New York tornyai, Oslo árnyai
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. szeptember 12. hétfő, 04:11
Ha már a véletlen úgy hozta, hogy múltkori eszmefuttatásomra a nyugat-európai multikulturalizmusról most a New York-i és washingtoni merényletek tizedik évfordulója következett, folytatom kissé az elmélkedést a témáról, ez utóbbi szomorú évforduló figyelembevételével is. A múltkor azzal zártam a cikkemet, hogy azok a színes, fekete vagy ázsiai származású angolok, akik szembeszálltak a barbár csőcselékkel, s ennek során életüket áldozták, bizonyosan beilleszkedtek a brit (általában: európai) társadalom értékrendjébe, s ezzel tanúságot tettek a multikulturális politikai nemzet koncepciójának életképességéről. Amiben bizony joggal lehetett már kételkedni, mondjuk a németországi beilleszkedési zavarok vagy a franciaországi zavargások láttán. Ezekben a folyamatokban elsősorban muzulmán bevándorlók játszottak szerepet, illetőleg ők váltottak ki maguk ellen hangulatokat még olyan toleráns országokban is, mint Hollandia vagy Svájc. Jogosan-e vajon?
Az európai civilizáció kialakulását megelőzően, illetőleg az európai kultúrkörön kívül két nagy civilizáció és kultúrkör létezett, illetve létezik: a távol-keleti és a közel-keleti. Az előbbi kiindulópontjai India és Kína, vallási összefoglalása az ottani népvallásokra ráépülő buddhizmus. Az utóbbi kiindulópontjai Egyiptom és Mezopotámia, vallási összefoglalása az itteni népvallások helyére lépő iszlám. Mármost ezekben a patriarchális civilizációkban sajátos együttélés alakult ki földművelő és nomád etnikumok között, hol békés, hol ellenséges formában, s úgy tűnik, a távol-keleti kultúrában az előbbi életforma, a közel-keletiben viszont az utóbbi lett dominánssá. Ahogyan a távol-keleti kultúrkör jelképe a földjét szorgalmasan művelő kínai paraszt, úgy a közel-keletié a pusztában szabadon kóborló harcos beduin. És ezeknek a hagyományoknak a modern korban is megvannak a lecsapódásai: bár a múltra nézve Japán, a jövőre nézve Kína terjeszkedni vágyó imperialista hatalomnak mutatkozik, a „sárga veszedelem” abban az értelemben, ahogyan azt korábban az európai és amerikai hisztéria meghirdette, nem létezett, és nem létezik ma sem. Az Európába és Amerikába bevándorló japánok és kínaiak soha nem voltak egy távol-keleti terjeszkedés előretolt hadoszlopai vagy ügynökei. A bevándorló moszlimok esetében azonban lehet találkozni ilyenfajta jelenségekkel.
A buddhista alkalmazkodással szemben az iszlám hagyomány harcias jellege (amelyet a dzsihád fogalma elvi szintre emel) nem egyszerűen passzív, hanem aktív akadálya az európai kultúrába való beilleszkedésnek. Ez nemcsak olyan gyilkos cselekedetekben nyilvánul meg, mint a vérbosszú vagy a családi „becsületgyilkosságok”, hanem az öltözködési szokások sajátos értelmezésében is. Ha valaki (legyen bár fekete-afrikai vagy kínai, szikh vagy arab) egyszerűen tradicionális viseletet hord, az természetes hagyományőrzés, viszont az olyan öltözködési formák, mint a csador vagy a burka, kifejezett és szándékos tüntetések a befogadó állam kulturális szokásaival szemben. A különféle vallási tradíciók ápolása nemcsak természetesnek, hanem abszolúte jogszerűnek is számít a vallásszabadság liberális rendszerében, semmiféle liberalizmus nem tűrheti el azonban a mecsetekben folyó uszítást a nyugati civilizációval szemben, az európai országokban alapítandó kalifátusokra irányuló terveket, s mindezek jegyében a terror „mártírjainak” dicsőítését és a példájuk követésére irányuló biztatást.
Az iszlámnak a nyugati civilizációval szembeni harcias gyűlölete a New York-i és washingtoni merényletekben csak szélsőséges, egyben szimbolikus formát kapott. Nem állítom, hogy az iszlám világnak nem voltak sérelmei a gyarmatosítás során, ám ezek alighanem eltörpülnek mondjuk a Fekete-Afrikában történtek mellett. Azt sem állítom, hogy ma sincsenek ilyen sérelmek, csak ezeket nem a Nyugaton kellene számonkérni. Például a muzulmán Kasmír elszakítását Indiának, a muzulmán ujgurok üldözését Kínának kellene a szemére hányni. Ami pedig Izraelt illeti, a kezdetek óta nyilvánvaló, hogy egyszerűen a pánarab álmokat akadályozó puszta léte, valamint nyugati jellege az, amely az ellene irányuló gyűlölködést kiváltja. Az Izraelt elpusztítani akaró gyűlölet és az Amerikát elpusztítani akaró gyűlölet ugyanannak a Nyugat-ellenes fanatizmusnak a két arcát jelenti.
2001. 09. 11. – yahoo.com
Mindamellett kétségtelenül létezett a gyarmatosítás mint a globalizáció erőszakos, és létezik a globalizáció mint a gyarmatosítás békés formája. Csak hát kérdés, hogy ez kizárólag ártalmára volt-e, van-e Afrikának és Ázsiának. Aki ezt hiszi, annak javaslom, hogy olvassa el Marxnak az indiai brit uralomról írott cikkeit. És mutasson akár egyetlen olyan volt gyarmati országot, amelyik tartósan el akarta vagy el tudta volna szigetelni magát a volt anyaországtól vagy általában a nyugati világtól! Az ilyen irányú, újra és újra föltörő, rövidebb vagy hosszabb időre érvényesülő törekvések csak ártalmára váltak és válnak az identitásukat Nyugat-ellenes érzelmekkel és ideológiákkal megalapozni akaró országoknak. Lásd a Távol-Keleten Burma vagy éppen Kambodzsa példáját, a Közel-Keleten az „iszlám forradalom” Iránját, amelynek példája mostanában követőkre találhat Egyiptomban, sőt Törökországban. Ez utóbbi esetben egy sajátos circulus vitiosus formájában: mennél inkább ódzkodott az Európai Unió a muzulmán Törökországtól, annál inkább erősítette ennek iszlám jellegét, és megfordítva. De a következmények – legalábbis rövid távon – mindenütt ugyanazok lesznek, mint Iránban.
Nem lehet ezek után csodálni, hogy a növekvő bevándorlás, és különösen a muzulmán bevándorlás, ellenérzéseket váltott ki a nyugat-európai országokban. Persze világos: a dolog nem úgy kezdődött, hogy az afrikai és ázsiai embereknek valamikor régen egyszer csak eszébe jutott, hogy ők be akarnak vándorolni Európába. Nem, a gyarmatosító országok mentek oda, s aztán a volt gyarmatosító országok hívták be az olcsó munkaerőt is onnan. Úgyhogy a mai bevándorlás-ellenesek ez ügyben legelébb is a saját országuknak kellene hogy szemrehányásokat tegyenek. Ettől függetlenül azonban meg lehet érteni, ha senki sem szeretné, hogy – miután ez már európai városok sorával megtörtént – lassanként az országa is elveszítse eredeti nemzeti jellegét. Mondjuk hogy, ad absurdum, a németek kisebbségbe kerüljenek Németországban, az angolok Angliában stb. Habár némileg bizarr, de még a svájci minaret-ellenes népszavazásban is volt valami megérthető: a minaretek ott tényleg tönkretették volna az eredeti kultúrtájat. És ez természetesen nem ugyanaz, mint amikor Budapesten minden módon akadályozni próbálják egy iszlám kultúrközpont megépítését, ezzel valójában a szabad vallásgyakorlást (amennyiben van ilyen Magyarországon) akadályozva.
Valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy be fog következni, ami végül bekövetkezett: az oslói őrült merénylet megtörténtét ugyanis. Talán kellett volna. Mert lássuk be: az oslói tömeggyilkosság, ahol az áldozatok nem muzulmánok voltak ugyan, hanem mondjuk így, „muzulmánbérencek”, pontosan olyan szélsőséges megnyilvánulása az euro-amerikai xenofóbiának, mint az ikertornyok elleni merénylet az iszlám fanatizmusnak – annak mondhatni valóságos pendant-ja. Ha a nyugat-európai multikulturális társadalom és politikai nemzet koncepciójának eddigi kísérlete nem járt sikerrel (vagy teljes sikerrel), akkor ebből azt a tanulságot kell levonni – és Oslo sötét árnyaival szemben most ismét emlékeztetek a London lángjai által megvilágított, nemcsak negatív, hanem pozitív tényekre is –, hogy akkor tehát keresni kell a jobb megoldások lehetőségét a XXI. század ezen megkerülhetetlen problémájára.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!