Csábító csere, avagy Tóth Tihamér megdicsőülése

(A melegek hatása a „színmagyar keresztények”-re)

A melegek emancipációs kampányainak hatására a szélsőjobb elővette az Antimodernista esküt (részletesen ld. lejjebb), melyet a katolikus egyház tett közzé 1910-ben. Ez a darwinizmust támadó kreacionistáknál is zsinórmérték. A szöveg mindkét helyen azért fontos, mert közvetve szentesíti az általuk normálisnak tartott, valójában komplexusokkal, elfojtásokkal és hazugságokkal terhelt szexualitás gyakorlatát. Ezt különösen fontos kiemelni akkor, amikor a politikusok és civil szervezetek nyilatkozataiban is „nem normálisként” állítják szembe a homoszexualitást a „normálissal”, mintha minden homoszexuális kapcsolat abnormális lefolyású lenne, szemben a heteroszexualitás gyakorlatával, mely szerintük önmagában garantálja a normalitást. (Nem garantálja. A világ tele van neurotikus – kielégületlen, intimitást átélni képtelen, éretlen, a kölcsönösséget hírből sem ismerő, pedofil, erőszakoz élvező –, tehát abnormálisan, vagy legalább is nem egészen normálisan működő heterókkal. Akik mind a heteroszexuális családjukban szerezték be az ezekhez vezető érzelmi sérüléseiket, s nem az egyszeri, többnyire csak hírből hallott melegfelvonulástól, ahogyan azt egy pedagógus szervezet vizionálta, feltételezve, hogy egyetlen ilyen hatás erősebb a gyerekeket érő, mindennapos családi hatásoknál.)

A „felvilágosult” nyilvánosságban szintén a „normális-nem normális” kategorizáció dívik, az adekvát „általános-eltérő” vagy „szokványos-másféle” helyett. Így a meleg-méltóságot érintő, teljes problémakör a „mutogassa vagy ne mutogassa magát” bornírt, szubjektív, és társadalmi szintű felvetésnek aligha tekinthető illem-kérdésre szűkült. Ennek jegyében pedig még azzal sem sikerült szembesíteni pl. a homoszexualitást betegségnek tekintő fideszes politikust, hogy amennyiben tényleg egy betegség képviselői vonulnának fel, akkor azt vajon milyen megfontolásból akarná betiltani. Miért nem vonulhatnak fel betegek, és követelhetnek egyenrangúságot? S ha vonulásuk az egészségesek provokációja, vajon a paralimpiákat is annak tekinti-e? Ha nem, ez azért van-e, mert számára a mentális betegségek erkölcsi szempontból más elbírálás alá esnek, mint a fizikaiak? Tudja-e, hogy amit mond, az egybe esik a fasiszta szemléletmóddal?

A melegek épp azért mennek az utcára, hogy megértessék: csak a szexuális vágyaik iránya az, ami eltér, egyébként mindenben azonosak, ami az emberi lét egyéb vonatkozásait illeti. Ez az egy eltérés pedig nem indokolja, hogy mindent meghatározzon a társadalmi megítélésükben. A szerelem az szerelem, és az együttélés az együttélés. Testvér-testvér, szülő-felnőtt gyerek is élhet együtt, páros kapcsolatban, ha úgy hozza a sorsuk, és az ő együttélésükben is ugyanúgy konfliktus, ha a másik nem vitte le a szemetet. Ehhez képest az intoleráns politikus csak arra képes, hogy ha azt hallja: „homoszexuálisok”, akkor kényszeresen maga elé képzelje azok legintimebb, kiemelt együttléteinek technikai kivitelezését (vajon mitől benne ez a kényszer?!), ezt az egész kapcsolatra nézve generalizálja és horrorizálja, majd hangos pfújolással elhatárolja magát valamitől, ami őt nem érinti, amihez semmi köze. Ez utóbbi ellenére az egyik leggyakrabban használt újságírói klisé ez volt: „lassan már kötelezővé teszik, hogy homoszexuálisak legyünk”. Mintha valódi veszély volna, hogy bárki korlátlanul belenyúlhasson mások legbelsőbb magánügyeibe. Mintha egy meleg-felvonulás elérhetné, hogy aki eddig az ellenkező neműre vágyott, az mostantól a homlokára csapva megfordítsa ezt a vágyát. (Természetesen van traumák révén „beszerzett” homoszexualitás is – első élményüket megerőszakolásból szerzett nők pl. hihetik azt, hogy valójában leszbikusak, holott csak a férfiaktól való félelem rögzült bennük. Ám az arányok pontosan nem feltárhatóak.) Mindezek tisztázatlansága egyúttal a kérdésnek még egy fontos vonatkozását elsikkasztja: t.i. hogy most éppen az a közügy, hogy mindenkinek lehessenek szabadon magánügyei. Mind a riportokban, mind a netes portálokon úgy beszéltek a homoszexuálisokról, mintha azok kizárólag agresszív férfiakból állnának. S annak ellenére, hogy pl. az idei felvonuláson sokkal több volt a nő, a médiában a leszbikusok szinte egyáltalán nem jelentek meg, sem személyesen, sem említésekben. Ami látványosan bizonyítja, mennyire általános a szexualitásról alkotott, torz felfogás, mely nem tud elszakadni az infantilis rögzültségektől. A lényeg ugyanaz, amit általában is látunk: a normális, toleráns hozzáállások képviselői részben maguk sem egészen normálisak és toleránsak, részben képtelenek megfogalmazni és hatékonyan közvetíteni a normális, demokratikus szemléletet. Szemben az antidemokratikusokkal és intoleránsokkal, akik kidolgozott fogalmi készlettel, szakmaszerű alapossággal és koherens gondolatmenetekkel építik fel rögeszméik ideológiáját. S miközben a nyilvánosság a „viszolyogjunk – ne viszolyogjunk” primitivizmusát tekintette az intellektuális feldolgozás csúcsainak, a fasiszta ideológiák impozáns gondolati rendszerekkel álltak elő. Ennek egyik fundamentuma lett az Antimodernista eskü, melynek letételére a Vatikán 1967-ig kötelezte az egyházi tisztségviselőket.

Az Eskü leggyakrabban hivatkozott része ez: „teljes bizonyossággal hiszem és őszintén vallom, hogy a hit nem (…) a szív kényszerítő erejének hatására előretörő vak érzés, hanem az értelemnek a kívülről, hallás által elfogadott igazsággal való tényleges egyetértése”. A kor nagy erkölcscsősze, Tóth Tihamér – aki a saját testünk szólóban végzett megismerésének „bűnéért” a gerincsorvadás büntetését helyezte kilátásba –, sietett egyértelművé tenni, hogy mindez miként köthető össze az emberi vágyakkal és érzelmekkel. Az Antimodernista eskü és a tudomány szabadsága c. elemzésében (persze egyoldalúan) idéz modernistákat, akik szerint  „a vallás alapját az észben nem találhatjuk, tehát az érzelmek világában kell keressük”. Majd így folytatja: „ha a modernisták egyik fő elve alapján, amely az érzékelhető dolgokon kívül mást egyáltalán nem akar ismerni, megingatjuk a (…) személyes Isten létezésébe vetett hitet, azzal a vallás területét áttettük reális alapjáról a szubjektív illúziók világába, ahol aztán úgy lehet beszélni a vallásról, mint ’általános pszichológiai tényről’, mint ’az emberi érzelemvilág követelményeiről’ stb., csak arról nem, amilyennek a vallásnak egyedül kell és szabad lennie (…), az emberi ész tudatos meghódolásáról Teremtője előtt”. Az érzelmekkel szemben pedig az a kifogása, hogy azok változékonyak, nem kiszámíthatóak, így rájuk nem lehet stabil isten-sóvárgást építeni.

A szöveg megtartja az érzékelés, a vágyak-érzelmek és a tudat két szférájának merev, középkorias elkülönítését, s a kettőt kizárólagos alternatívába állítja. Ennek jegyében tagadja a gondolatot, mely szerint az Istenről alkotott képzeteket az ember érzelmei és vágyai diktálják, vagyis hogy az istenkép léte az ember sajátos érzelmi működéséből is ered. A felvilágosodás Ész-központú gondolkodása elbújhat a modernitásellenes katolicizmus mögött itt, ahol az Eskü Isten létének igazolását szín tisztán az észből eredezteti. A darwinizmus megjelenése után ismét nagy hangsúlyt kapott, hogy az embert nemcsak az Ész, hanem az ez által felismert, szükséges szégyenérzet (ld. paradicsomi fügefalevél) is megkülönbözteti az állatvilágtól. A szégyellnivalók közé pedig minden bekerült, ami az állatvilággal köti össze az embert – tehát az ösztönei és a nem racionális eredetű érzelmessége egyaránt. Ezeket alantas és ezért elfojtandó dolgoknak tekintették. Mivel azonban ezek szemmel láthatóan nem kikerülhetőek, általánosságban is azt a megoldást választották, hogy akkor az ember teljes érzelmi világát eredeztessük az Észből. S így, hogy az érzelmek kerete helyett azok talajává tették, a gondolkodást ott is leszakították az érzelmektől, ahol pedig nélkülözhetetlen a szerepe: pl. az érzelmi jelenségek felismerésében, eredetük tudatosításában, az érzelmek átfordításában, működésük-érvényesítésük kanalizálásában, stb. Ezzel szabad utat adtak annak, hogy szeretet-elvű ideológiájuk ellenére bizonyos gyűlöleteknek mégis elismertessék a létjogosultságát.

Tóth Tihamérnál mindez arra a képletre szűkül, melyben a hit abszolút igazságai „a test követelődző hajlamaival” kerülnek szembe, annak evidenciájával, hogy utóbbiakat nem összhangba hozni kell az igazságokkal, hanem feláldozni kell azok oltárain. Másképp nem lehet biztosítani, hogy a vágyak fokozása, az extázis, a tudat elhalványulása ill. a test és a szellem összeolvadása egy erősebb természeti erővel – tehát mindaz, ami a szerelmi együttlétnek értelmet ad – kizárólag az Isten felé fordulást célozza. Vagyis örökös csábítócserét ajánl. Elragadtatás, extázis csak úgy lehetséges, ha megszüntetjük ezek anyaghoz-emberhez kötődését, s egyetlen kötési irányt engedélyezünk: a „fölfelé”-t.

Az érthető, hogy 1910-ben a modernitás elleni gondolatok megfogalmazása miért vált sürgőssé, az viszont kevésbé, hogy miért maradt szívós az elmélet, amely totálisan leválasztotta az istenhit igényéről az emberi érzékelést és az érzelmeket.

A 19. század végére a természettudomány tényszerűen bizonyítani tudta: az agyi-idegi működést az idegrendszer szerkezete, az ingerületvezetés mérhető módjai és a neuronok kapcsolódásai határozzák meg. Az emberi idegrendszer a faj minden egyedében azonos szerkezetű, működésének elvei is azonosak. Mindezek valóban érintik az egyház addigi tanításait. Nem vitás, hogy ha a tudomány egyértelművé teszi: a vágyak, érzelmek, mentális állapotok nem az égből érkeznek, hanem belülről, és szoros, ok-okozati összekapcsolódásban állnak mérhető kémiai-fizikai jelenségekkel, akkor az egyháznak fontos területeken felül kell vizsgálnia addigi álláspontját. Az egyik az anyaghoz immár mérhetően is hozzákötött ember és Isten viszonya. A másik pedig a szexualitásé. Ha bebizonyosodott, hogy az idegrendszer sajátosságai egyetemes, faji sajátosságok, akkor nem mondhatjuk, hogy pl. a nőké alapvetően eltér a férfiakétól. Ez pedig földrengésszerű megrázkódtatást jelent ott, ahol a nők társadalmi alávetettségének alaptézise, hogy azok eleve csökött szexuális képességűek, mert sem valódi szexuális vágyakra, sem orgazmusra nem képesek. Az emberi test ideghálózatának, a szervek beidegzettségének feltárása ezt valóban felborítja. S bár ami a férfiakkal történik, az Tóth Tihamér felől nézve szintén borzalom (hiszen ha engednek a vágyaiknak, akkor épp ezek beteljesülése pillanatában egy időre ők is kénytelenek elköszönni az intellektualitástól), ám az Észnek ismét van csele: az utódnemzés szentségével kell bevonni ezt az amúgy szörnyű kényszert. Így a katolikus házasság nem egyéb, mint az emberiségre kényszerként kirótt férfi vágyak és az ezekre irányuló, női, áldozati engedékenység szentesítése. Nyilvánvaló, hogy a házasságnak ebbe az értelmezésébe nemcsak a nők egyenrangúsítása, de a gyereknemzést kizáró homoszexuálisok egyenrangúsítása sem férhet bele. S hogy mennyire nemcsak a múltról beszélünk, azt bizonyítja Zlinszky János alkotmánybíró 2006-ban kiadott tankönyve (Keresztény erkölcs és jogászi etika). Zlinszkyt ugyanúgy nem rendítették meg a genetikai kutatások tényei, ahogyan a neurobiológia nem rendítette meg a középkorias katolicizmust. Ma is hiszi, hogy a szexuális irányultság tisztán az emberi elme döntéseiből következik: „Az a plurális erkölcs, amely a szabad szexuális érintkezést, a szabad fogamzásgátlást és az egyik nemnek a másikhoz való vonzódása helyett egyszerűen az egynemű emberek barátságának testivé tételét elfogadandónak és elfogadhatónak tartja, a természet rendjével fordul szembe” – írja. Mint látható, még azt sem fogadja el, hogy az azonos neműek közt létrejött érzelmek szerelemnek nevezhetőek – szerinte az ő szerelmeskedésük csupán a barátságban keletkező vágyakra épül. Melyek ezek szerint természet ellen valók. Vajon miért?

Azok, akik az Észt le tudják hasítani az érzékelésről, és szembe is állítják azzal, épp az ellenkezőjéhez jutnak el, mint ami a keresztény filozófiák eredeti szándéka volt: a humanizálás lehetőségeitől, a sajátosan emberi vágyak érvényesülésétől fosztják meg a szexualitást, s így azt valóban egy mechanikus, elidegenedett mozgássorozattá teszik, a végén egy tőlük függetlenül bekövetkező, üres fizikai kisüléssel. Aki kiiktatja az átszellemítést, azzal az esemény pusztán megtörténik, azt ennek biológiája valóban maga alá gyűri. Ráadásul feneketlen magányra kárhoztatja, hiszen senkivel és semmivel nem vált eggyé, az együttlét önmaga átélt részvétele nélkül zajlott. A szexualitástól okkal undorodnak azok, akiknek azért nem sikerült azt átszellemíteniük, mert úgy tudják: csupán biológiai kényszerűségnek engedelmeskednek, melyből tudatosan ki kell vonniuk épp az őket hajtó vágyaikat és érzelmeiket. Hiszen Tóth Tihamér és az Eskü is megmondta, hogy azok bűnösen változékonyak. Ám ezekhez az okokhoz az egészséges szexualitásúaknak – amilyenek pedig homoszexuálisok is lehetnek! – normális esetben semmi közük se lenne.

Jelen pillanatban mégis az undorodó, a vágyak jelentőségéből mit sem értő emberek uralják a szexualitás megítélésének terepét. Az undor kifejezése pedig ismét a fasizálódás részévé vált, hiszen a fasizmus legerősebb érzelmi alapja épp az emberek biológiai eltéréseire – a rasszi különbözőségeire, látható fizikai tulajdonságaira – irányuló undor. S az ellen, hogy ehhez a konzervatív katolicizmus ideológiáját is alkalmazzák, a magyar katolikus egyház nem tesz semmit.
Valójában nem nagyon érthető, hogy keresztény ideológiáknak miért kell ennyire ragaszkodniuk a szexuális fóbiáikhoz. Végtére abból is kiindulhatnának, hogy az ember idegrendszeri adottságai – vagyis mindaz, amit a természettől, ha tetszik, Istentől kapott – két ember kapcsolatának olyan komplexitását képesek létrehozni, amelyben más módon nem elérhető élmények jönnek létre. Az embert nemcsak az esze, hanem vágyainak szabad használata is megkülönbözteti az állatoktól, hiszen a szerelmi életét le tudja választani, függetleníteni tudja a nyers biológiai szükségszerűségekről, pl. a termékenységi időszakokról vagy a pusztán fizikai ingerek hatásától. El tudja érni, hogy egyszerre adja át magát egy másik embernek, és ezen keresztül egy olyan természeti erőnek, amely egyúttal a világ egészével és annak időtlenségével is összeköti. Képességeiből létre tud hozni egy folyamatot, amely végül elemi erővel őt húzza be, egy univerzális térbe. Mi bajuk ezzel? A hatvanas években lezajlott aggiornamento (korszerűsödés) óta az sem szentírás, hogy pusztán az érzelmek lennének változékonyak. Többször is megfogalmazódott, hogy az ésszerűségre épülő civilizáció is az, s hogy a gondolatok változékonyságait követő vita kikerülhetetlen. A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) egyértelművé tette, hogy megváltozott a viszonya a szekularizált világhoz, a többi valláshoz és az igazságkeresés alternatív lehetőségeihez. Ez utóbbit illetően a személyes felelősségvállalást állította a középpontba. Ami pedig nincs nemhez kötve. Igazából, a megszokottság béklyóján kívül sem olyan teológiai, sem olyan rendelkezésbeli megkötés nincs, amely az egyházat akadályozná abban, hogy bármiféle kapcsolatot illetően szintén a személyes felelősségvállalást, vagyis a kapcsolat erkölcsi tartalmát nyilvánítsa mérvadónak, és ne az emberek örömszerző tevékenységeinek konkrét formáitól undorodjon.

 

Megjelenés helye: Magyar Narancs, 2009.10. 15.