezőtől függ, hogy ki, mikor, milyen helyzetben melyik nyelvet használja.

Fishman másik irányú definíciókiterjesztése még szerencsétlenebb. Ez lényegében azt mondja ki, hogy diglosszia van ugyanannak a nyelvnek a sztenderd és nemsztenderd változatai között – így aztán minden olyan beszélőközösséget diglossziának tekinthetnénk, amelyben van egyáltalán sztenderd változat. Ezzel a diglosszia legfontosabb kritériumát veszítettük el: hogy nincs kontinuum a két pólus között, s hogy a magas presztízsű változat senkinek sem az anyanyelve, hiszen vannak, akik otthon is a sztenderd informális stílusváltozatát beszélik. Erről nem lett volna érdemes ennyit beszélni, ha nem örültek volna nagyon többen is annak, hogy a fishmani értelmezésű diglosszia akár Magyarországra is vonatkozhat. Vonatkozhat, csak akkor már semmi köze az eredeti jelentéshez: a fishmani értelmezésben nincs másról szó, mint a legtermészetesebb jelenségről, azaz hogy minden nyelv változatokban él, és ha ezek közül a társadalmi intézményrendszer egyet preferál, akkor annak nagy a nyilvános tekintélye, a többinek meg nem. Üthetjük bottal a fergusoni kritériumok nyomát, de akkor meg minek egyáltalán a specifikus terminus, elég annyit mondani, hogy „sztenderddel rendelkező nyelv”.

Ferguson még elég stabil nyelvállapotként jellemezte a diglossziát (az igazit), de tanulmánya végén maga is próbálta megjósolni, négy példájából melyiknek milyen esélye van a túlélésre. A svájcit stabilnak látta, és igaza lett, de a klasszikus diglosszia felbomlóban van. Minthogy Svájcban kifejezetten büszkék saját Schwyzertüütschükre, egyre gyakrabban fordul elő, hogy a formális beszédhelyzetekben is ezt beszélik, illetve váltogatják a két változatot. Az arabnak több sztenderd kialakulását jósolta – ez még nem következett be, de a folyamat elindult, és Ferguson is a politikai folyamatoktól tette függővé, mi lesz az arab diglosszia sorsa. Az arab beszélőközösségekben a helyi változat hatása megjelenik a beszélt sztenderd arabban, és kódváltás is előfordul a helyi és a sztenderd változat között. A biztonságosan jósolható elkülönülésnek tehát az arab és a svájci beszélőközösségben is vége. Ferguson azt jósolta, hogy a katharévusza elemeinek fölhasználásával a dimotikira alapuló sztenderd jön majd létre – ebben szintén igaza lett, azt meg nem láthatta előre, hogy mindez nem lassú folyamat eredménye lesz, hanem egy katonai junta gyűlölt emlékezete söpri el a katharévuszát. Azt is eltalálta, hogy a haiti kreol sztenderdizálódik majd.

Ferguson a társadalmi szegregációban, az írástudás kiváltságos mivoltában látta a diglosszia fennmaradásának titkát, a demokratizálódásban pedig a diglosszia halálát. Az elmúlt évtizedek őt igazolták, kivéve a svájci helyzetet: ott vélhetően a puszta célszerűség tartja fenn a sztenderd németet, legalábbis az írásbeliségben, mert a szóbeli formális beszédhelyzetekben már most visszaszorulóban van. Úgy tűnik, Svájcban a német előbb-utóbb egyszerű közvetítőnyelv lesz azokkal, akik nem értik a Sczwyzertüütschöt. Egyébként viszont, Ferguson előzetes jóslatainak megfelelően, ahogyan terjed az iskoláztatás, épülnek le a társadalmi elit előjogait védő falak, úgy alakul át a diglosszia is a megszokott nyelvváltozat-skálává. Természetes folyamat ez, hiszen a kétnyelvűség példái éppen azt mutatták, az agyunk nem arra van berendezve, hogy steril fiókokban tárolja az eltérő nyelvváltozatokhoz tartozó nyelvi egységeket.

A diglosszia különc nyelvállapot, amelyet különleges társadalmi kontextus tarthat fenn. A H-változat a társadalmi elittel és a hatalommal áll bensőséges viszonyban, nem véletlen, hogy a katharévuszát a legkíméletlenebbül a katonai diktatúra propagálta, az arab világban pedig jórészt a vallási kötődés biztosítja a klasszikus arabnak tekintett sztenderd arab kiváltságait. De azért csak nem normális az, ha egy közösség fényévekre kerül a saját írásbeliségétől, mert a nyelvváltozat, amelyet írásban használ, annyira eszményi, hogy mindenki csak iskolában sajátíthatja el (már amennyire), s akkora tekintélye van, hogy kedvéért a ténylegesen beszélt, valóban anyanyelvként elsajátított változatok létét is megtagadják a beszélőközösségben.

Figyeljünk erre, ez a mai tanulság, mert nemigen különbözik attól a szemlélettől, amely szerint az eszményi magyar nyelvhez képest a létező változatok voltaképpen csak csonkok és romlott elemek sokaságát tartalmazó, nyelvtannal nem rendelkező valamik. (Izék.) Talán ezért érezhetik néhányan, hogy jól jönne a diglosszia fishmani, kiterjesztett értelmezése: kényelmesen legitimálná az eszményített sztenderd változat abszurd hatalmát. Ha a sztenderd és nemsztenderd változatok viszonyát a fölcímkézéssel simán besuvasztjuk egy dobozba, a kritikák elháríthatók azzal, hogy „de itten diglosszia van kérem, és abban peniglen ez így szokás”. Akkor úgy néz ki, mintha tudomány állna szemben tudománnyal, és mehet mindenki Isten hírivel az okoskodó nyugati terminológiájával, oszt viszonlátásra.

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!