Ahány ember, annyi nyelv - kilencedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



A legutóbbi végszó – legalábbis remélem – sok olvasót nyugtalanít. Legalább egy kicsit. Mert akárhogy is, nem kifejezetten biztató, ha úgy kell beszélnünk, hogy közben tudjuk: legjobb esetben is csak valamilyen (de soha nem teljes) mértékben értik, amit mondunk. Jó esetben eléggé egybeesik a szándékolt meg az értett jelentés, rossz esetben meg nem. Még rosszabb esetben ez még csak ki sem derül, hiszen miért gyanakodnánk – elvileg mi is, beszélgetőtársunk is ugyanazt a nyelvet beszéljük, ismerjük a szavakat. Nemigen hívták viszont föl a figyelmünket a nyelvnek arra az alamuszi tulajdonságára, hogy úgy mutatkozik meg, mintha azonos lenne mindannyiunk számára, akik ismerjük, pedig dehogyis az.

A nyelv heterogenitásának sokféle módozatát sorra vettük már: a földrajzi változatosságot, a társadalmi változatosság számos válfaját – hogy lehetnek nyelvhasználati különbségek iskolázottság, foglalkozás, nem, társadalmi pozíció, életkor, vallás szerint; aztán vannak szavak, kifejezések, de akár nyelvtani szerkesztésmódok, amelyek egy-egy tevékenységhez, szakmához kapcsolódnak; és másként beszélünk aszerint, hogy mennyire formálisnak vagy informálisnak ítéljük a beszédhelyzetet. Volt még egy nagyon fontos dolog: hogy nemcsak a kétnyelvű közösségekben élők fejében kavarognak a nyelvek, hanem az egynyelvűek fejében is az egyes nyelvváltozatok.

Ne kerülgessük most már tovább a dolgot: nincs két ember, aki egyformán beszélne magyarul. Még pontosabban: nincs két ember, aki egyformának ismerné a magyar nyelvet. A szavak jelentését, a nyelvtani szabályokat, hogy melyik változathoz milyen társas jelentés kapcsolódik, hogy melyik beszédhelyzethez mennyire hivatalos vagy közvetlen stílusváltozat illik, s egyáltalán, hogy melyik nyelvi egység mennyire számít hivatalosnak vagy közvetlennek. Minthogy nyelvhasználatunk azokra a szabályokra épül, amelyeket mások beszédéből mi magunk vonunk ki, s minthogy tapasztalataink különfélék, nem is beszélhetjük ugyanazt a magyar nyelvet. Még az azonos körülmények között felnőtt, teljesen azonos élményeken osztozó ikrekre is érvényes volna ez (ha volna egyáltalán ilyen), hiszen ugyanannak a jelenségnek az értelmezése szintén egyedi, korábbi tapasztalatainkból, értelmezéseinkből, ezek emlékképeiből, s a belőlük fölépült világértelmezésből alakul ki. Így aztán az idő múltával ugyanaz az ember sem ugyanolyannak ismeri a magyar nyelvet, hiszen saját tapasztalataink is állandóan átrendezik az értelmezéseinket.

Mindenkinek saját magyar nyelve van tehát, ráadásul még az is változik (ennélfogva a kedves olvasó tudjon róla, hogy az olyan típusú vitáknak, mint hogy „mit jelent igaziból egy szó”, nincs értelmük). Ezt a saját, egyénre jellemző magyar nyelvet, az egyes emberek nyelvhasználatát nevezzük idiolektusnak. Nemcsak a nyelvre érvényes természetesen, hogy csak egyedi értelmezésekben létezik, hanem a nyelvváltozatokra és stílusváltozatokra is: a palóc vagy a zalai beszéd, a nagyon formális vagy a „szlenges” nyelvhasználat mindenkinek az, amit ő annak értelmez. Egy magyar anyanyelvű ember magyar idiolektusa tehát a nyelvi egységeknek azon készlete, amelyet ő a magyar nyelvvel azonosít. A szegedi nyelvjárás ezen a magyar nyelven belül pedig az, amit a szögediül beszélni tudó ember beszél, amikor úgy akar beszélni, mint a szögediek, amikor szögediül beszélnek – illetve máris tegyünk hozzá ehhez még valami nagyon fontosat, amiről később lesz szó bővebben: és amit a többi szögediül beszélni tudó is szögedinek értelmez.

Most végre azt is meg tudjuk mondani, miért nem lehet élesen elválasztani egymástól a nyelveket, nyelvváltozatokat, stílusváltozatokat: mert ezek fizikai értelemben nem léteznek önálló entitásként. Csakis az egyes beszélők idiolektusából épülhetnek ki, és ezek meg nem azonosak egymással, sőt nem is tudnak teljes fedésben azonosak lenni. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a szótár és a nyelvtan nagyon is súlyos fizikai létezőként képes ráesni a lábunkra: az nem a nyelv, hanem egy könyv, s nem is a nyelvet rögzíti, hanem annak azt a változatát, amelyet a szótár szerkesztői, a nyelvtan írói azonosnak tartanak a nyelv sztenderd, legnagyobb tekintélyű változatának szókincsével, illetve nyelvtanával. Pontosan ugyanúgy van ez, mint a biológiában: „a” tigris nem létezik, csak tigrisek, a tigrisség mibenlétét a megismert tigrisek tulajdonságainak egyfajta kivonatából állapítják meg.

A nyelv heterogenitása tehát nem olyasmi, mint a házikönyvtár heterogenitása, hogy van benne egymás mellett ez is, az is, szépirodalom, szakkönyv különféle témákhoz kapcsolódóan, album, strandra vett lektűr, gyerekkori mesekönyv, és ezek szépen kiegészítik egymást. Sokféleségüket valamelyest összeköti a tulajdonos ízlése, személyisége, de a könyvek lapjai nem folynak át egymásba, a kötésnek és a borítónak köszönhetően tudjuk, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. A nyelv heterogenitása olyan, mint a szivárvány heterogenitása: ha egyetlen kis pontocskát nézek belőle elkülönítve, meglehet, hogy nem tudom eldönteni, zöld-e vagy sárga, lila-e vagy kék, mert a színek egymásba folynak. Aztán a megvilágítástól, a mellette álló színtől függően láthatom ennek is, annak is. A nyelvi egységek is tartozhatnak ide is, oda is, és a nyelvi egységek sem önmagukban minősülnek elegánsnak, közönségesnek, tanulatlannak vagy szögedinek, hanem a társadalmi „megvilágítástól” és a kontextustól függően ítéljük meg őket.

Ebből az is következik – nemcsak a teóriában, hiszen empirikus adatok tömkelege bizonyítja, hogy így van –, hogy az idiolektusok is heterogének, vagyis az emberek egy-egy változónak (emlékszünk rá, ugye? a több változatban élő nyelvi egységek) általában nem csak az egyik vagy csak a másik változatát használják, hanem többet is. Ez teszi lehetővé, hogy válasszanak közülük, annak megfelelően, hogy egy adott helyzetben milyen társas jelzést akarnak éppen küldeni beszélgetőtársuk felé – hiszen ha nincs választási lehetőség, szándékos jelzésről nem is beszélhetnénk, legfeljebb jelről (erről majd legközelebb). Általában van választási lehetőség, éppen ezért választásainkkal többféle társas jelzést is fölmutathatunk: egyrészt hogy kik vagyunk, illetve hogy kinek akarunk látszani, másrészt hogy mit gondolunk arról, akihez éppen beszélünk, s hogy milyennek látjuk a beszédhelyzetet.

A társas jelentés kifejezése igencsak markáns eleme beszédtevékenységünknek. Sokszor előfordul, hogy lényegében nincs is más célja annak, hogy beszélgetünk valakivel, mint hogy a legrafináltabb rejtett módokon jelezzük önmagunk pozícióját és megpróbáljuk kipuhatolni az övét, vagy hogy kapcsolatba kerüljünk valakivel, illetve fenntartsunk vagy megszüntessünk egy meglévő kapcsolatot. Még a legnagyobb arányban „gondolatközlőnek” szánt tudományos vagy jogi szövegekben is elkerülhetetlenül ott van az identitásjelzés abban, hogy mennyire alkalmazkodunk a tudományos, illetve jogi szövegektől elvárt stílushoz, mennyire térünk el tőle, esetleg melyik iskola terminusait használjuk, és így tovább.

Identitásjelzés nélkül nincs beszéd, „gondolatközlő” tartalom nélkül viszont van, s mivel mindez a heterogenitással áll szoros kapcsolatban, a szociolingvisztikai kutatások elkönyvelték, hogy a heterogenitás azért van, hogy a választást és az identitások kifejezését lehetővé tegye. Lehetne ezt így gondolni ma is, ha egy akkor még a pályáját csak kezdő amerikai nyelvész, Nancy Dorian (már megint Michiganből) el nem zarándokol Észak-Skóciába, Sutherlandbe, hogy a keleti part három aprócska tengerparti falvában a kelta csoportba tartozó, az írhez és a manxhoz közel álló skót gael nyelv kihalásának folyamatát dokumentálja. (Sikerült is neki, sok évtizedes kutatás révén.) A három falucska, Brora, Golspie és Embo, ahogy kelta nyelvű falvaktól el is várható, szép hobbitnevet visel, népességük pedig rendkívül homogén: halászok és családjaik élnek mindben, műveltség, iskolázottság, foglalkozás, vagyoni helyzet szempontjából is egynemű közösségekben. Ha valahol nincs értelme a nyelvi heterogenitásnak, itt aztán nincs – és heterogenitás mégis van, noha a változatokhoz nem kapcsolódnak erős társas jelentések, mint más közösségekben. Úgy látszik tehát, a dolog épp fordítva van: nem azért alakult ki a heterogenitás, hogy lehetővé váljon a társas szerepek jelzése, hanem azért lehetséges a társas szerepek jelzése, mert van heterogenitás – és így már evolúciós keretben is értelmezhető a jelenség. Ha meg így haladunk tovább, és követjük az evolúciós fonalat, akkor attól sem kell tartanunk, hogy elveszítettünk egy jó kis magyarázatot a nyelv heterogenitásának születéséről, mert sokkal jobbat találunk helyette.

A sokszor elmondott megállapításhoz, hogy a nyelv heterogén, tegyük most már hozzá a skót halászfalvak kutatása által is igazolt tényt: nem tud másmilyen lenni. Azért nem tud, mert az agyunk állítja elő, és mivel az agyunk hálózatosan működik, a nyelv is olyan produktum, amilyet egy hálózatelven működő rendszer létrehoz. Mindez trivialitásnak hangzik, a nyelvészet főirányai mégsem vesznek róla tudomást (az alkalmazott nyelvészetnek a mesterséges intelligencia kutatásával érintkező ágait és egy-két magányos farkasként jellemzett pszicholingvistát kivéve). Pedig nemcsak arra kapunk így magyarázatot, hogy miért nem tud a nyelv más lenni, mint heterogén, hanem arra is, hogy akkor a rengeteg összevissza idiolektusok ellenére hogyan érthetjük meg – bármilyen szinten is – egymást. A hálózatosan működő rendszerek működése és tulajdonságai nagy izgalmakat keltenek mostanában (okkal, hiszen magyarázóelvként, kutatási területként is sokat várhatunk a konnekcionizmustól). Ami itt következik erről, az csak egy-két elnagyolt képrészlet, tényleg csak a legszükségesebb alap annak megértéséhez, hogy az egyediségek együtteséből hogyan lesz mégis értelmezhető valami.

A hálózatos (konnekcionista) rendszerek egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy szubszimbolikusak. Ez azt jelenti, hogy olyan apró alapegységekből és a köztük lévő, aktivációkon keresztül megvalósuló kapcsolatokból épülnek föl, amelyek önmagukban nem rendelkeznek jelentéssel. Ha azonban az elemek között kapcsolatok jönnek létre, olyan egységek épülnek ki belőlük, amelyek már értelmezhetők, kapcsolhatunk hozzájuk valamilyen jelentést. Olyasmi módon képzelhetjük ezt el, ahogyan a tévé vagy a számítógép képernyője működik: képeket érzékelünk, de a tévében persze nincsenek kis képecskék, tudjuk jól, pontokból áll össze a kép. Leegyszerűsítve: ahogyan a képernyőn az egyes pontok meghatározott aktivációjából képek alakulnak ki, az agyunkban egyes neuronok meghatározott aktivációjából olyan mintázatok alakulnak ki, amelyeket jelentésként értelmezünk. A nyelv tehát, ez fontos, nemhogy úgy általában a világban, társadalomban, beszélőközösségekben nincs ott fizikai értelemben, de még az agyunkban sincs „ott” eldobozolt jelentések, katalogizált szabályok formájában, hanem minden alkalommal, amikor használjuk – beszélünk, hallgatunk valakit, olvasunk, verbálisan gondolkodunk (mert képekben is lehet) – újra meg újra fölépülnek a szükséges egységek.


Big red head – flickr/zen

Ha nem így volna, vagy csak borzasztó korlátozott nyelvünk vagy akkora fejünk lenne, hogy a testünk nem bírná el, és vagy erszényben születnénk, vagy még készületlenebb és kiszolgáltatottabb csecsemőként, mint most, hogy egyáltalán világra tudjunk jönni, hiszen akkora memóriára volna szükségünk. Merthogy minden szöveget, amit életünkben mondani szeretnénk, és minden szöveget, amit életünkben meg kell majd értenünk, ott kellene tárolni a fejünkben. Ugyanarról van szó, amit a betűírás feltalálói fölismertek, illetve ami a betűszedéses eljárás nagy újítása a nyomódúcos, teljes oldalnyi szövegrészeket tartalmazó sokszorosítással szemben: kevés, de kellőképpen kicsi építőelem végtelen változatosságot hozhat létre. Ennek az elvnek a meglátása volt Humboldt zseniális fölismerése az emberi nyelv működéséről, amelyre aztán Noam Chomsky a generatív nyelvészetet alapozta.

Érthető, hogy a tanulásnak, ismétlésnek alapvető szerepe van a hálózatos rendszerekben, hiszen az aktivációk száma megnöveli a további aktivációk valószínűségét, azaz minél többet aktiválódik egy mintázat, annál nagyobb a valószínűsége a későbbi aktivációknak. Lefordítva: minél többet hallunk egy nyelvi formát egy bizonyos beszédhelyzetben, egy bizonyos jelentésben, annál nagyobb az esélye, hogy számunkra az válik az elsődleges használati móddá, az elsődleges értelmezéssé. Az ilyesféle tulajdonságok teszik lehetővé, hogy ha nem kapunk teljes információt (nagy a zaj, rosszul halljuk, amit mondanak), vagy hibás információt kapunk, akkor sem omlik össze a rendszer, azaz akkor is érthetjük, amit töredékesen hallunk, és szintén megértjük a külföldiek törve beszélt, a kisgyerekek még ki nem alakult magyarját. Ugyanennek a tulajdonságnak a másik oldala magyarázza a nyelvbotlásokat, az egymáshoz hasonlító szavak tévesztését, a szerkezeti keveredéseket: ha két mintázat nagyon hasonlít egymáshoz, előfordulhat, hogy az agyunk „átkapcsol” a kettő között. Ne higgyük azért, hogy a mintázatok kiépülése valami eszetlen automatizmus volna: a hálózatos rendszer folyton ellenőrzi és tanítja önmagát. Ha csak a szokásos aktivációs minta egy töredéke aktiválódik, akkor a rendszer ellenőrzi, vajon ugyanúgy kell-e tovább építkeznie, ahogy megszokta, vagy másként: ha elmarad a megfelelő alátámasztás, hogy a szokásos aktivációsort kell folytatnia, akkor a régi minta módosul. Ez minden tanulás, minden változás alapfeltétele.

Azt jól tudjuk, tanulni úgy szoktunk, hogy a már meglévő ismeretekhez próbáljuk illeszteni az újat. (Ezért okoz nagy bajt, ha az alapismeretek rögzülésére nincs idő – akkor a tanulás olyan, mintha egymás után építgetnék az emeleteket alap és alsó szint nélkül, így az újabb és újabb „szintek” eleve romok tetejére kerülnek, maguk is már odahordásukkor széteső tudáskupacok, törmelékek. A magyar közoktatás kedvenc módszere ez a rátóti építkezés.) Ebben is a hálózatos rendszerek egyik fontos tulajdonságát ismerhetjük föl, azt, hogy a rendszer alapértelmezéseket alakít ki, a közös jegyek alapján típusokat hoz létre.

Ezek a típusok azonban nagyon eltérnek attól, mint amit többnyire kategóriaként tanulunk az iskolában. Ott az szokott történni, hogy előre kijelölünk néhány tulajdonságot – legyen mondjuk a lakás esetében az, hogy milyen tárgyakkal szokás berendezni az egyes lakrészeket –, és ha a tulajdonság jellemző, például van tűzhely, akkor az konyha, ha nincs, akkor meg nem az. Ha van ágy, akkor az hálószoba, ha nincs, akkor nem az, ha van fürdésre alkalmas eszköz, kád vagy zuhanyfülke, akkor az fürdőszoba, ha nincs, akkor nem az. A kifinomultabb osztályozás nem elégszik meg egyetlen jellemző tulajdonsággal, több kritériumot állít: konyha az, amiben van tűzhely, asztal és hűtő. A tulajdonságokat minden esetben előre határozzuk meg, ennek megfelelő dobozokat gyártunk, ránézünk a helyiség képére, megállapítjuk, hogy van-e tűzhely vagy ágy, és a képeket bedobáljuk a megfelelő dobozokba. Mindannyian tudjuk, hogy az ilyen típusú kategóriaalkotás után tömegével maradnak a nyakunkon a kivételek: hova tegyük az amerikai konyhás nappalit? Ez vagy arra szokta ösztökélni a dobozgyártókat, hogy hatalmas, nagy elnyelőképességű, átfogó dobozokat gyártsanak, s mivel ezekkel nem sokra megyünk, a dobozokba kisebb fiókokat kell tuszkolni; vagy arra, hogy zacskókat aggassanak a dobozok közé, és elnevezzék őket átmeneti kategóriának – így jön létre például a szófajoknak az a rendszere, amit az iskolában hagyományosan tanítanak. Ezzel az előre megfontolt szándékkal történő osztályozgatással csak kivételes esetben tudjuk jól leírni a rendetlenkedő, nyüzsgő, csupa átmenet világ egy-egy kicsike részletét.

Sokkal jobban járunk, ha hagyjuk, hogy a világ dolgai maguk rendeződjenek csoportokba, és ha nem gondoljuk, hogy attól, hogy valami „ez”, ne lehetne, akár ugyanolyan mértékben, akár még inkább, akár kevésbé, „az” is. Az amerikai konyha lehet konyha, szoba, kicsit konyha, inkább konyha, inkább vagy kevésbé szoba, egyaránt konyha és szoba, attól függően, hogyan rendezték be, melyik funkció mekkora teret, hangsúlyt kapott. És mindezt nem valami különcségnek tekintjük, hanem a világ természetes létmódjának.

De még jobb példát vehetünk kedvenceimről, a színekről. Képzeljünk el egy pointilista körtét, amelynek zöldjét sűrűn egymás mellé pöttyözött kék, illetve sárga ecsetfoltok adják. A kategorikusan osztályozó leírás kétféle módon járhat el, ha az a feladat, hogy jellemezzük a képet az alapszínek kategóriáival. Ha nem elég nagy felbontású képet nézünk, akkor megállapítjuk, hogy ilyen állat (zöld) pedig nincs, esetleg hogy ez valami átmeneti kategória a kék és a sárga között. Ha nagy felbontású képet vizsgálunk, akkor szépen különválogathatjuk a kék pontokat és a sárga pontokat, ez esetben még messzebb kerülnénk a dolog megértésétől, nevezetesen attól, hogy a körte zöld. A hálózatelvű leírásnak ezzel szemben nincs szüksége előzetesen megadott tulajdonságokra: azt állapítjuk meg az elemzéskor, hogy a körte hetven százalékban sárga, harminc százalékban kék pontok meghatározott szerveződési (kapcsolódási) rendben lévő együttese. Ha sok hasonlóval találkozunk, akkor egy idő után érdemes lesz a sárga és a kék keverékéből új típust alkotnunk, a zöldet, de a zöld ettől kezdve sem válik zárt kategóriává: nem kell föltétlenül hetven százalék sárga, harminc százalék kékből állnia, lehetnek benne más arányok is. A tulajdonság tehát az ilyen rendszerekben nem statikus jellemző: nem egyszerűen van vagy nincs, hanem valamilyen valószínűsége van a fölbukkanásának (és ez akár nulla vagy száz is lehet). Ettől rugalmasak és változékonyak a hálózatos rendszerek.

Pontosan így működik a nyelv. Amikor kiválasztunk egy tényezőt, például az iskolázottságot, és megnézzük, hogy a magyarországi felnőtt lakosság nyelvhasználatát befolyásolja-e, akkor valójában valószínűségekkel tudunk válaszolni. Természetesen úgy általában nem lehet választ adni erre a kérdésre, meg kell mondanunk, hogy melyik nyelvi változó érdekel bennünket, és milyen beszédhelyzetben. A „suksükölésre” például erősebb hatással van az iskolázottság, mint a „szukszükölésre”, és mindkét változó esetében jelentős befolyásoló tényező a beszédhelyzet. Azaz: minél formálisabb a beszédhelyzet, és minél iskolázottabb valaki, annál kisebb a valószínűsége, hogy használja a megbélyegzett, azaz „suksükölő”, illetve „szukszükölő” változatot, és ez a hatás nagyobb erővel jelentkezik az erősebben megbélyegzett „suksükölést” illetően. Nem mutatható viszont ki ilyesfajta összefüggés a „kell legyen” változat esetében: sem az iskolázottság, sem a beszédhelyzet nem befolyásolja, hogy valaki használja-e ezt a változatot vagy sem. De mivel valószínűségekről van szó, föl lehetünk készülve rá, hogy vannak olyan diplomások, akik akár a formális beszédhelyzetekben is „suksükölnek”, s még többen vannak olyanok, akik ilyen helyzetben is használják a „szukszükölő” alakokat. A nyelvi változatosság valamennyi verziója így jön létre: aki „nagyon” nyelvjárásban beszél, annak nyelvhasználatában nagyobb az esélye annak, hogy földrajzi kötődést mutató változat bukkan föl, mint aki csak „alig” beszél nyelvjárásban: több változónak használja a földrajzi kötődést mutató változatát, gyakrabban és többféle beszédhelyzetben. Aki „nagyon szlengesen” beszél, az több helyzetben, több nem szlengnek minősülő szó helyett használ szlengnek minősülő kifejezést, és így tovább.

Minél több szempontból állnak egymáshoz közel két ember nyelvismeretének, azaz két idiolektusnak a valószínűségi mutatói, annál hasonlóbbnak ismeri két emberünk a magyar nyelvet, a nyelvváltozatokat, a stílusváltozatokat. Magától értetődőnek tűnik, hogy minél nagyobb az átfedés két ember idiolektusa között, annál nagyobb az esélye, hogy maguk is azt mondják, azonos nyelvet, nyelvjárást beszélnek, tehát azonos csoporthoz tartoznak. Nemcsak logikus ez a következtetés, hanem sok esetben valóban így is van. De ha mindig így lenne, a holland-német határ két oldalán lévő falvak lakói nem mondanák, hogy ők két különböző nyelvet beszélnek. A nyelv identitásjelző szerepe nem vezethető le egyenes vonalon az idiolektusok közötti átfedés mértékéből. Ezen nem kell csodálkoznunk, elvégre a hálózatos rendszerek egyes szintjei között nem áttetsző a kapcsolat, azaz a kiválasztott szinten megjelenő egységek nem pusztán mechanikus összegzései az alattuk lévő szinten őket alkotó elemeknek.

Miért lehet elég akár néhány közös nyelvhasználati jegy, hogy valakivel azonos csoportba soroljuk magunkat, s miért elég akár egyetlen eltérő, hogy másikba? Egyáltalán: hogyan vagyunk képesek identitásjelölésre használni a beszédet, ha egyszer a nyelvek, nyelvváltozatok, stílusváltozatok kizárólag egyedi formákban, összességükben pedig csakis átmenetekben léteznek? Mert hiszen identitást csak akkor tudunk jelezni, ha azonosítani tudjuk a nyelvváltozatot azzal az identitással, amelyet szimbolizál. A válasz keresésekor maradunk az emberi gondolkodás sajátosságainál és a hálózatokál – igaz, ezek már a beszélőközösségek hálózatai lesznek.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!