Kivonulás, tiltakozás, hűség és egyéb emberi gyarlóságok
- Részletek
- Fleck Zoltán
- 2010. máj. 04. kedd, 06:41
Korábbi írásomban érzéketlen búcsút mondtam a politizálásnak, de elmulasztottam pontosan meghatározni, hogy milyen tevékenységekre gondolok, így az írás félreértésekre adott okot. Figyelve a demokrata érzelmű közszereplők megszólalásait, talán érdemes azt is megvizsgálni, hogy a vissza- vagy kivonuláson kívül milyen közéleti magatartásokkal lehet számolni egy sok szempontból új helyzetben.
De talán nézzük először a helyzetet! A jobboldal meghatározó ereje olyan többséget szerzett a parlamentben, amely a parlamentarizmus alapelemeit is kikezdheti. A szocialista párt olyan vereséget szenvedett, hogy bizonytalanná vált, belátható időn belül képes-e oly módon megújulni, hogy kormányzóképes alternatívája legyen a Fidesznek. Mindkét megállapítás bővebb indoklást igényel.
2010 és 2014 között olyan parlamenti többség áll majd a kormány mögött, hogy annak semmilyen kérdésben nem lesz szüksége az ellenzékkel való együttműködésre. A két demokratikus ellenzéki párt összefogása még a vizsgálóbizottságok felállításának kezdeményezésére sem elegendő. A parlamenti politizálás megmaradása kizárólag a kormánypárt jóindulatán és a parlamentarizmusnak való elkötelezettségén múlik. Ebben talán dőreség bízni, hiszen ennél szűkebb többséggel sem ment zökkenőmentesen a parlamenti játékszabályok tiszteletben tartása. Sőt, az ellenzék számára általában kézenfekvő szerep sem tetszett nekik igazán, szívesebben éltek parlamenten kívüli eszközökkel. Ebben a 2006. őszi politikai fordulat csak a tetőpontot jelentette, voltak előzményei. Tehát végül is egy parlamentarizmustól idegenkedő, a parlamentarizmust hatalmon korlátozó, ellenzékben nem használó politikai erő kapott olyan felhatalmazást, amelynek birtokában nincs szüksége a konszenzusképzésre, sőt a vitára sem. A jövő kormányával szemben egyelőre minden más bizonytalan, tele van találgatásokkal. Rossz jel azonban, hogy a kormányt alakító párt világos programelemek, nyilvánvalóvá tett szándékok és nyílt vita nélkül futott neki a választásnak, hiszen erre nem volt rákényszerítve. Ebből az következik, hogy saját belső indíttatásból kevés demokratikus cselekvés várható el tőle.
A jelenlegi helyzetre vonatkozó másik állításom szerint űr, de legalábbis bizonytalanság keletkezett a politikai pálya másik térfelén: nem tudható ma még, hogy milyen folyamaton, megtisztuláson, átalakuláson megy majd át a kétciklusos kormányzásba belerokkant MSZP. A bizonytalanság pedig komolyan befolyásolja azokat a magatartásokat, amelyeket a közéleti ember választhat. Minden valószínűség szerint hosszabb idő telik majd el egy kívánatos megtisztulásig. Jelenleg még az sem látszik, hogy ilyen fordulat egyáltalán készülődne. Ez nem azért jelent problémát, mert nincs szervezete a baloldali politizálásnak, hanem azért, mert nincs határozott artikulációja a modern szociáldemokrata és liberális értékeknek, pontosabban nincs tömegpárti képviselete. Így a baloldali, szabadságelvű, republikánus értékek melletti érvelés légüres térbe kerülhet. Annak van nagyobb valószínűsége, hogy egy autoriter, szabadsághiányos jobboldali kurzus rendezkedik be hosszabb időre. Ez lehet inspiráló és más szempontból bénító hatású is azokra, akik eddig honpolgári felelősségükkel élve megosztották véleményüket a közzel.
Honpolgári erényről és felelősségről Heller Ágnes beszél Se félelem, se keserűség című interjúkötetében. Ezekkel az erényekkel rendelkezve nem szakemberként, nem szakmai, filozófiai érveléssel, hanem állampolgárként mond véleményt az állampolgárokat érintő kérdésekben. Nádas Péter a Magyar Narancsnak adott interjújában azt állítja, hogy "ha a társadalom tagjai látják, hogy egy ideológia vagy egy politikai irányzat a saját szakmai fennmaradásukat veszélyezteti, akkor el fognak pártolni tőle. Hirtelen fontosabbak lesznek a szakmai kritériumok, mint azok a politikai törekvések, amelyeket tegnap még maguk is helyeseltek." Az új baloldali értékszempontoknak szakemberek munkáiból, vitáiból kell kialakulniuk. Ebből az következik, hogy most a szakmai munkának van ideje, az a kívánatos, ha az ember ide húzódik vissza.
képalá: flickr/dhammza
Hogyan egyeztethető ez össze a honpolgári erénnyel, az állampolgári felelősséggel? Szerintem nincs különösebb ellentmondás. Ranschburg Jenő szomorúan szólt arról, hogy a közélettől való visszavonulás károkat okoz az országnak, és az én korábbi írásomat is egy ilyen visszavonulás példájaként értelmezte. Valóban elkövettem azt a hibát, hogy nem tisztáztam, milyen magatartás, szerep az, amelytől érdemes megválni. Amíg a választások eredményeként nem állt elő egyértelmű politikai képlet, sok nem pártpolitikus közéleti szereplő úgy gondolhatta, hogy néhány lépéssel közelebb merészkedik a tisztán politikai tevékenységhez, és érveivel, megszólalásaival, sőt nevével egyik vagy másik demokratikus politikai párt mellé áll. Ennek a magatartásnak mindig vannak veszélyei, de léteznek olyan helyzetek, amikor ezt érdemes vállalni. A demokratikus értékek veszélybe kerülésének időszakai bizonyosan ilyenek. De abban a pillanatban, hogy a pártpolitikai logika elkezd működni, a botcsinálta, átmeneti politikus idegenül érzi magát. Egy olyan kérdésre például, hogy ki kinek a javára lépjen vissza, kivel kössön szövetséget stb., már nem tud válaszolni. Ez történt velem is a második választási forduló előtt. A zavart csak úgy lehet felszámolni, hogy világossá teszem: ehhez nem értek, nincs közöm hozzá, ez egy másik szakma, más logika. Azt meg tudom válaszolni, hogy miért kell inkább erre vagy arra szavazni állampolgárként, de csak a szerintem helyes választópolgári magatartásról vagyok képes érdemben nyilatkozni.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy a közéleti kérdésektől a honpolgári felelősség sérelme nélkül vissza lehet vonulni. Továbbra is szóvá kell tenni az emberi méltóság sérelmét, a rasszizmust, a szabadságok felszámolási kísérleteit, a köztársaság eszmerendszerének csonkítását, a parlamentarizmus szűkítését és sok más közéleti jelenséget. Nem szándékoztam elbúcsúzni ezektől a kérdésektől, hiszen valószínűleg a jövőben még erősebb védelemre szorulnak. Ezt azonban állampolgárként, a legtöbb esetben a szakmai kritériumoknak megfelelő érveléssel érdemes szolgálni, nem politikusként. Az elefántcsonttorony és a politikusi lét között rengeteg választható szerep van.
Nehezíti a helyzetet, hogy a közéleti megszólalások, bármennyire szakmai alapon állnak is, politikai olvasatot kapnak. Demokratikus közéleti viszonyok között természetes, hogy ezek a megszólalások egyik értékrendszerhez, ideológiához közelebb vannak, a másiktól távol. Sőt, a közpolitikai vitákban alakulnak ki, formálódnak, kapnak friss tartalmakat azok a politikai ideológia-elemek, amelyeket a politikai pártok felhasználhatnak. Ezekre a szakpolitikai, közpolitikai vitákra lenne a legnagyobb szükség, ebből nem lehet kivonulni, mert akkor soha nem lesz képes megújulni most éppen a baloldali demokratikus politika. Kizárólag szakmai, közéleti érvelésekkel lehetne elérni, hogy olyan baloldali erő jöjjön létre Magyarországon, amely képes érvelni a szabadságkorlátozó intézkedésekkel szemben, és nem hódol be egy populista rendpárti csábításnak. A politikus logikája azt követeli, hogy elégítsük ki a választói tömegek biztonságigényét a lehető leggyorsabb módon, mert ez kifizetődő, erre kaphatunk szavazatokat. Ha nincs a szakmai összefüggések közpolitikai átfogalmazására képes bázis, akkor nem áll semmi a tisztán politikai logika útjába. Ebben a kérdésben a jobboldal történetesen kényelmes helyzetben van, mert ideológiájával koherens az erős rendteremtő politika, szinte mindenhol ez folyik konzervatív kormányzás alatt. Aztán persze az ilyen intézkedések társadalmi hatásait kezelni kell. De a baloldal számára érvek kellenek, amelyekkel képes meggyőzni a választóit is. Ezen a ponton azonban felmerül egy olyan probléma, amely komoly kétségeket ébreszt a közpolitikai szerepvállalást illetően.
Az állampolgárok közösségének szóló érvek értelméről meg vagyok győződve, de a feladat nehezebb annál, mint korábban képzelhettük. A jelenséget nevezzük Molnár Oszkárnak. Természetesen nemcsak az egyetlen párton kívüli mandátum birtokosáról van szó, hanem a szellemi igényesség minimumának hiányáról, a színvonaltalanságról, a nyílt, primitív homofóbiáról és rasszizmusról, amely az egyetlen független képviselő szövegeiből árad. Milyen érvekkel lehet elérni azokat a választókat, akik hajlandók ezt támogatni? Ha a civil, autonóm polgári mentalitás és a demokratikus elkötelezettség alapjai is hiányoznak, nincs mire támaszkodni. Nyilván mégis meg kell próbálni, de az ész érvei reménytelen helyzetbe kerülhetnek, hatástalanok a zsigeri érzelmekkel-indulatokkal szemben.
Ami a közéleti magatartásokat illeti, máris látszik néhány tipikus reakció erre a helyzetre, amely a korábban vagy jelenleg is baloldali demokratának mondott polgárokat is vonzza. Az első a korlátozott demokrácia elfogadásáé. Az alkotmányos berendezkedés teljes felforgatásának szándékával fellépő újnyilas jelenséget sokak szerint csak a kemény fellépés állíthatja meg, ezért cserébe még azt is érdemes elfogadni, hogy a közélet autoriter vonásokat vegyen fel és lényeges szabadságjogok csorbuljanak. Az autoriter rendteremtés (a két pofon politikája) konszolidációt ígér, a legnagyobb fenyegetés leszerelését. A demokrata értékeket valló polgároknak tehát ízlésüktől és szimpátiáiktól idegen politika sikerében kell bízniuk, mert a jelenlegi helyzetben a kudarc a szélsőjobb további erősödését hozhatná. Előáll azonban néhány nehézség ezzel a látszólag megnyugtató, elfogadó attitűddel kapcsolatban. Annak, aki legyűrve neveltetését és a rendszerváltás előttről származó ellenkezését, elfogadja, hogy kívánatos és hatékony a kemény kéz politikája, az autoriter konszolidáció, azt is szem előtt kell tartania, hogy a demokráciára leselkedő egyik veszélyt egy másikkal válthatja fel. Hol vannak a határok, meddig igazolható a neonáci veszéllyel a szabadságkorlátozás? Hol van az alkotmányos berendezkedés hatékonyságelvű, hatalomstabilizáló átalakításának az a határa, amelyen túl nincs modern európai parlamentarizmus? Az újnyilas politikai nyomulást a jobboldali politikai kultúrában úgy lehet korlátozni, hogy érzékeny pontokon megvalósítják a programját, kielégítik azokat az igényeket, amelyek idáig pumpálták a szélsőjobboldalt. A rendpárti populizmus és az intézményesített diszkrimináció halálos csábítás a demokráciára. Az elfogadás attitűdjéből származó veszélyekkel akkor lehet szembenézni, ha higgadt közpolitikai vitákban tisztázzuk, milyen demokratikus alapértékekhez szükséges ragaszkodni, és mikor kell felhívni a figyelmet a demokrácia ellenségeivel szembeni fellépés veszélyeire. Az elmúlt években egyre többen tették felelőssé a szólásszabadságot vagy éppen a klasszikus szabadságjogokat a radikális szélsőség megjelenéséért. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a jobboldali kormányzatnak nemcsak szinte korlátlan közjogi felhatalmazása van az alapjogok újraszabályozására, hanem erős legitimációt is érezhet erre. A szabadságok társadalmi támogatottsága minimálisra csökkent.
flickr/Stathis 1980
A második jellemző demokrata attitűd a politika elutasítása, a teljes kivonulás, a közélettől való elfordulás, visszavonulás. Jelentős hagyományok támogatják ezt az utat minden olyan országban, ahol a közeli múlt diktatórikus volt. Az antipolitika csábítása is halálos veszedelem, még ha érthető is. Erről a veszélyről beszélt Ranschburg Jenő, arról a helyzetről, amikor a közpolitikai, szakmai viták azért nem folytathatók le, mert nincs beszéd, senkit sem érdekelnek a közösségre tartozó kérdések, a félelemből vagy undorból származó teljes elfordulás megöli a racionális kritikát.
Talán érdemes lenne egy kis kitérőt tenni ennek a két alapvető emberi érzelemnek a kedvéért. Az undor, a csömör a politika alacsony morális és intellektuális színvonalának mindennapi megtapasztalásából származik. A megszemélyesített politika visszatérése elriasztja azokat, akik hittek a demokratikus intézmények elsődlegességében. Elkeserítő, ha a baloldalnak az az egyetlen esélye, hogy ellen-sztárt talál egy jobboldali apafigurával szemben. Érthető, ha ebben sokan nem akarnak részt venni, ha nem kívánnak reménytelen vitát folytatni olyanokkal, akik csak a vitapartner személyi integritásának kikezdésével képesek reagálni, akik nem hallják meg a racionális érveket, akikkel nem lehet megegyezni a vita alapvető kereteiben és a közösen osztott alapértékekben. A félelem is méltányolható és természetes érzelem. Nincs miért megvetnünk vagy kiközösítenünk azokat, akik szorongva néznek egy kelet-európai túlhatalomra. Minden történelmi tapasztalat szerint érdemes óvatosnak lenni és elkerülni a képmutatást mások félelmeivel kapcsolatban. "Ha már egyszer az ember veleszületett sajátossága, hogy ezért vagy azért mindig rákényszerül arra, hogy valamitől félni kezdjen, akkor a szabadság egyik záloga éppen az, ha megtanulunk gazdálkodni a félelemmel. Vegyük észre a benne rejlő vitathatatlanul lesújtó és bénító hatásában a felszabadító elemet is. Azt, hogy a félelem maga is egy csodás jelenség - hiszen aki fél, voltaképpen nem tesz mást, mint teljes lényével rácsodálkozik a létezés rejtélyére." - írja „... Csak a bolondok nem félnek semmitől sem..." című szép esszéjében Földényi F. László. A félelemből az emberi élet lényegét érintő nagy és lényeges kérdések származnak. De sem a félelem, sem az undor nem jelenti feltétlenül a totális elvonulást. Vissza lehet vonulni a tisztán pártpolitikai logikákból, érvelésekből és a közpolitikai dilemmákra koncentrálni. Sőt igazán erre van szüksége a hazai politikai kultúrának.
A harmadik jellemző magatartás az igazodásé, amely rosszabb esetben táplálkozhat egzisztenciális félelmekből vagy karriervágyból. Erről nincs mit mondani, a hatalom, különösen egy hosszú távra berendezkedő hatalom képes jelentősen átrendezni a lehetőségeket. A dilemma azonban megfogalmazható másként is. Előfordulhat, hogy meg kell fogalmazni, hol van a szakmai segítség és politikai szolgálat határa. A merev és zárt demarkációs vonalak az elmúlt években háttérbe szorították ezt a dilemmát, sokszor csak teljes alárendelődéssel és hűséggel együtt volt lehetséges az együttműködés. De ez nem feltétlenül marad így minden esetben, bár a változásra kevés remény látszik. A jobboldal feltűnő egységét a baloldalhoz képest nem csak a centrális, parancsuralmi szervezettség biztosíthatta, hanem az erősebben elvárt politikai-ideológiai hűség is.
A negyedik, klasszikus magatartás a tiltakozás. A demokratikus elköteleződésű, szabadságszerető polgár tiltakozása az antidemokratikus, szabadságcsorbító állami és egyéb hatalmak intézkedései ellen, a baloldali, a szolidaritást alapvető értéknek tekintő polgár tiltakozása a kirekesztés minden formája ellen. A demokratikus elkötelezettségű tiltakozás azonban nem merülhet ki utcai felvonulásokban. Ezek gyakran pártok támogatásával szerveződnek, pártpolitikai célokat szolgálnak. Ettől még lehetnek szükségesek, de nem szolgálják a civil mentalitások újjáépülését, amelyet csak lassú építkezéssel lehetne előremozdítani. A célravezető tiltakozási formák megtalálása fejlett polgári társadalmat feltételez és - újra csak: közpolitikai vitákat!
Bizonyosan számos más magatartásforma is elképzelhető és valószínű, de az itt szóvá tett szerepek mindegyike sajátos kettősséggel rendelkezik: lehet jól és rosszul, a demokratikus közösségre nézve hasznosan és haszontalanul csinálni. Azt állítom, hogy ha hátrább lépünk a pártpolitikától a szakpolitikai viták felé, az mindegyik magatartást legitimálja ebből a nagyon is elhanyagolt szempontból.
