A görög mumus
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. szeptember 20. kedd, 04:32
Görögország már eléggé régóta igazi mumus az Európai Unió vezetői számára. A görögök éveken át a lehetőségeik fölött éltek, minek folytán totálisan eladósodtak, ennek folytán pedig végül fölmerült egy görög államcsőd lehetősége. Az Európai Unió hajlandó volt segíteni bajbajutott (önhibájából bajbajutott) tagállamának, az euróövezet rakoncátlan iskolásfiújának, de ehhez föltételeket szabott. Megszorításokat nevezetesen, a korábbi tékozlás böjtjeként. Mivel azonban a derék görög nép nem akar rosszabbul élni, mint korábban, nosza vad tiltakozások kezdődtek, helyenként olyan zavargásokba torkollva, amelyeknek halálos áldozatai is voltak: gyűlölt bankok ártatlan alkalmazottai. Amikor pedig német fórumokon elhangzott az ötlet, hogy mi lenne, ha a görögök eladnának egy-két kisebb szigetet, a sértett nemzeti büszkeség tajtékja az Olymposig csapott föl. A helyzet mindezek nyomán persze csak rosszabbodott, s az államcsőd veszélye még nagyobb lett.
Ha valakinek itt magyar párhuzamok jutnak az eszébe, az aligha csodálható. Hiszen még mindenki emlékezhet a 100 napos programokra, s az ennek nyomán elszabadult eladósodásra, amelyet a gazdaság remélt fölfutása az istennek sem akart jóváírni. Hát bizony, a 100 napokra Waterloo szokott következni. Így aztán jöttek a szerencsétlen szocialista kormányok megszorításai, s amikor ezek már kezdtek volna valami eredményt is hozni, a tetejébe még a válság. Amikor pedig ebből is kilábaltunk nagy nehezen, akkor jött a nemzeti forradalom a maga – azóta is tartó – populista intézkedéseivel, melyek közül a leginkább katasztrofális hatású az „arányos” adórendszer bevezetése volt. Mivel azonban a forradalmi kormány nem csinál megszorításokat (amik most jönni fognak, azok is csak „újjászervezések” lesznek, természetesen), ezért nekiállt a bankoktól meg egyéb cégektől védelmi pénzeket beszedni, majd zsarolással rávette az embereket a magánnyugdíjpénztári vagyon átadására.
A legfifikásabb trükk azonban – az ilyenekben kormányzatunk doszt bővelkedik – kétségtelenül az volt, amikor a kormány által bevezetett adórendszer hátrányos következményeit az ebben igazán ártatlan magáncégek nyakába varrták, megint csak különféle fenyegetésekkel presszionálva őket. És most ugyanez történik a devizahitelesek megsegítésénél is, úgymond „fogyasztóvédelem” címszó alatt. Szerintem ez körülbelül olyan fogyasztóvédelem, mint amilyen azoknak a „fogyasztóknak” a védelme lenne, akik a tőzsdén, a lottón, a lóversenyen stb. játszanak, s kezdeti nyeréseik után egyszer csak veszteni kezdenek. És ekkor azt kezdenék követelni, hogy az állam, vagyis az adófizetők pénzéből védjék meg őket. Valójában a hitelfölvevőket csak azért és csak abban a mértékben kellene, pontosabban kellett volna védeni, hogy csődbejutásukkal ne omoljon össze az ingatlanpiac és a bankrendszer is. Ehelyett a kormányzat egy olyan megoldást talált ki, amely pont ezeket teszi tönkre, és senki másnak nem jó, mint a leggazdagabb hiteleseknek. A többieknek ugyanis, az árfolyamok előrelátható további romlása következtében, még rosszabb lesz a helyzetük.
De nemcsak a gazdag adósok, köztük az országgyűlési képviselők (eminensen a kormánypártiak), fognak nyerni az üzleten. Mert bár minden bank veszíteni fog, már nem is csak a nyeresége, hanem a tőkéje rovására, s így a csőd veszélye fogja fenyegetni (és az ő fogyasztóikat akkor ki fogja majd megvédeni?), a kormányközeli magyar bankok ezt nem fogják megérezni. Hiszen amint a miniszterelnök megmondotta, mögöttük ott áll a magyar állam. És itt kénytelen vagyok idézni saját, kb. egy évvel ezelőtti eszmefuttatásomat a protekcionizmusról: „De miért támogatja ezt a bankvezér? Állítása szerint nincsenek politikai ambíciói, marad tehát a gazdasági érdek. Bankja rövid távon nyilván el tudja viselni ezt a veszteséget, amely akkor fog majd hosszú távon megtérülni, ha a kormány megfelelő üzletekkel kárpótolja, de főleg ha külföldi versenytársai vagy megunják a vegzatúrát és távoznak az országból, vagy legalábbis erősen korlátozzák itteni tevékenységüket. Akkor pedig ő kvázi monopolhelyzetbe kerül. Nos, ez is tekinthető a protekcionizmus egy sajátos – trükkös – formájának.”
Mindezen trükközéseket persze nem nézik jó szemmel sem külföldi üzleti partnereink, főleg az olyannyira kívánatos befektetők, sem az Unió vezetői. Nacionalista-populista kormányzatunk itt egy titkos számításra sandít, mely azonban persze nem maradt titokban. Eszerint az Unió végül úgyis lenyeli a békát, úgyis kihúz majd a bajból. Hiszen csak nem akarják – úgymond –, hogy a görög útra sodródjunk?! Csakhogy a mi kormányunk tavaly egyszer már ijesztgetett a görög mumussal, s akkor köztudomásúlag eléggé megjárta. Az Európai Unióban erősödnek azok a hangok, miszerint a görögöket, akiknek az istenek pénze sem elég, hagyni kellene menni a pokolba – szóval menjenek csak államcsődbe, ahogyan akarnak. Mi lesz, ha a magyar kormányra is ráhagyják majd a saját hülyeségét? A magát végtelenül ravasznak gondoló kormányzatunk tehát maga alatt vágja fát. De nem baj, vágja csak. Minél rosszabb, annál jobb.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
