Alkotmánybírósági dilemmák
- Részletek
- 2011. szeptember 05. hétfő, 04:06
- Endrődi Gábor
Már önmagában az a tény, hogy az Alkotmánybíróság másodszor is elhalasztotta a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos beadványok elbírálását, mutatja: nem akármilyen döntés előtt áll a taláros testület. A kérdés nem pusztán az, hogy a pénztárakban maradók jogosultak-e állami nyugdíjra. Az a rendelkezés ugyanis, hogy a pénztártagoknak a teljes nyugdíjjárulék 70 százalékát kitevő munkáltatói befizetéseik után nem jár nyugdíj, még kelet-európai mércével mérve is durva diszkrimináció; ezt az állapotot egy jogállam, ha hagyománytiszteletből annak nevezi magát, semmiképpen sem engedheti meg magának.
A döntés igazi tétje, hogy kimondja azt, amit minden józanul gondolkozó ember tud: a magánnyugdíjvagyon államosítása nem a tagok szabad döntésén, hanem kényszeren (és persze egy jó adag hamis propagandán) alapult. A fülkeforradalmi kormány persze jogszerűen is megszüntethette volna a magánnyugdíjpénztári rendszert, csak úgy nem jutott volna hozzá vágyai legfontosabb tárgyához: a tizenkét év alatt felhalmozott nyugdíjvagyonhoz. Az Alkotmánybíróság tagjai nyilván tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy bármi legyen is a döntésük, mindenképpen megkésett: jogállamokban nem szokás a felülvizsgálati eljárás befejezése előtt kivégezni az elítéltet, sem elkölteni a per alatt álló vagyont.
The bad thief and the good thief on his cross (1670-es évek vége) – flickr/Grufnik
De hány hadosztálya is van az Alkotmánybíróságnak? Egy sem. Az alkotmánybírók is Magyarországon élnek: tudják, hogy a nyugdíjvagyon kényszerállamosítása a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájának sarokköve. Anélkül sem az államadósság csökkentése, sem az ez évi költségvetés kiegyensúlyozása nem lett volna lehetséges. Vésztartalék nélkül nem lehetett volna bevezetni az egykulcsos adórendszert, megfelezni a társasági adót, a balul sikerült állami bevásárlókörútról nem is beszélve.
A kormány kritikusai hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az egykulcsos adórendszer nem egészen a Fidesz találmánya: a Bajnai-kormány irányozta elő 2011-re az alsó adókulcs megemelését 5 millió forintról 15 millió forintra, amit csak egy paraszthajszál választ el az egykulcsos rendszertől. A kormány gazdaságpolitikusai azt nem vették számításba, hogy következmények nélkül lehetetlen egyidejűleg megszüntetni a felső adókulcsot, nagyvonalú családi adókedvezményeket adni és beígérni a szuperbruttó kivezetését. Figyelmen kívül hagyták azt is, hogy Magyarországon nemcsak az államháztartás eladósodott, hanem az önkormányzatok és a magánszféra is, a vállalkozások tekintélyes része pedig vegetál vagy eleve csak papíron létezik.
Az év első felében véget ért a világgazdasági válságot követő, immáron kétéves helyreállítási periódus. A magánszféra most már ezrével bocsátja el alkalmazottait, a munkavállalók száma kizárólag azért növekszik, mert egy év alatt közmunkások száma több mint ötszörösére nőtt. Ez éppenséggel lehet jó, a bökkenő mindössze annyi, hogy semmivel sem növeli az adó- és járulékbevételeket. A nagy műgonddal felfestett álomvilág pedig éppen a növekvő foglalkoztatottságon alapult.
Jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, bárhogyan döntsön is az Alkotmánybíróság, annak közvetlen, gyakorlati következményei nem lesznek. Az, hogy az államnak valamikor a távoli jövőben megnövekednek a terhei, hagyományosan nem érdekel senkit, mint ahogyan a magánnyugdíjpénztár-tagok kilátásba helyezett perindításai sem. Az államot esetleg elmarasztaló döntés azonban csökkentheti a kormánypárt apadó morális tőkéjét és elgondolkoztathatja a milliárdos hátországot, vajon jó felé halad-e a fogat, amelyre tétjeiket tették. Ha nem, a gazdag dakota mondavilághoz majd egy ibériai közmondást is hozzá kell fűzni: A sikernek ezer apja van, de a kudarc árva.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
