Bankbékét!


Ne veszítsük el a józan polgári eszünket!

Tehát ha azt halljuk Orbán Viktortól, hogy

– „Az összes hazai és nemzetközi küzdelmet vállaljuk a bankokkal és a politikai tényezőkkel is.”
– „…úgy igazságos, hogy ilyenkor a kormány és a nép választott képviselői az emberek oldalára álljanak, és ne a bankokéra.”
– „…addig folytatjuk a küzdelmet a bankok ellen, amíg mi győzünk.”
– „Magyarországon a vezetők a bankok oldalára álltak. A kormányváltással azonban lehetőséget kaptunk arra, hogy lezárjuk a bankárkorszakot, megvédjük a becsapott embereket.”
„A szocialista kormányok nem akadályozták meg, hogy a bankok becsapják az embereket.”
„A bankárkorszak eszközeivel nyilván lehetetlen a megoldás, ezért … új eszközöket vetettünk be.”
– „Magyarországon… belelovalták, belecsalták az embereket a devizahitelezés rendszerébe.”

És ha azt halljuk Lázár Jánostól, hogy

– „Miért nem védte meg [a korábbi kormány] a bankároktól az embereket, miért nem védte meg a bankoktól?”
– „Önök nem az emberek, hanem a bankárok, az üzleti világ oldalára álltak, és… nem tudták megmenteni az embereket a bankoktól és az uzsorásoktól.”
– „Soha nem fogunk közös nevezőre jutni, mert mi most a bankokat áldozatvállalásra fogjuk kényszeríteni.”
– „…senki ne féltse a bankokat, mert pénz van eladó mindig a világban, több ezer év óta.”
– „Ön úgy gondolja, hogy a tisztességtelen bankokkal szemben nem kell megvédeni az embereket?”

Szóval ha ilyen mondatokat hallunk dögivel, ne felejtsük el, mi, azok a polgárok, akiknek még nem ment el a józan eszük, hogy mint a világon minden ember és minden intézmény, a bankok is a saját érdekeik szerint cselekszenek. Ez a normális. Tény, hogy az érdekeik érvényesítéséhez rendelkeznek olyasmivel, amivel mi, a polgárok óriási többsége nem: pénzzel, hatalommal, befolyással, kapcsolatokkal. De mint minden racionálisan működő, az együttműködést az élet (és az üzlet) részének és az egészséges együttélés feltételének tartó, a közösen kidolgozott szabályok értelmével tisztában lévő emberrel és intézménnyel, a bankokkal is lehet tárgyalni. A bank nem ördög, nem Jancsi és Juliska-féle gonosz boszorkány, nem csapdaállító orvvadász, nem szűzlányokra leselkedő szatír. Ennélfogva a bankokkal nem háborúzni kell, nem győztes-vesztes meccseket játszani velük, nem „küzdeni” ellenük, nem kizárólagos, „vagy a bank, vagy az emberek” alapon eljárni bank és hitelfelvevő közös ügyében. És nem letisztességtelenezni, lehazugozni és negatív jelzőként felhasználni őket egy „korszak” minősítésére.

Megcsinálták már ezt korábbi eszement korszakok a gazdag „vérszívó” zsidókkal, más eszement korszakok meg a burzsujokkal és a kulákokkal. Az Orbán-korszak bankellenes beszédmódja semmiben sem különbözik ezektől a beszédmódoktól, és a célja sem más. Megszabadít bennünket a ránk háruló felelősségtől. Leveszi a vállunkról a megértés és a döntés terhét. Cserébe gyűlöletet vár el tőlünk és irracionális indulatokat. És hálát a háborúért, a zsarolásért, a kényszerítésért, a rombolásért. Amelyet állítólag helyettünk, a nevünkben és az érdekünkben művelnek ők, a nemzeti-kommunista élcsapat a gaz kizsákmányolókkal szemben.

Nem. A mi érdekünk itt is, ebben az ügyben is az volna, hogy tárgyaljon a bankokkal, érveljen, alkudozzon – engedjen, hogy más területen nyerhessen –, kompromisszumot kössön az, aki a nevünkben jár el. Az állam. Amely szintén rendelkezik pénzzel, hatalommal,  befolyással, kapcsolatokkal – alkupozícióval. Mert ha magunktól nem is tudjuk, tudjuk másoktól, akik ezerszer bebizonyították már, hogy a jól működő, stabil bankrendszer léte mindannyiunk érdeke, akár kamatra váró betétesek vagyunk, akár befektetők, akár hitelfelvevők, akár a banki szolgáltatásokat bőségesen igénybe vevő termelő- és szolgáltatószektor vásárlói és igénybevevői.

Ez a történet nem szólhat arról, hogy gyűlölnünk kell a bankokat, ahogy természetesen arról sem szól, hogy sajnálnunk kéne őket. Nem ebben a dimenzióban mozog a viszonyunk. Kölcsönös érdekeink vannak. Ez a történet csak arról szólhatna, hogy rendkívüli körülmények, egy pénzügyi-gazdasági világválság kellős közepén (súlyosbítva a magyar kormányfő gazdaságpolitikának nevezett sajátos személyiségével) hogyan lehet olyan megoldásokat találni, amelyekkel mindegyik fél a legkevesebbet veszíti. Ebben a folyamatban kellene erélyes, de okos közvetítő, tárgyaló, megoldáskereső szerepet játszani a magyar államnak.

***

Amikor ezt mondom, természetesen nem felejtettem el mindazt, amit korábban a magyar bankárok (és más üzletemberek) szemére hánytam. Akik éppúgy felelősek mindazért, amit most velük művelnek, mint az a hitelfelvevő, aki jól akart járni, és kockáztatott, amikor nem a forint, hanem a svájci frank mellett döntött. Nem felejtettem el, hogy azt írtam, például

2008 júniusában*:  „Az a baj, hogy Orbán Viktor ádáz hatalomvágyát sokan mintha még szakmai megfontolásokból is támogatnák. Ahogy némely kiváló gazdasági szakemberek mondani szokták: igaz, hogy kormányon hazugságokat beszél, de a háttérben legalább jót csinál… Azt hiszem, sok közgazdásznak végre el kellene döntenie: hülye országot akar, ahol az embereket sikerül elvakítani nacionalizmussal, ellenfélgyűlölettel és egyházakkal, viszont a mesterségesen létrehozott polgárháborús hangulat védernyője alatt hatékony gazdasági diktatúrát lehet megvalósítani, vagy a nehezebb utat tartja kívánatosnak, ahol a gazdaság együtt nő fel az emberi elmével és felelősségérzettel.”

2009 márciusában: „…a nemzeti csúcs hosszú asztala mellett (elvileg) nem Orbán-hívek, hanem ’konkrét’ bankárok és nagytőkések is ültek. Demján Sándor, Futó Péter, Parragh László, Simor András, Surányi György, Járai Zsigmond, akiket a világ nagybankáraival és nagytőkéseivel együtt egyetemlegesen tett felelőssé Orbán a válságért, és lehazugozta, letolvajozta őket. Később mindannyian megszólaltak, de egyikük sem kérte ki magának ezt a hangot… Orbán becsületsértések sorozatát követte el a rovásukra, személyes és szakmai etikájukat vonta durván kétségbe, nagy nyilvánosság előtt, szemtől szembe, mégsem horgadt fel az önérzetük. A találkozót közvetítette a Magyar Televízió, este minden híradó beszámolt róla, vagyis egy ország volt kénytelen tudomásul venni, hogy ma Magyarországon a pénzvilág hatalmasai sem mernek nyíltan szembeszegülni Orbánnal.”

2010 áprilisában: „…a lényeg egyetlen kérdésben összegezhető: hogy mindezek az urak [Kovács Bence János, Csányi Sándor, Hernádi Zsolt, Demján Sándor] vajon azért járnak-e Orbánnal focimeccsre, azért ölnek-e vele disznót, azért kísérik-e Madridba, azért támogatják-e kedvenc focicsapatát, mert szeretik. Ha a válasz igen, akkor minden a legnagyobb rendben van.”

2010 júniusában: „…miért marad visszhangtalan, amit a Bloomberg írt, hogy ’a budapesti székhelyű OTP-t a bankadó miatt leminősítette a Bank of America Merrill Lynch, az UBS AG, a Deutsche Bank AG és a Citigroup Inc.’ Vajon mi akadályozza Csányi Sándort, hogy felhagyjon az Orbán iránti elfogult vonzalmával, és valamelyik nyilvános fórumon átfogalmazza azt a bizonyos korábbi mondatát – ’a kormány ölelése majdnem halálos volt, rossz is rágondolni, hogy Gyurcsány mesterséges lélegeztetésbe kezd nálam’ – így: ’a kormány ölelése majdnem halálos, rossz is rágondolni, hogy Orbán mesterséges lélegeztetésbe kezdett nálam’?”**

2010 októberében: „…nap mint nap látjuk, hogy tehet Orbán bármit, csúfot űzhet demokráciából, alkotmányból, törvényből, emberből, de még tulajdonból, piacból, nyereségből is, szembefordulhat a világgal, lekezelheti, kioktathatja… a bankáros-nagytőkés-professzoros üzleti-baráti kör meg se nyikkan, de ha igen, már-már boldog, hogy fizethet Orbán államának.”

És: „Parragh Lászlónak hála, végre nyílttá vált a dolog: ezek az emberek, akik hazánk felkent gazdasági, pénzügyi, akadémiai elitjéhez tartoznak, tényleg ’autoriter’ rendszerben gondolják el Magyarország jelenét és jövőjét. Gazdaságilag kicsit másfajta rendszerben – államilag támogatott (kliens) magánvállalkozások rendszerében –, mint amilyenben korábban negyven évet lehúzott, másfajta ideológiai kényszerekkel megtámogatva (bár a kényszerek kollektív jellege ugyanaz), de állami önkényre épülő ’puha diktatúraként’. Mit csináljunk, ők a jog- és szabadsághiányos társadalmat, a politikai-gazdasági hatalomnak kiszolgáltatott egyének halmazát szeretik. Láthatólag nem is tartják alkalmasnak a sokat emlegetett magyar embert arra, hogy szabad polgárrá váljon, és nyilván ezt kívánatosnak sem tartják. Ahogy az egyik barátom hétköznapi nyelvre lefordította a dolgot: ők a nemi erőszakot szeretik, ahhoz értenek, azt gyakorolták be, a macerás, hosszadalmas, a másik ember együttműködésétől is függő szeretkezés szerintük fölösleges erő- és időpocsékolás. Ők a régi rendszer igazi maradványai. És ők teszik tönkre mindazt, amiért 1990-ben érdemes volt rendszert váltani. Nélkülük – és persze a tömegmagyar nélkül, akinek éppen ők nem segítenek eligazodni a világ összefüggéseiben, ők, akik a pénzüknél és/vagy a pozíciójuknál fogva szuverén, mintaadó emberek is lehetnének – Orbán csak az lenne, ami: egy akarnok, idejétmúlt és megmosolyogtató népvezér.”

Szóval ugyanannak a történetnek a következő, és logikusan következő fejezetét éljük ma. Mert hát nyilvánvaló volt, mindig is, már Arany is tudta a 19. században, hogy az eldobott kőről nem tudni, „kit hogyan talál meg”. Itt, a 21-ikben elég gyorsan megtalálta a bankárokat is, a lehető legcsúfabb módon. Úgyhogy ha már időben nem segítettek lefogni a kődobáló kezét, talán még nem késő megpróbálniuk. És nemcsak a bankbéke érdekében.


Mihancsik Zsófia                   


* Sajnos, nem először, a Mozgó Világban 2008 júniusa és 2009 szeptembere közt megjelent írásaimhoz nem tudok linket adni, nincsenek fent a honlapon.

** Bár erre a kérdésemre mai írásában hihető választ ad Bauer Péter is, Lendvai L. Ferenc is.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!