A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához – III/2. Mindennapi demokrácia

A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk




A második Orbán-kormány célja, hogy végigvigye a III. köztársaságban megkezdődött, de ott még törvénytelennek számító folyamatokat: negligálja hát a szabadságjogokat és törvénybe foglalja a privilégiumokat. Ma már szinte istenkáromlásnak számít, ha az „értéktelenek” szembe mernek szegülni a hatalommal.

A (szélső)jobboldal (a Fidesz és a Jobbik) egyaránt érzékelte, hogy a demokrácia intézményeinek minősíthetetlenül rossz hétköznapi teljesítménye feszültségeket gerjesztett a társadalomban. A Fidesz taktikájának egésze arra a felismerésre épül, hogy a demokrácia hiteltelenné vált. Orbán már 2005-ben kijelentette, hogy „a magyar demokrácia mára elveszítette lelki tartalékait” (1) A kifosztottakban bosszúvágy ébredt, és látni akarták, hogyan fizetnek meg azok, akiket bűnösnek hittek szerencsétlen életükért – ezek hol a baloldali  vagy liberáis politikusok, hol a cigányok, hol pedig a „multik” voltak. A Fidesz azt ígérte nekik, hogy láthatják. Akik hasznot húztak a demokrácia elsatnyulásából és akik maguk voltak a felelősök ezért, szintén elégedetlenek voltak, mert sokkal nagyobb haszonra vágyakoztak. Eléggé ostoba módon úgy vélték és úgy vélik még ma is, hogy ennek az a kevéske jog az akadálya, ami még formálisan megmaradt a társadalom alkalmazottai és munkanélkülijei számára. Könnyű belátni, hogy ezek a kiélezett módon megfogalmazott feszültségek nem a demokrácia, hanem a szabadság lehető legteljesebb megsemmisítése, valamiféle diktatúra irányába mutatnak.

Nem tévedhetünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a Fidesz urainak az elmúlt húsz évben mindent szabad volt elkövetniük – „oszt jó napot!”. Ők aztán igazán otthon érzik magukat a privilégiumok világában, a demokrácia kontrollrendszerei mindig is akadályozták üzleti és politikai manővereiket, ezért a szabadságról egyre inkább olyan képzetük formálódott ki, mint a feudális uraknak: kezdték elhinni, hogy a szabadság az ő számukra fenntartott előjog, amellyel csakis ők kevesen rendelkezhetnek. Vagyis azok, akik méltók rá. Orbán Viktor korábban több beszédében is hangsúlyozta, hogy az érvényesülésnek az érdem alapján kell eldőlnie. A Fidesz társadalomszervező felfogása – mondta 2007-ben adott interjújában – „az egyén szabadsága és az érdemek szerinti előrejutás”. (A szabadságot a fentiek szerint kell érteni.) 2006. október 14-én pedig így fogalmazott: „Az egyeduralom az élet minden területén kizárja az érdem szerinti előrejutást és kizárja az alkotó együttműködést.” (2) Úgy tűnik, mintha a meritokrácia álláspontján lenne, csakhogy a Fidesz meritokrácia-felfogása eltorzult, keleties jellegű, az orbáni világban nem az egyéni képességek és teljesítmények, hanem a Lázár János-i értelemben vett „értékesség” és a szolgai engedelmesség által szerzett érdemek tehetnek sikeressé valakit. Azóta minden gondolkodni képes ember számára világossá válhatott, hogy mit jelent az orbáni „alkotó együttműködés” és az „egyén szabadsága”. Világosan látható ma már, hogy minden szó éppen a szokásos jelentés ellenkezőjét veszi fel, amint egy Fidesz-politikus kimondja.

Ez a kettő együtt: a felismerés, hogy a demokrácia hiteltelenné vált, és a lehetőség, hogy a saját szabadságukat mások rovására kiterjeszthetik, az orbáni politika alapja. Ennek megfelelően eljátsszák, hogy ők azok, akik helyreállítják a mindennapi demokráciának legalább az egyik oldalát azáltal, hogy megbüntetik a gonosz (baloldali és liberális) urakat. Az elszámoltatás részben erről szól. Közben pedig túlteljesítik a munkavállalók jogfosztására irányuló vállalkozói igényeket (lásd a munkatörvénykönyv tervezetét). Azok a rendszerek, amelyeket az elmúlt egy évben létrehoztak, felszámolják a megmaradt szabadságot, és a mindennapi demokrácia helyett a hétköznapi elnyomást törvényesítik, miközben a hatalommal rendelkezők szabadságát egyszerre növelik és korlátozzák. Növelik azokkal a törvényekkel, amelyek jogfosztottá teszik a munkavállalókat és még inkább a munkanélkülieket, akiket a 20. század legsötétebb éveire emlékeztetően ma ismét kényszermunkára hurcolhatnak Magyarországon. Viszont a jogállam kontrollrendszerei helyébe a kommunista időszakból ismerős struktúrát helyeztek, amelyben a szabadság piramisszerűen oszlik el, és ahogy feljebb, a csúcshoz mind közelebb jutunk, egyre teljesebbé válik. Az alul lévők szabadsága a felettük lévőktől függ. A csúcson álló vezér pedig rendelkezik mindenki más szabadságával is, az övét viszont senki sem vonhatja kétségbe.


Preston Martyrs Statue (Gordon Young) – flickr/sgwarnog

A Fidesz, a Jobbikkal összhangban, úgy oldotta meg a III. köztársaság dilemmáját, hogy antidemokratikussá alakította a makroszintű rendszereket is, így aztán lassan megszűnik a feszültség a hétköznapi demokrácia hiánya és az intézmények és törvények demokratikus követelményei között.

Mit tehetünk azért, hogy a IV. köztársaságban létrejöjjön a mindennapi demokrácia?

Ez azért rendkívül fontos számunkra, mert csak a hétköznapi demokrácia képes hihetővé tenni a demokrácia létezését, és képes a demokráciát mindenki számára fontossá és nélkülözhetetlenné tenni. A demokráciát mindenkinek, még a legjelentéktelenebbnek látszó ügyekben is át kell élnie. Át kell élnie a munkanélkülieknek, a kis falvakban élő szegényeknek, legyenek ők romák vagy nem romák, a gyerekeknek az iskolában, a nőknek a párkapcsolataikban és a munkaerőpiacon, a rendőrnek és a bírónak a maga szervezetén belül, a kutatóknak és a tudósoknak és még a politikusoknak is – egyszóval mindenkinek. A makrorendszerek önmagukban képtelenek és alkalmatlanok rá, hogy megoldják ezt a feladatot. A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a demokrácia értékei és törvényei akkor juthatnak el az egyéni kapcsolatok és döntések szintjére, ha az egyének viselkedése és egymáshoz való viszonyaik ezt lehetővé teszik. Most már csak arra kell válaszolni, hogy megakadályozza-e valami, hogy így viselkedjenek. Megfordítva a kérdést: mi ösztönözheti az egyéneket arra, hogy egymást egyenrangúnak és egyenértékűnek tekintsék?

Tételezzük fel, hogy a kiszolgáltatottság már nem létezik. Tegyük fel azt is, hogy miként az előző részben elképzeltük, a közhatalmi szervezetek már megfelelően működnek, mert ez nagyon fontos előfeltétel, de mindez korántsem elég. Ha a mindennapi demokrácia a konfliktusmegoldások mikéntjében rejtezik, akkor a megoldást is ott kell keresni. Ha a hatalommal nem rendelkezők nem érvényesíthetik maradéktalanul a szabadságjogaikat, akkor nem érvényesül a demokrácia. Ezeket pedig akkor nem érvényesíthetik, ha elfogadott a társadalomban, hogy léteznek olyan „magasabb” érdekek, amelyeknek az egyének jogait alá lehet rendelni. Ennek a legközönségesebb változata a „cég érdeke”, de vannak misztifikált formái is, mint amilyen a „nemzet érdeke”, vagy az „állam érdeke” és hasonlók. Mindaddig, amíg ilyen „magasabb” érdekek létezését elfogadják a polgárok, addig ezeket az intézmények urai ki fogják sajátítani a saját javukra. Természetesen léteznek kollektív érdekek, de azoknak mindig konstituáltaknak, az adott közösségek tagjai által közösen kialakítottaknak kell lenniük. A mindennapi demokrácia ellehetetlenítésének legbiztosabb módja az, ha lehetetlenné teszik azt a folyamatot, amelyben a kollektív érdekek (a munkaadó és a munkavállaló közös érdekei is például) vitában alakulhatnak ki. A kormány „nemzeti konzultációi” bohóctréfát csinálnak ebből a folyamatból, és gúnyt űznek az önálló véleményből. Makroszinten kizárólag szervezetek közvetítésével lehetséges az egyeztetés. Mikroszinten azonban éppen a közvetlen részvétel fontos, az hogy a beosztottak kritikusan, a főnököket a maguk érdekeikre figyelmeztetve vegyenek részt az egyeztetéseken. (Ez természetesen csak példa, nem akarok minden egyes alkalommal minden területet felsorolni, ahol így kell történnie.) Senki se higgye, hogy a munkahelyeken a szakszervezetek teljesen elegendőek, és semmi más nem is kell a közös érdekek konstitúciójához. Nemcsak azért, mert a szakszervezetek a nullához közeli teljesítményt nyújtottak a rendszerváltás óta, hanem mindenekelőtt azért, mert itt a funkcionális hierarchia különböző szintjei közötti közvetlen párbeszédről van szó. Arra kell törekedni, hogy olyan szervezeti kultúrák jöjjenek létre, amelyek büntetik a szervilizmust és a törtetést, vagyis pontosan ellenkezőleg működnek, mint manapság.

Lehetetlen újraalapítani a demokráciát, ha a hatalom birtokosai továbbra is törvényen felüliek lehetnek. Senki sem fog hinni benne, ha a bűncselekményekkel szerzett vagyonok megmaradhatnak – csak példaként: ha az illegális vágóhidak tulajdonosait jelentéktelen bírságokra ítélik, és aztán folytathatják ugyanazt, vagy ha soha fel nem derítik a hajléktalanoknál eltűnt cégek vagyonát, és az ügyészség bűnrészes ebben, azaz, ha nem felelnek személyesen is a cégeikért a tulajdonosaik stb. Tömegével lehetne sorolni a példákat! A Fidesz által vezérelt „elszámoltatás” épp az ellenkezőjét teszi: elleplezi a privilégiumok és a kiszolgáltatottság törvényesítését. A mindennapi demokrácia nem más, mint az értelmetlen társadalmi hierarchia tagadása és az egyenlőség élménye. A nem munkahelyi konfliktusmegoldási folyamatban a politikai pártoktól teljes mértékben független, tőlük semmilyen módon, még anyagilag sem függő, azaz civil szervezeteknek nélkülözhetetlen szerepe kell hogy legyen. Csak az ilyen civil szervezetek képesek bekapcsolni a helyi problémák öntevékeny kezelésébe a polgárokat.

A mindennapi demokrácia létrehozása és életben tartása talán a legnehezebb feladat, amire a demokraták vállalkozhatnak, de nélküle nem hozható létre élhető társadalom. Éppen ezért válaszra vár még egy nagyon fontos kérdés: mit kezdhetünk a főnix-effektussal a IV. köztársaságban? Vagyis azzal, hogy az előző társadalmi viszonyok feltételeinek felszámolása után spontán módon, pusztán a szokásokból újjászületik a régi rend. Ha magára hagyjuk a hétköznapi folyamatokat, akkor nem lesz ez másként az orbánizmus bukása után sem. Két meghatározó tényező biztosítja azt, hogy a cselekvések spontán módon újratermeljék a hétköznapi demokráciahiányt. Az egyik, ha a különböző társadalmi és hatalmi szintek közötti konfliktusok szabadságelvonó törekvései rejtettek maradnak, vagyis senki sem szerezhet tudomást róluk. A másik, ha a polgárok, esetleg valamiféle előny reményében, lemondanak jogaik érvényesítéséről, azaz természetesnek tekintik, hogy ők a vesztesek. Ezek persze összekapcsolódnak egymással. „Mindössze” arra kell tehát megoldást találni, hogy ne zárhassák el jogaiktól a hatalomnélkülieket. Az állami intézményeknek céltudatosan kell erre törekedniük. Ennek érdekében újra kell definiálnunk a társadalmi probléma jelentését is. Mondjuk például úgy, hogy egy társadalom akkor élhető, ha tagjai kiszolgáltatottságok és függőségek nélkül működhetnek együtt (értsd: egyazon feladaton közösen, mellérendeltként dolgoznak). Ebből kiindulva minden társadalmi problémának tekinthető, ami közvetlenül, vagy következményeit tekintve akadályozza vagy rombolja ezt a folyamatot, avagy annak feltételeit. Szem előtt tartva ezt a meghatározást, társadalmi problémának kell tekintenünk a hétköznapi demokráciahiány újratermelődését is, és ennek megfelelően kell vele foglakoznunk.



Krémer Ferenc                   

(1) Új küldetés, Orbán Viktornak a Fidesz kongresszuson mondott beszéde, 2005. június 17.
(2) Göbbels-i  és sztálini módszerek az ellenzékkel szemben, interjú, eredetileg a Manager Magazin 2007. február 28-is számában jelent meg.
Az igazság szabaddá tesz, Magyar Nemzet, 2006. október 14.


A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!