Galamus.hu - Galamus.hu

Egzotikum rulez – nyolcadik rész

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2011. szeptember 04. vasárnap, 05:26; Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

„…minden beszédaktus, amit egy nyelv beszélői egymással megvalósítanak, pidzsin abban az értelemben, hogy sosem lehetünk biztosak abban, hogy a másik ugyanazt érti, amit mi mondani szándékozunk.”

Már legutóbb is mondtam: pár hét csúszásban vagyunk a hírekhez képest. Most Martha’s Vineyardról kellene írnom, a szigetről, amely a nyelvi változások kutatói számára szinte mekkai igazodási pont, a tehetősebb keleti partiak számára viszont kiemelt nyaralóhely, Obama innen kényszerült a tervezettnél korábban hazatérni Irene csapásai miatt. Elárasztott utakon, kidőlt fákon kívül a szigetben nem esett nagyobb kár, a bostoni híradó szerint a nyaralók számára a legnagyobb traumát a pár napos unatkozás okozta. De hát hurrikán ide vagy oda, most éppen a kreolok következnek soron. Vihar éppenséggel ezzel kapcsolatban is volt, az angliai pusztítás idején, és nem csak a törés-zúzás maga: az egyébként többnyire jámbor népeknek mondható történészek és nyelvészek tömegei horgadtak föl egy történész-médiaszemélyiség minimum ostoba, még csak nem is burkoltan rasszista kijelentése miatt.

David Starkey, aki egyrészt arról híres, hogy nagysikerű történelmi ismeretterjesztő műsorokat készít a brit történelemről, évtizedek óta állandó szereplője tévé- és rádiócsatornáknak, másrészt arról, hogy nyersesége miatt megkapta a „Britannia leggorombább” embere címet, augusztus közepén a BBC 2 esti hírműsorában azt találta mondani a zavargások kapcsán, hogy „A fehérek feketévé váltak. Egy erőszakos, romboló, nihilista gengszterkultúra egy bizonyos formája lett a divat, feketék és fehérek, fiúk és lányok egyaránt ezen a nyelven beszélnek, olyan nyelven, amely teljesen hibás, ez a jamaicai beszéd, amely benyomult Angliába, ezért érezzük annyian, hogy szó szerint idegen országban élünk.” Picike melldöngető büszkeségre adhat okot, hogy lám, nemcsak nálunk beszélnek neves emberek irtóztató hülyeségeket, de a döngést mindjárt be is fejezhetjük, mert Angliában azonnal megszólalt a szakma, nálunk meg nem szokása újabban). Mindenesetre száznál több brit történész kérte ki magának nyílt levélben, hogy a csatorna a témában járatlan kutyaütőt kérdezett meg, és gyalázta meg ezzel a történész mesterséget. Nyilvánvaló, hogy a szubkultúrákkal foglalkozó szociológusok sem emelik piedesztálra Starkeyt, és úgy általában mindenki súlyosan rasszistának minősíti a kijelentést – igen nehéz másnak –, a legmeghökkentőbb mégis az, hogy valaki, aki évtizedek óta magyarázza az angol királyok életét Nagy-Britanniának, ilyen mértékben legyen tudatlan a nyelvet illetően, s hogy ilyen atavisztikus ősi félelmek törjenek elő belőle, ha valaki másként beszél, mint ő.

Az a bizonyos jamaicai beszéd a nehezen fordítható Jamaican patois, úgy három millió ember anyanyelvének a neve. A patois eredetileg azokat a francia területen beszélt, lenézett nyelveket jelentette, amelyeknek nem volt írásbeliségük (szemben azokkal a regionális változatokkal, amelyeknek volt, ezeket dialectnek hívták). Ezeket nem tekintették „igazi”, teljes értékű nyelveknek, csak romlott idiómáknak. Ez a szerencsétlen mellékjelentés később átragadt a patois-nak minősített nyelvekre, a pidzsinekre és kreolokra, és tulajdonképpen minden nemsztenderd változatra is. A patois-nak minősítés szinte elkerülhetetlenné teszi, hogy az ember belegyalogoljon abba a csapdába, amelybe Starkey is belevetette magát: hogy a jamaicai nyelvet az angolhoz képest, abból levezetve határozza meg, mintha az angol valamiféle korcs változata volna. Pedig nem az. Éppen ezért a nyelvészek nem is használják a patois kifejezést, hiszen a jamaicai kreol nagyon is valóságos, önálló és teljes értékű nyelv. Nem tévesztendő össze sem az angol jamaicai változatával, sem azokkal az angliai szlengvariánsokkal, amelyekbe esetleg bekerült egy-két szó a jamaicai kreolból. Kétségtelen, Londonban is elég jelentős jamaicai diaszpóra él – többek között New Yorkban, Washingtonban, Miamiban, Torontóban, Costa Ricán és Panamában is léteznek nagyobb közösségeik –, de semmi közük a megvadult tinédzserekhez. A jamaicai kreol számottevően különbözik az angoltól, nyelvtanában, szókincsében, kiejtésében is, és noha szókincsének nagy része valóban az angol szókészletre épül, ha beszélni akarjuk, természetesen külön meg kell tanulnunk.

Starkey nagy tévedést követett tehát el, de az nem az ő ötlete, hogy a jamaicai kreol „nem is nyelv”: a jamaicai kreol beszélői maguk is jól megtanulták, hogy nyelvük semmit nem ér, hiszen csak „torz angol”. Éppen ezért a nyelvnek alig van írásbelisége, noha jó ideje próbálkoznak vele, hogy legyen, és a szülők is keményen ellenálltak, amikor a kreolkutató ikon, Robert Le Page (1920–2006) azt javasolta, hogy jobb volna a kicsiknek, ha anyanyelvükön tanulnának az első néhány évben, s nem egy idegen nyelven, vagyis angolul. Jamaicában az emberek ugyanúgy hajlamosak elfogadni a külső, elitista értékrendet, és lenézni saját anyanyelvüket, mint az arabok teszik, mint ahogyan sok görög azt képzelte, hogy a dimotiki nem is igazi nyelv, vagy ahogyan a magyarok bélyegzik meg boldogan akár saját szüleik, sőt önmaguk „nyelvjárásias” beszédét.

A jamaicai kreol beszélői sokszor az angol gyarmatosítók (és Starkey tőlük örökölt) előítéletét visszhangozzák: a pidzsinek és kreolok olyan „keveréknyelvek”, amelyekkel foglalkozni sem érdemes, hiszen csak az „igazi nyelvek” torzói, nem mások, mint a nyelvet megtanulni képtelen, ostoba, aljamunkát végző, elsősorban fekete lakosság alacsonyabbrendű gagyogása. Szó mi szó, a nyelvészet is elég későn figyelt föl ezekre a korábban csökkent értékűnek tartott nyelvekre, csak valamikor a 19-20. század fordulója táján, annak a Hugo Schuchardtnak köszönhetően, akit már egyébként is a nyelvészet egyik szentjévé illene avatni a történeti nyelvészet szemléletét a mai napig félrevezető családfaelméletet illető bírálata és a nyelvi változások terjedésére vonatkozó elméletének kidolgozása miatt. E két dolog nem független egymástól: ha van valami, ami tövestül csavarja ki a nyelvi családfák vaskos törzsét, akkor az a kreol nyelvek léte.

Merthogy a kreol nyelv csak attól kreol nyelv, hogy tudjuk róla, hogy az. Ez nem hangzik különösebben értelmesen, holott tényleg erről van szó: számos nyelv lehet „keverék” eredetű úgy, hogy erről már egyáltalán semmilyen fogalmunk sincs, ezért nem is tartjuk őket kreol nyelvnek. Vagyis: meglehet, hogy bizony sok nyelvet illetően oda lenne a pedigré magasztos tisztasága, ha lennének forrásaink azokból az időkből, amikorról nincsenek. A pidzsin és kreol nyelvekkel szemben megnyilvánuló kezdeti idegenkedés mára ettől függetlenül is lelkes ünneplésbe fordult át: a nyelvi változással, nyelvelsajátítással, kognitív nyelvészettel, az afroamerikai angollal, a nyelv társadalmi rétegződésével, nyelvi érintkezésekkel foglalkozók számára egyaránt kincsesbánya a kreol és pidzsin nyelvek vizsgálata. Újabb laboratóriumról van szó: a kreol nyelvek esetében jól ismerjük a kiindulópontot, így a megszokottnál kényelmesebben követhetjük azokat a folyamatokat, amelyek átláthatatlanabb nyelvi helyzetekre is jellemzőek, csak nehezebb őket azonosítani.

Szóval miféle szerzetek ezek?

Unokaöcséim egyik első, még ovis idegen nyelvi élménye az a mondat volt – hetekig kellett még elviselnünk, hogy ezt hajtogatják –, amivel egy horvát apartmantulajdonos próbálta tudtukra adni, a beszámolók szerint naponta többször, hogy csak szombatig maradhatnak. A mondat így hangzott: Pistabácsi Samstag morning ciao bello. Minthogy a bátyám nem Pista, először nemigen értettem, mi akar ez lenni, de a fiúk fölvilágosítottak, hogy minden magyar férfit pistabácsinak hívott az illető – mi sem teszünk mást, amikor az eredetileg márkanév xeroxot a fénymásoló szinonimájaként használjuk, amikor az adidasz egyszerűen ’edzőcipő’, úgyhogy vehet az ember magának akár Nike adidaszt is, vagy amikor minden üdítő kóla, ezért aztán lehet belőle nemcsak barna, hanem szőke is. A többit nem kell magyaráznom: szavak innen-onnan, amit a horvát tulaj szerint a legnagyobb eséllyel értenek magyar vendégei, és „no nyelvtan”, hogy stílusban maradjunk, de az nem is hiányzik. A cél végtelenül egyszerű: nincs közös nyelv, de van kommunikációs szükséglet, ennek kell eleget tenni. Nem kell jövő idő, mindenki tudja kedden, hogy szombat odébb van, nem kell ragozás, mindenki tudja, hogy „Pista bácsi” a „családfő” és így maga a család, és ők azok, akiknek menniük kell szombaton. Teljesen mindegy, hogy a fölhasznált szavak mely nyelvek szótárából valók, a fontos csak az, hogy megértsék őket.

A horvát apartmantulajdonos pontosan úgy viselkedett, ahogy mindazok, akiknek a nyelv nem szentség, nem templom, nem költői nyersanyag, nem fennkölt és roppant kifinomult gondolataik jól szabott ruhája meg mifene más, hanem eszköz, amellyel elérhetik a céljukat, itt nevezetesen azt, hogy a vendégek időben adják át az üdülőt a következő turnusban érkezőknek. Azt tette, amit mediterrán elődei: elkezdett létrehozni egy közvetítőnyelvet – egy lingua francát.

A lingua franca eredetileg egy földközi-tengeri keveréknyelvnek a neve volt, a franca – azaz frank – általánosságban a nyugat-európaiakat jelentette. Hajósok, kereskedők és keresztesek használták egymás közt a 11. századtól, s elsősorban újlatin – olasz, provanszál, később egyre inkább portugál és spanyol – eredetű szavakat tartalmazott, de keveredett bele görög, török, arab és francia is. A közvetítőnyelv másik neve szabir volt, a latin sapere ’tudni’ újlatin származékaiból (és semmi köze a nomád szabirokhoz), kései változatát egészen a 19. századig használták. A 15. században – érthető okokból – nemcsak a tengereket, hanem a lingua franca szókincsét is a portugálok és a spanyolok kezdték birtokba venni, a portugál tengerészek az anyanyelvük által uralt változatot messzi tengerekre is elvitték magukkal. Ez volt tehát „a” lingua franca. Ma már más, kiterjesztett jelentésben használjuk a kifejezést.

A közös anyanyelvvel nem rendelkezők ősidők óta alkotnak a mediterrán lingua francához hasonló nyelveket, mert nemcsak hajózni szükséges, hanem utazni, kereskedni, a szomszédokkal kapcsolatot fenntartani vagy egyáltalán emberi módon létezni és beszélni a sorstársakkal – például olyan ültetvényeken, amelyek rabszolgatelepeire tudatosan eltérő etnikumú és nyelvű afrikaiakat hurcoltak. Ha két egymással érintkező közösségnek nincs közös nyelve, több lehetőségből választhatnak. Megtanulhatják egymás nyelvét, megtanulhatja csak az alacsonyabb presztízsű csoport a másik nyelvét. Segítségül hívhatnak olyan nyelvet is, amely egyiküknek sem anyanyelve, de széles körben ismert, jól hasznosítható nyelv. Lehet ez már meglévő, nagy területen elterjedt közös nyelv, és létrehozhatják ők maguk is, mint a Földközi-tengeren egykor: mindezeket egyaránt lingua franca nyelveknek hívjuk. Mivel nagy területeken, különböző anyanyelvű emberek használják őket, ugyanaz a lingua francaként működő nyelv többféle változatban létezik. Aki hallott már japánt, franciát és magyart angolul beszélgetni egymással, az pontosan tudja.

Az érintkezés nyelveként használt lingua franca lehet tehát egy különben mások által anyanyelvként beszélt (vagy legalábbis egykor ténylegesen használt) nyelv: a középkori Európában a latin, keleten a perzsa, Afrikában a szuahéli, az egykori Szovjetunió területén némi megszorításokkal az orosz, és ma már az egész világon az angol. Mint láttuk, az eredeti lingua franca azonban egy többféle nyelvből összegyúrt, leegyszerűsített nyelv volt. Az ilyen nyelveket ma pidzsineknek hívják, s hogy elejét vegyük a sokszor tapasztalható terminológiai kavarodásnak, szögezzük rögtön le: minden pidzsin lingua franca (azaz közvetítőnyelv), de nem minden lingua franca pidzsin. A mediterrán szabir volt az első pidzsin nyelv, amelyről biztos tudomásunk van, ez a nyelvi típus azonban a legelterjedtebb magyarázat szerint a kínaiak és angolok által a 17-19. században használt, eredetileg a dél-kínai kikötővárosokban, elsősorban Kantonban kialakult pidzsin egyik szaváról, a business kínai kiejtésétől kapta a nevét.

A pidzsin nyelveknek vannak olyan közös tulajdonságaik, amelyek abból következnek, hogy ezeket a nyelveket nem anyanyelvként, azaz egy-egy nyelv megszokott funkcióinak teljességében használják, hanem csak egymás közötti információcserére. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy mindenfajta redundanciát kerülnek: szókincsük mindössze néhány száz szóból áll, nincs bennük ragozás és nyelvtani nem, a fokozást és a többes számot a szó megismétlésével fejezik ki, bonyolult igeidőrendszer helyett az igéhez kapcsolt önálló szó jelzi, ha valami a múltban történt vagy a jövőben fog bekövetkezni, nincsenek vonatkozó mellékmondatok, és szűkebb a hangkészletük, mint a forrásnyelveknek. Aki netán azt képzelné, hogy a nyelvnek logikusnak, szikárnak, sallangmentesnek kell lennie, mert ez szolgálná leginkább az információcserét, az gondoljon csak a pidzsin nyelvekre: ilyen a nyelv, amikor semmi más dolgunk vele, csak az információk közlése. Lényegében minden hiányzik belőle, amitől a nyelv nyelv. Nem nehezíti az életünket rendhagyó alak, nincsenek ambivalens, éppen átalakulóban lévő jelentések – de nincs lehetőségünk arra sem, hogy választásainkkal fölmutassuk identitásunkat, hogy hova tartozunk, hogy mennyire becsüljük beszédpartnerünket. A pidzsineket nem kell mégsem bántanunk, nagyon jól működnek abban a korlátozott funkcióban, amire kellenek. Ne gondoljuk azt sem, hogy valamiféle makogó angolról, franciáról, németről van szó: a pidzsinnek jól leírható szabályai vannak, ha valaki ezeket nem tudja, sem beszélni, sem érteni nem fogja a pidzsint, akkor sem, ha az angol (francia, portugál stb.) alapján mulatságosnak hallja.

A szabályok igen konzekvensek – ez is azt segíti, hogy minél könnyebben lehessen elsajátítani a pidzsint. A szókészletben van ennek egy bűbájos következménye: egy bizonyos szemlélet kiterjesztése olyan széles jelentéskörre, amilyenre csak lehetséges. Ettől aztán a szókészlet nagyon átláthatóvá („képessé”) válik, vagyis az először hallott kifejezések jórészét megértjük az összetevők alapján. Ezt az eszközt természetesen minden nyelv használja, de minél több a bevett, megszokott kifejezés, annál kevésbé áttetsző a szókészlet. Annak például, aki nem ismeri azt a gyümölcsöt, amely baracknak néz ki, de a héja sima, és életében először hallja ennek a valaminek a nevét, összehasonlíthatatlanul többet mond a kopasz barack, mint a nektarin – így aztán kopasz barack volt a neve, amikor először megjelent a magyar piacokon, csak később tett szert az előkelő(sködő) nektarinságra.

A pidzsinek hiperélénkek kreatív szóalkotás szempontjából, hiszen a néhány száz szóból nem futja arra, hogy minden kifejezni szándékozott jelentésre önálló szó jusson. Ha tudjuk, hogy a gras ’fű’ (‹ grass), a maus ’száj’ (‹ mouth), a fes ’arc’ (‹ face), a hed ’fej’ (‹ head), a pisin ’madár’ (‹ pigeon), a han ’kéz’ (‹ hand), és hogy a bilong (‹ belong) a birtokviszonyt jelzi, ki tudjuk találni a következő kifejezések jelentését: mausgras, gras bilong fes, gras bilong hed, gras bilong dog, gras bilong piszin, han bilong piszin, gras nogut. Nem is kellene megmondanom a megoldást: ez a bajusz, szakáll, haj, kutyaszőr, madártoll, madárszárny, gyom (a „nem jó”, azaz rossz fű). Aki figyelt, még azt is észrevehette, hogy lehetne ez még szabályosabb is, hiszen a ’bajusz’-nak elvileg gras bilong maus-nak kellene lennie.

Az a pidzsin nyelv azonban, amelyből ezek a példák valók, a sokat emlegetett tok piszin, valójában már nem is „igazi” pidzsin nyelv, csak pidzsin eredetű. A pidzsin nyelv sorsa különleges esetben lehet ez: egyre több nyelvhasználati tartományban kezdik használni, egyre bővül a szókincse, és egyszer csak lesznek olyanok, akiknek első nyelvévé, sőt anyanyelvévé válik. Ekkorra azonban már mindent tud, amit egy „rendes” nyelv: bonyolultabbá válik a nyelvtana, lerövidülnek a hosszabb kifejezések, s ezzel sokat veszít a szókincse az imént dicsért átláthatóságból, megjelennek viszont a stílusváltozatok, és alkalmassá válik a társas funkciók jelölésére. A tok piszin végigment ezen a folyamaton, ma már Pápua Új-Guinea egyik hivatalos nyelve, használják egészen formális beszédhelyzetekben is, médiában, parlamentben, előadásokon, sőt még írásbelisége is van. Az ország oktatásának nyelve főként az angol, de nagyon sok iskolában a tok piszint használják az első három évben. Öt-hat millió ember érti és beszéli különböző szinten, közülük már több mint egymilliónak az első nyelve. Vannak területi változatai, és annak ellenére, hogy a helyiek még mindig pidzsinnek nevezik, nyelvészeti értelemben ugyanolyan önálló és teljes értékű nyelv, mint az angol, a francia vagy a magyar.

Pedig egyszerű pidzsinként kezdte: a csendes-óceáni szigetvilág különböző szigeteiről toborzott, sokszor csalással, hazugságokkal elcsábított emberek robotoltak együtt az észak-ausztráliai Queensland cukornádültetvényein, közös nyelvük egy főként angol szavakból építkező pidzsin volt, de mint általában, keveredtek bele más nyelvekből is elemek, a németből, portugálból, malájból és a törzsi nyelvekből. A munkások elnevezése a kanaka ’volt’ – később ez a szó kalandos utat járt be, visszatérünk rá. Ez a keveréknyelv alakult át lassan tok piszinné – mindez sajátos módon már nem Ausztráliában, hanem Német Új-Guineában történt. Igaz, ott egy német alapú keveréknyelv is forgalomban volt (az Unserdeutsch), az elsődleges lingua francává az uralkodók és meghódítottak között, s főként a meghódított, közös nyelvvel egyébként nem rendelkező csoportok között mégis a tok piszin vált. A terület nyelvi burjánzása minden bizonnyal hozzájárult, hogy egy idő után a korlátozott funkciójú pidzsin teljes nyelvvé alakult át, hiszen ezen a vidéken legalább nyolcszáz kicsi, még kétszázezer beszélővel sem rendelkező nyelvet beszélnek – elengedhetetlen szükség volt egy közvetítőnyelvre. Volt két másik jelölt, az egyik helyi nyelvből, a motuból kialakult hiri motu, illetve az angol, de a hiri motu beszélőinek száma nem mérhető a tok piszint beszélők számához, ráadásul egyre csökken, az angol pedig hasznos ugyan, és használják, de mégsem saját nyelv.

A tok piszin szokott lenni az élő példa arra, hogy ha egy pidzsin nyelv anyanyelvi beszélőkre tesz szert, akkor teljes nyelvvé válik, s éppen ezért már nem pidzsinnek, hanem kreolnak minősül. A kreol és a pidzsin nyelvek közötti egyetlen megfogható különbségnek ugyanis pontosan ezt tartják: a klasszikus nézet szerint a kreol nyelvek pidzsinekből keletkeztek, de mivel egy csoport anyanyelvként kezdte használni őket, kiteljesedtek, mint a tok piszin. Éppen ezért a pidzsineket hagyományosan együtt emlegetik a kreol nyelvekkel, és összefoglalva beszélnek számukról, földrajzi megoszlásukról, jellegzetességeikről. Általános nézet szerint mindkettőnél ugyanaz történt az első lépésben: elkezdett kialakulni egy keveréknyelv, méghozzá úgy, hogy az érintkező közösségek egyike, a domináns közösség nyelve adja a szókincset (ezt nevezik lexifikáló nyelvnek), a nyelvtan alapját viszont elsősorban az alárendelt közösség nyelve szolgáltatja. Így aztán nem beszélhetünk a hagyományos értelemben kölcsönzésről, hiszen mindkét nyelv forrásnyelv.

Összességükben száznál több pidzsint és kreolt tartanak számon. Úgy harmaduk angol alapú, elég sok a francia és portugál forrású, de van köztük spanyol, német, holland, egy-két olasz is, arab, indián, maláj alapú, afrikai nyelvekre épülő. Két nagy csoportot szoktak megkülönböztetni, az atlanti-karibi csoportot, melynek kreoljai a 17-18. században alakultak ki, és sokak szerint közös vonásuk, hogy azoknak a nyugat-afrikai nyelveknek a hatását mutatják, amelyeket a behurcolt rabszolgák beszéltek – emlékezzünk csak, ilyennek tartják Rémusz bácsi gullahját. A másik, a csendes-óceáni csoport nyelvei később, a 19. században alakultak ki – mint a tok piszin. A kreol nyelveket kutatók azonban rendszeresen fölhívják a figyelmet arra, hogy az effajta csoportosítás nem veszi figyelembe, hogy a két terület ugyan távol volt egymástól, de nem voltak elszigetelve: a hajók árut és embert szállítottak közöttük, a matrózok meg szavakat.

Ha már tengerészekről beszélünk, a legvadregényesebben kialakult kreol se maradjon említetlenül. Filmek, irodalmi földolgozások tucatja örökítette meg a Bounty zendülő matrózainak történetét, akik a lázadást követően a Tahitiről elrabolt nőkkel és férfiakkal Pitcairn szigetén telepedtek le – jó ideig nem találtak ott rájuk, mert a térkép rossz helyen tüntette föl a szigetet, saját hajójukat pedig partraszállás után elégették. Egy évtized múlva a tengerészek közül már csak John Adams, a csoport későbbi vezetője volt életben, és a tahiti férfiak is sorra meghaltak a britekkel és az egymással folytatott, s leginkább a szesz körül forgó torzsalkodásokban. A vegyes nászokból született gyerekek azonban ekkor már szüleik angol alapú kreol nyelvét beszélték, s ezt vitték magukkal az utódok a 19. század közepén a Norfolk-szigetre. A pitkern mára lényegében kihalt, de az 1960-as években még beszélték a leírások szerint. A pitkernből kialakult norfolki norfuk nyelvnek viszont még mindig van néhány száz anyanyelvi beszélője.

Van néhány figyelemfölkeltő egyezés az egymástól óriási távolságra beszélt pidzsin és kreol nyelvekben, elsősorban egyes szavak. A föntebb emlegetett kanaka például hawaii eredetű szó, és ’férfi’-t, ’ember’-t jelent. Mivel az ültetvényesek munkásaikat ezzel a szóval illették, gyorsan lenéző, pejoratív jelentést kapott. Óceániában ne nagyon próbálkozzunk ezzel a kifejezéssel, ha barátkozni akarunk, és ha valakivel netán tok piszint használnánk közvetítőnyelvként, akkor se mondjuk, mert a szó megőrizte a hozzá tapadt rossz érzéseket. A szóhoz fájó emlékek kötődtek a Franciaország gyarmatává vált Új-Kaledóniában is, az 1980-as évek függetlenségi törekvéseiben azonban a kanak már a saját identitás büszke megjelölése volt a szigetek őslakossága számára: az önállóvá váló ország népének csaknem fele így nevezi magát. Vannak más közös eredetű szavak is. A tok piszin, a Suriname-ban beszélt szranan, Aruba és Curaçao hivatalos nyelve, a papiamentu, Sierra Leone nemzeti nyelve, a krio, és az egykori dél-kínai angol pidzsin (szép nagy földrajzi távolságok vannak e nyelvek között) egyaránt a portugál sabir ’tud’ utódváltozataival jelöli a tudást, és a szintén portugál piquenho ’gyerek’ szóra visszavezethető szavakkal a ’gyerek’-et, illetve a ’kicsi’-t.

Az ehhez hasonló egyezések alapján állította föl Hugo Schuchardt a pidzsin és kreol nyelvek monogenezisének elméletét. Nézete szerint a mediterrán szabir 15. századi, erősen elportugálosodott változata valamennyi pidzsin és kreol nyelv alapja. Ezt beszélték volna a 15-18. század között Nyugat-Afrika portugál erődeiben, és egyrészt a tengerészek hordták szanaszét a világba, másrészt ez lett volna a különféle törzsekből rabszolgának elhajtott emberek közös nyelve. Azért van mégis annyiféle belőle – a portugálon kívül angol, francia, holland, német, olasz, spanyol alapú –, mert a gyarmatosítók nyelvének hatására egy sajátos jelenség, szókészletcsere zajlott le bennük. Azaz: az eredeti, portugál alapú szókincset nagyrészt átmosta a terület urainak (aztán esetleg új, majd még újabb urainak) a nyelvéből származó szókészlet. Noha egy-két kreol nyelv szókészletcseréje talán valóban dokumentálható jelenség (bár ebben sem lehetünk biztosak), ezt a korábban igen népszerű elméletet ma már alig egynéhány nyelvész véli fenntarthatónak.

Azt viszont ma is sokan elfogadják, hogy a kreol nyelvek atlanti csoportjában föllelhető, elsősorban nyelvtani hasonlóságokat a rabszolgának elhurcoltak nyugat-afrikai nyelveinek szubsztrátumhatása (az anyanyelv hatása az újonnan tanult nyelvre) okozza. A gullah kapcsán már beszéltünk erről a nézetről, s bármennyire általánosnak mondhatjuk, valószínűleg újra kell majd gondolni. Egyrészt mert a közösnek tekintett tulajdonságok egy része olyan kreol nyelvben, például a hawaii kreolban is megvan, amely egészen másként alakult ki, másrészt mert természetesen a nyugat-afrikai nyelvek is sokfélék, így nem lehet a korábbi nagyvonalúsággal hivatkozni rájuk.

Van a közös jegyeknek egy ettől eltérő, szintén nagy feltűnést keltett magyarázatuk. Kidolgozója, Derek Bickerton pályáját Guayanában kezdte, ott ismerkedett meg a helyi kreol nyelvvel, majd már a kreol nyelvek iránti szenvedélye vezette Hawaiira (szerencsés témaválasztás, kétségtelen). Bickerton szerint a kreol nyelvek rengeteg szerkezeti hasonlóságot mutatnak. Ide sorolja, hogy általában az alany-ige-tárgy sorrendet szeretik (a macska kergeti a kutyát), és ha hangsúlyozni akarnak valamit, azt többnyire a szórenddel teszik (a kutyát kergeti a macska – nem az egeret), van bennük névszói állítmány (a kutya szelíd – nem kell létige a mondatba, mint az angolban vagy a franciában), a kijelentő és a kérdő mondatokat csak a hanglejtés különbözteti meg egymástól, a szórend nem, megkülönböztetik a tranzitív (határozott tárgyas) és intranzitív igéket (mint a magyar „alanyi” és „tárgyas” néven tanult ragozás), és „kettős tagadást” alkalmaznak (senki nem mondta). Bickerton úgy véli, hogy a közös jegyek nem véletlenül alakultak ki, hanem annak a mindannyiunk fejében ott lévő, genetikailag örökölt „bioprogramnak” az eredményeképpen, amely lényegében ugyanazt a nyelvtant hozná létre valamennyiünk fejében, de az a nyelv, amit a környezetünkben kisgyerekkorunktól hallunk, elnyomja. Ez elég vadul hangzik, ha valaki nem ismeri a 20. század talán legünnepeltebb nyelvész-celebének, Noam Chomskynak az elméletét a velünkszületett nyelvtanról – de ha ismeri, akkor örömmel csettinthet, hogy megvan végre a végső bizonyíték.

Chomsky elmélete szerint a nyelvi kompetencia alapja az emberrel születik: már világrajöttünkkor ott van a fejünkben az, amit univerzális nyelvtannak nevez. Ez az alapvető, minden nyelvben meglévő nyelvtani szabályok összessége, s azért nem egyforma mégsem a világ összes nyelvének nyelvtana, mert a csecsemő nem ezt hallja maga körül, hanem környezete tényleges nyelvét, így ő is anyanyelvének – az univerzális nyelvtanhoz képest módosult – nyelvtanához igazítja saját kis univerzális nyelvtanának paramétereit. Chomsky elméletét kezdettől sokan támadták, egyáltalán nem ok nélkül, hiszen nem illeszthető evolúciós keretbe, a nyelvelsajátításról, nyelvi változásról gyűjtött ismeretek tömegét nem veszi figyelembe. Nemigen tudja például magyarázni, hogy na de egyáltalán miért jöttek létre a különböző nyelvek, amikhez a csecsemők immár igazodnak. Az utóbbi idők pszicholingvisztikai, neurolingvisztikai, csecsemőkutatási eredményei csak tovább növelték az ellenérvek számát. De ha Bickertonnak igaza van, és a kreolok azért hasonlítanak egymáshoz szerkezetileg olyan nagyon, akkor az mégiscsak súlyos érv amellett, hogy létezik az agyunkban egy nyelvi bioprogram, mely szabadon kibontakozhat azoknak a gyerekeknek a fejecskéiben, akiknek anyanyelvként csak egy korlátozott nyelv, valamilyen pidzsin áll a rendelkezésükre. A bioprogram aztán fölturbózza a pidzsint, és igazi nyelvet alkot belőle.

Ha valakiben esetleg fölsejlik az egykori, Hérodotosz által megörökített történet I. Pszammetik fáraóról, az nem tapogatózik rossz helyen. A legenda szerint a fáraó úgy próbálta kideríteni, melyik az emberiség ősnyelve, hogy egy pásztor gondjaira bízott két újszülöttet azzal a paranccsal, hogy nem beszélhet hozzájuk, mert úgy kiderül majd a válasz a kérdésre: az ősnyelv az lesz, amelyiken először megszólalnak. (A mese szerint a győztes a fríg volt, merthogy az egyik gyerek bekoszt kiabált, és ez frígül ’kenyer’-et jelent.) Bickerton az 1970-es évek végén úgy szerette volna tesztelni formálódó bioprogram-hipotézisét, hogy szó szerint elszigelt volna (valami szigetre kitelepítve) hat különböző nyelvű házaspárt, akik gyereke még olyan kicsi, hogy nem sajátította el szülei nyelvét. Így a felnőttek arra kényszerültek volna, hogy közvetítőnyelvet hozzanak létre, a gyerekek meg arra, hogy új anyanyelvet, egy kreolt alakítsanak ki. Az Egyesült Államok kormánya azonban nem volt hajlandó támogatni az ilyesféle emberkísérleteket, úgyhogy a tesztelésből nem lett semmi.

Bickerton maga sem tagadja, hogy autodidakta nyelvész, és a fantáziát nagyra tartja. Egyik sem volna baj, ha az egyébként irigylendően lezser waikiki-érzés nem gördülne rá az adatkezelésére is. De bajok vannak az elméletével. Először is: Chomsky és Bickerton nem ugyanazokat a tulajdonságokat tekinti a velünkszületett univerzális nyelvtan elemeinek, hiszen Bickerton a kreolokból próbálta rekonstruálni, Chomskyt viszont, gyarló, ám tökéletesen természetes emberi módon, saját anyanyelve befolyásolja erősen. Ettől Bickertonnak persze még lehetne igaza. Csakhogy a „kreol szerkezet” jellemzőit nem a kreol nyelvek, hanem a „tipikus kreol nyelvek” alapján állította össze, azaz lényegében ő válogatta ki, mi illik az elméletébe, mi nem. Így aztán lennének kicsit kreol nyelvek, nagyon kreol nyelvek és végképp kreol nyelvek. Föntebb éppen azokat a tulajdonságokat emeltem ki a kreolsági listáról, amelyek a magyarra is jellemzők. A magyarnak persze számos olyan jegye is van, amely a kreolsági listán nem szerepel – de ez ugyanígy érvényes a kreolnak minősített nyelvekre is. Ilyen alapon viszont a világ összes nyelve kreol, ha csak egy picikét is, ami ugyanazt jelenti, mint amit a diglosszia fogalmának parttalan kiterjesztéséről mondtuk, azaz hogy így fölösleges a kreol nyelvekről mint specifikus szerkezeti jegyeket mutató nyelvekről beszélni. A kreolisták többsége egyébként valóban tagadja is, hogy a korábban föltételezett különleges „kreol szerkezet” létezne: a hasonlóságok okát az érintkező nyelvek közös tulajdonságaiban, és a kreol nyelvek kialakulásának szociolingvisztikai azonosságaiban keresik. Mindjárt megnézzük ezt közelebbről, előbb azonban meg kell ismernünk azt a szélesebb perspektívájú elképzelést, amelybe Bickerton elmélete is illeszkedett, mert az elmélet tágabb kontextusát Bickerton kritikusai közül is sokan elfogadják.

A pidzsin és kreol nyelveket részben praktikus okokból emlegetik mindig együtt: olykor nehéz szétválasztani őket, ráadásul vannak olyan kreol nyelvek – ilyen a hawaii kreol és a tok piszin is –, amelyeket beszélőik pidzsinnek neveznek (nem nyelvészeti szempontok alapján persze). Ennél azonban többről van szó. Azért sorolják őket egy csoportba, mert egyfajta belső kapcsolatot föltételeznek közöttük – ezt már tudjuk, úgy tartják, hogy az anyanyelvvé vált pidzsin már kreol. De ennél még tovább mennek: a föltételezés szerint minden kreol nyelv pidzsin nyelvből alakult ki. Nyelvészek generációi építgették ki fokozatosan azt az elméletet, amelyet pidzsin-kreol-életciklusnak neveznek.

Ez a következő. Az egymással kereskedelmi kapcsolatba kerülő közösségek először valamiféle nyelvi keveréket kezdenek használni: ez még nem pidzsin, hanem annak az előzménye (elő-pidzsin), nincsenek olyan stabil szabályai, mint a pidzsin nyelveknek, ezt a közvetítőeszközt spontán, alkalmi módon alakítják (ilyesmi volt a horvát apartmantulajdonos pistabácsizása). Ha az érintkezés rendszeressé és kiterjedtebbé válik, a közvetítőnyelv szabályai megszilárdulnak, és pidzsin nyelv jön létre. A pidzsinek élete lehet nagyon rövid, de lehet több évszázadot átfogó is, és az is megeshet, hogy egyre kidolgozottabbá válnak, egyre több beszédhelyzetben használják őket, mint a tok piszinnel történt, azaz kiépült pidzsin jön létre belőlük. Ha pedig anyanyelvi beszélőik is lesznek, akkor már nem is pidzsin, hanem kreol nyelvnek minősülnek – az anyanyelvi beszélők „megszerzésével” párhuzamos nyelvi kiteljesedés folyamatát nevezik kreolizáció-nak. A kreol nyelvek aztán ismét többféleképpen folytathatják életüket. Válhatnak teljes jogú önálló nyelvvé, részt vehetnek diglosszia létrehozásában, de lassan föl is szívódhatnak abba a nyelvbe, amelyből a szókincsük származik. Ez utóbbi folyamatot az ún. posztkreol kontinuum kialakulása nyitja meg, magát a folyamatot pedig dekreolizációnak nevezik. És ezzel le is zárul a szépívű életciklus.

A diglossziát már jól ismerjük, Ferguson egyik iskolapédájaként a haiti kreol és a francia helyzetét írta le. A Nagy Antillák Hispaniola nevű szigetét, melynek nyugati részén Haiti fekszik, Kolumbusz Kristóf rögtön első útján, 1492-ben fedezte föl. Taíno indiánok éltek ott, a spanyol hódítók tőlük birtokolták el, annak rendje s módja szerint, a szigetet: akik nem akartak az aranybányákban a spanyolok kedvéért dolgozni, azokat megölték, addig ott ismeretlen fertőző betegségeket hurcoltak be a szigetre, s ez a gyenge koszttal együtt végül oda vezetett, hogy a taínók lényegében eltűntek a szigetről – egy ideig kisebb menekültközösségek alakultak ki a hegyekben, a helyben maradók közül pedig sokan azokkal az afrikai rabszolgákkal keveredtek, akiket a spanyolok a 16. század elejétől hurcoltak Hispaniolára.

Minthogy Hispaniola szigete éppen az Európa és Amerika közötti tengeri úton feküdt, hamarosan a kalózok paradicsomává vált. Rövidesen megjelentek a nagyobb tengeri szabadcsapatok is, ezek nemcsak hajókat támadtak meg, hanem a kikötővárosokat szintén – így érkeztek az első franciák a szigetre –, sőt voltak, akik letelepedtek és dohányültetvényeket hoztak létre. A 17. században az akkorra már francia gyarmat Martinique és Guadeloupe szigetéről érkezett egyre több telepes, és a sűrű konfliktusok után a század végén fölosztották egymás közt a szigetet: a franciák kapták a nyugati harmadot, Saint-Domingue-nak nevezték el. A 18. század végére Saint-Domingue a leggazdagabb francia gyarmattá vált, ekkor mintegy negyvenezerre teszik a sziget francia lakosainak számát, a cukornád, a kávé és az indigó termesztésének és a rabszolgák brutális hajszolásának következtében. Amikor a francia forradalom híre elhullámzott a karibi gyarmatra, 1791-ben rabszolgalázadások törtek ki, aztán angol csapatok léptek a szigetre, végül Toussaint Louverture, a rabszolgafelkelések vezetője teremtett békét 1794-ben, de a sziget önállósodási törekvései ellen Napóleon hamarosan a sógora vezetésével küldött csapatokat. A franciák óriási veszteségek árán visszafoglalták a szigetet, visszaállították a rabszolgaságot, Louverture-t csellel elfogták, és francia börtönbe vetették, ott halt meg 1803-ban. A fölkelések azonban folytatódtak, a szolgák és a színes szabadok élén Jean-Jacques Dessalines állt, s ő lett a szabad ország első kormányzója, miután 1804. január 1-jén kimondták a függetlenséget, és Haitinek nevezték vissza az országot – eredetileg a taínók is így, Ayiti-nek hívták szigetüket. Az általuk beszélt arawak indiánban ez ’a magashegyek országá’-t jelentette.

Haiti lehetett volna büszke mintaország: az első független latin-amerikai állam, az első volt gyarmati ország, amelyet színesbőrű kormányzó irányított. Történelme azonban tragikusan folytatódott, és béke azóta sincs. A történelmi viharokban a Duvalier-klán apáról fiúra szálló diktatúrája jelentett valamiféle állandóságot 1957 és 1986-ig, de hát ebben persze nem volt sok köszönet. 1986-ban zavarták el végül „Bébé Doc”-ot, a Duvalier-fiút, és 1987-ben nagy támogatással fogadták el az új alkotmányt, novemberben azonban már nem tartották meg az esedékes választásokat. Ez után is államcsínykísérletek, államcsínyek követték egymást észvesztő egymásutánban, állandó a katonai jelenlét és a bizonytalanság, a politikai gyilkosságok. 1990 óta, ha nem csak tervezik, hanem meg is tartják a választásokat, szokás egyre nagyobb arányban nyerni – 1990-ben több mint kétharmaddal, öt év múlva 88, újabb öt év múlva 92 százalékkal nyert a győztes –, közben növekedett az erőszak és egyre romlott az ország emberi jogi helyzete. A legutóbbi, 2004-es fölkelés óta ENSZ-békefenntartó csapatok állomásoznak Haitiban, a kormányok pedig továbbra is nagy sebességgel váltják egymást. Az egykori földi paradicsomot 2010-ben földrengés morzsolta meg, háromszázezernél többen haltak bele, másfél milliónál többen maradtak otthon nélkül, aztán kolerajárvány tört ki, nem ritkák az árvizek, hurrikánok sem.

A történelmi háttér ismeretében érthető, hogyan alakult ki az a helyzet, hogy a hétköznapi nyelv a francia alapú kreol volt, igen alacsony presztízzsel, a tekintélyes változat pedig a francia. Igaz, a kreolt már az 1920-as években használhatták az oktatásban, az írásbeliség nyelve és egyben az ország egyetlen hivatalos nyelve a francia maradt. Az 1960-as évektől erősödött az a mozgalom, amely a kreolt is hivatalos nyelvvé akarta emelni, 1979-ben elkészült a helyesírási szabályzata, 1983-tól hivatalos nyelvnek tekintik, és az 1987-es alkotmányban végül teljes polgárjogot nyert, a franciával egyenértékű nyelvként ismerik el. Ennek megfelelően használják írásban, a médiában, közéleti színtereken, s mindenhol, ahol korábban csak a franciának volt helye, a diglosszia tehát megszűnt.

A haiti kreol esete egyedi, sokkal gyakoribb, ami például Jamaicában történt: az angol alapú kreol és az angol együttélése nyomán a két nyelv közé átmeneti változatok egész skálája épült ki, méghozzá úgy, hogy a változatok használata erős összefüggésben van a társadalmi rétegződéssel. A legnagyobb tekintéllyel az angol rendelkezik, a legkisebbel a jamaicai kreol, ezért a társadalmi hierarchiában betöltött hely alapján az angolt akrolektusnak, a kreolt bázilektusnak hívják. A kettő között több mezolektus alkotja az átmenetet: minél több, az angolra jellemző jegyet mutat egy változat, annál magasabban áll a hierarchiában, minél több kreol jegyet tartalmaz, annál alacsonyabban. Egy-egy jamaicai beszélő természetesen nem egyetlen változatot ismer, hanem az egymás melletti változatok egész sávját, és ezek közül válogat annak megfelelően, hogy beszélgetőtársát, illetve magát hová helyezi a társadalmi hierarchiában. A kutatások szerint maguk a jamaicaiak sokszor csak a két végpontot érzékelik: sokuk számára valaki vagy az angolt beszéli, vagy a kreolt, akkor is, ha éppen a köztes változatok valamelyikét hallják. Mielőtt elcsodálkoznánk ezen: mi sem teszünk mást, amikor arról kérdeznek, hogy valaki nyelvjárásban beszél vagy sem, hiszen lehet, hogy nem is „nagyon nyelvjárásias” a beszéde, mégis annak halljuk, akár egyetlen jegy (például a palóc a kiejtése) miatt, máskor azt sem vesszük észre, ha több, valamelyik nyelvjárásra jellemző jegyet is mutat a beszéde. Visszatérve a posztkreol kontinuumra: ennek lényege tehát az volna, hogy az együttélés miatt a szókincset adó nyelvhez egyre közeledik a kreol, így alakulnak ki a köztes változatok. Már Schuchardt ezzel magyarázta, hogy az afroamerikai angol közelebb áll az amerikai angolhoz, mint a Suriname-ban beszélt szaramakkan, ahol nincs jelen az angol, így a kreol sem közeledett hozzá.

Az életciklus-elmélet szivárványíve jó egy évszázada bűvöli el a nyelvészeket – vélhetően nem függetlenül attól a folyton előbukkanó, a 19. században uralkodó szemlélettől, hogy a nyelvekre szeretik az emberi élet metaforáját alkalmazni. Az utóbbi időben azonban alaposan megtépázták a korábban szinte mindenki által elfogadott életciklus-elmélet hitelét. Pontosabban már az 1970-es években megjelent egy-két írás, amelynek adatai cincálni kezdték a meggyökeresedett álláspontot. A haiti kreolban van néhány megkövült nyoma annak, hogy valamikor a franciához hasonló alaktana volt, s ez valószínűtlenné teszi, hogy a ragozást messze elkerülő pidzsinből alakult volna ki.

Az 1990-es évektől aztán az egyik legelismertebb kreolista, a francia Robert Chaudenson hívta föl a figyelmet arra, hogy a posztkreol kontinuumnak már a neve is félrevezető, így nem érdemes használni (hálistennek, mert nem valami szép név): szó sincs semmiféle posztkreol állapotról, hiszen a bázilektus, azaz a kreol nyelv továbbra is él és virul, sokszor a közösség egyik hivatalos nyelveként. De ennél talán még fontosabb az a megfigyelése, hogy a bázilektus és az akrolektusok közötti köztes változatok nem úgy jönnek létre, hogy a kreol közeledni kezd a szókészletét adó nyelvhez, mint általában föltételezik. Éppen fordítva: az akrolektus és a mezolektusok előbb voltak, mint a bázilektus. A kreol jegyeket a mezolektusok nem elveszítették, hanem fölvették, azaz a kreol az akrolektustól való távolodás eredményeképp született. Mindezt a gazdaságtörténeti irodalom is alátámasztja: a történészek szerint az ültetvényeken nem a pidzsin járta, hanem az ültetvényesek anyanyelvének nemsztenderd változatait használták, a rabszolgák pedig folyékonyan beszélték gazdáik nyelvét. A helyzet a 18. században változott meg, amikor igen magas volt a gyermekhalandóság, s rövid a felnőttek élete, viszont egyre több munkásra volt szükség, így a hiányt újonnan bevitt rabszolgák tömegeivel pótolták – ekkor csökkent jelentősen az ültetvényesek nyelvét folyékonyan beszélő rabszolgák aránya.

Egy másik híres kreolista, a chicagói egyetem professzora, a kongói származású Salikoko Mufwene a föntiekre alapozva javasolja, hogy szakítsunk végre a ránk hagyott gyakorlattal, és kezeljük külön a pidzsin és kreol nyelveket, minthogy a kedvelt életciklus-elmélet nemigen egyeztethető össze a tényekkel. Mufwene szerint egészen más szociokulturális körülmények között, más módon, más célból jöttek létre a pidzsin, illetve a kreol nyelvek. A pidzsinek a kereskedelmi utak, területek, az ezekre vigyázó erődök közelében alakultak ki (például Nyugat-Afrikában, Dél-Kínában, Új-Guineában), szókincsük szűk, nyelvtanuk egyszerű, funkciójuk pedig a közvetítésre korlátozódik. Ehhez ritkásabb érintkezés is elegendő. Előfordul, hogy egy pidzsin nyelv – főként a városiasodással párhuzamosan – komplex, valódi nyelvvé válik, a sokat emlegetett tok piszinen kívül ilyen a nigériai és a camerooni pidzsin angol vagy az óceániai Vanuatun beszélt biszlama.

A kreol nyelvek viszont letelepedett közösségekben, ültetvényeken – elsősorban cukornád- és rizsföldeken – alakultak ki az ültetvényesek nyelvéből. Portugál alapú kreol nyelv a zöldfoki-szigeti (Cape Verde-i) kriolu, a Holland Antillákon beszélt, már említett papiamentu; francia alapú a haiti, valamint a mauritániai kreol és a Seychelle-szigeteki szeszelwa; angol alapú a gullah, a jamaicai, a guayanai, a hawaii és mindkét Suriname-ban beszélt kreol, a szranan és a szaramakkan. A kreol nyelvek tehát valójában kontaktusváltozatok, s olyan szerkezeti átrendeződést mutatnak, amely egy közösség nyelvcseréje után szokásos: az egykori anyanyelv hatása megjelenik az új nyelvben.

Akkor most dobhatunk mindent ki, amit a pidzsin és kreol nyelvekről korábban összeírtak? Dehogy. Pidzsin nyelvek is vannak, kreolok is, csak a kreolt nem kell a pidzsinből származtatni. Ne sajnáljuk a szépívű életciklus-elméletet, mert igazából még izgalmasabb a kép, amit így kapunk: hogy új nyelvek létrejöhetnek egy kezdetleges, korlátozott funkcióban használt idióma kiteljesedésével – de nyelv csak akkor lesz belőlük, ha a társas szerepeket is jelölni tudják. És létrejöhetnek nyelvek egy másik nyelvből úgy, hogy fontossá kezd válni a lenézett, a társadalmi hierarchiában legalacsonyabban fekvő nyelvváltozathoz kötődő identitás. Az eredmény ugyanaz, teljes értékű, új nyelv, és mindkét esetben ugyanaz a húzóerő (ha tetszik, a szelekciós nyomás): ha egy közösség önmaga identitásának szimbólumaként kezd használni egy nyelvváltozatot, akkor az nyelv lesz.

Hogy nekünk mi közünk mindehhez? Hát ami szokott lenni: érdekes természetesen. Meg aztán Robert Le Page szerint minden beszédaktus, amit egy nyelv beszélői egymással megvalósítanak, pidzsin abban az értelemben, hogy sosem lehetünk biztosak abban, hogy a másik ugyanazt érti, amit mi mondani szándékozunk. Mindenesetre folytonosan alkalmazkodunk (közeledünk vagy távolodunk) a másik által használt jelentésekhez, formákhoz, újraértelmezzük nyelvhasználatunk szabályait. Már régen kerülgetjük az alkalmazkodás-elméletet: lassan itt az ideje, hogy részletesebben foglalkozzunk vele, mert ha meg akarjuk érteni a nyelv működését, mozdulni sem tudunk nélküle.

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!