Szólok, s ez megmondja, ki vagyok – tizedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Jó néhány éve már, évtizede is bőven megvan, hogy láttam azt a Kányádi Sándorral rögzített beszélgetést, amelyről itt most szó lesz. Az interjút a költő hargitai faházában forgatták, Kányádi kedves barlangjában, mondaná a kezdő újságíró, ha szépen akarna fogalmazni. A remetelak, folytatná a sajtótanonc, egyáltalán nem egy remete otthona (mondom: kezdő írná), mert szívesen látnak a takaros kis kunyhóban minden barátot. Hát valahogy így, hiszen Erdélyről, Hargitáról, „határontúli” költőről szól itten a rege, biztos lennének egyenes derekú, öles szálfák, sötétsmaragd, büszke fenyvesek, és haraphatóan tiszta ájer, amelyben Ábel szavát zúgja a szél, hogy „azért vagyunk a világon...” stb. Mert a téma, ezt már jól tudjuk, befolyásolja a stílusváltozatot, és a magyar kultúra giccsre fogékony verzióiban a fönti körülményekből (Hargita, költő, faház) könnyen falvédőpróza áll elő, az elvetemültebbeknél még az őzike is bekukucskál az ablakon, pettyes barna hátán egy pompás farkával integető pajkos mókussal, aki épp csak szusszan egyet a mogyorógyűjtő serénykedés közepette. (Elképzelték? Én láttam ilyesmi képet egy étterem külső házfalára festve, a közép-európai giccsimport egyik ősi forrásánál, Dél-Németországban.)

Akkortájt, amikor a riport készült, én is járhattam ebben a bizonyos házban, de nem saját érdemből – attól, mert jártam ott, Kányádi Sándorral való ismeretségünk nyilvánvalóan egyoldalú maradt –, hanem egy kollégámnak köszönhetően, akivel néhány éven át Csíkszeredában tartottunk nyelvészeti nyári egyetemet magyartanároknak. Ő valóban ismerte Kányádit, és a látogatás után mesélte, hogy amikor a költő a rendszerváltás után első interjúit adta, azokban saját nyelvváltozatát beszélte, azaz „suksükölt” – éppúgy, mint amikor nála voltunk, hiszen Kányádi természetesen úgy beszélt, ahogyan normális ember otthon, jó ismerősökkel beszél: ahogyan a legkényelmesebb, legotthonosabb, és az Erdélyben a magyarországinál még általánosabb „suksükölő” változatot használta. Aztán szólhattak talán neki, mert a későbbi interjúkban átváltott a magyarországi jólneveltség szabályait követő sztenderd változatra, az általam látott beszélgetésben is így volt már. Pontosabban majdnem. Az interjúban éppen a házról, barátairól, vendégeiről beszélgettek, Kányádi arról mesélt, hogy szinte állandó a vendégjárás, van, aki néhány órára érkezik (mint mi), van, aki néhány napra, és hogy egyik barátja már milyen régen járt ott – majd a kamera felé fordulva a következőt mondta: „Miklósnak üzenem, ha lássa, hogy jöjjön már el, várom”. A váltást sokan talán észre sem vették, mert maguk is váltakozva használják a két alakot, másoknak talán fület szúrt, de jobban érdekelte őket a mondandó, és biztosan voltak, akiket sötét kétség kezdett gyötörni, hogy terjed a magyar nyelvet veszélyeztető kór, tessék, immár legjobbjaink is elhulltanak. A nyelvész meg elégedetten csettint, csemegét talált: egy autonóm ember úgy döntött, hogy ha ez kell, beszél ő számára idegen, eltávolító módon az ismeretlen tévénézőhöz – de a barátjához mégse hajlandó úgy szólni, mintha nem is ő maga lenne. Választott, mi a fontosabb számára: az, hogy idegenek hogyan ítélik meg, vagy hogy a barátjához manírmentesen beszéljen.

Kányádi döntése valószínűleg nem volt tudatos, ahogyan a mi hasonló döntéseink sem tudatosan születnek, hiszen ilyen választásokra naponta kényszerülünk mindannyian: ha a kollégiumi szobatársak (kollégák, ismerősök) nem tudják, hogy otthon mi nyelvjárásban beszélünk, de valamelyik családtagunkkal előttük kell telefonálnunk, akkor döntenünk kell, a család érezzen hűvösebbnek és elzárkózóbbnak, vagy a szobatársak (kollégák, ismerősök) gondoljanak suttyónak. (Ez utóbbi természetesen nem az én ítéletem, hanem sokak félelme.) Döntenünk kell, amikor szomszédunkkal hivatalos közegben találkozunk, a régi ismeretség a fontosabb, vagy a helyzet, más jelenlevők. Nem kell sorolni a példákat, naponta kínlódunk ilyesmivel, és biztosan mindenkinek vannak fölidézhető, emlékezetes szerencsétlenkedései is. Azt már tudjuk, hogy az ilyen helyzeteket az állítja elő, hogy a stílus-, illetve nyelvváltozat megválasztását befolyásoló tényezőből igen sok van, és ezek gyakran nem egy irányba mutatnak. Ez még önmagában nem indokolná, hogy szenvedjünk is a gondolattól, mi lesz, ha kicsit odébb csúszunk azon a bizonyos stílusváltozat-skálán, elvégre megérteni akkor is megértenek. De nem is emiatt szoktunk gyötrődni, hanem amiatt, hogy ha félremegy a társas jelentés, akkor megsértünk valakit vagy rossz színben tűnünk föl.

Sokszor érintettük már, hogy beszédünk mindenfélét mond rólunk, akár akarjuk, akár nem, akár tudunk róla, akár nem. Ennek egyik alapföltételét, a nyelvi változatosságot már alaposan körbejártuk, és másik alapföltételét is kezdtük már pedzegetni: hogy a nyelv mindent átható heterogenitása ellenére az egyébként elmosódó peremű nyelvváltozatokat valahogyan mégis képesek vagyunk identitásokkal összekapcsolni.

Legutóbb az idiolektusok sokféleségére és eltéréseire figyeltünk, elsősorban azért, hogy pontosabban megértsük a heterogenitás természetét és strukturális alapját (mármint hogy az agy fölépítése és működése miatt a nyelv nem tud másmilyen lenni). Így most már tudjuk, hogy a megértés soha nem lehet tökéletes, de mégis lehet megfelelően nagy átfedés két idiolektus között ahhoz, hogy akár észrevehetetlenek maradjanak a különbségek, mert olyan aprók; vagy nem aprók ugyan, és érzékeljük őket, viszont lényegtelenek a közös cselekvés elérése, a szándék érvényesítése, akaratunk, gondolataink megérthető közvetítése szempontjából. Éppen ez a közösségi visszacsatolás akadályozza meg, hogy összevissza, önkényesen kapcsoljunk össze nekünk kedves hangsorokat tetszőlegesen kiválasztott jelentésekkel: a halandzsát mások nem értik, és ez tűnhet ugyan átmenetileg jó mókának, de mivel a nyelv funkcionális működését lehetetleníti el, előbb-utóbb magunknak okozunk kárt vele. Mert igaz ugyan, hogy a nyelv az egyes emberek fejében, fizikai értelemben elszigetelten épül föl neuronok egybekapcsolódásából, de egyben az is igaz, hogy kizárólag a társas létben van bármi értelme: a nyelv csak csoportlétben alakulhatott ki, és csakis társas környezetben fejlődik ki a kisgyerek fejében.

A nyelv valamennyi eleme, legyen az jelentés vagy nyelvtani szabály, egyéni, mert nem lehet más, de az egyéni értelmezések mások egyéni értelmezéseihez igazodnak, a jelentéseket és szabályokat mások megnyilatkozásaiból vonatkoztatjuk el a magunk számára, és a visszajelzést is a többiektől kapjuk arról, hogy a szabály-, illetve jelentésalkotásunk mennyire volt sikeres, azaz a többiek számára is elfogadható, értelmezhető. Ha értelmezéseink nagyon eltérnek másokétól, nem értenek majd meg minket, és mi sem értjük őket. Ha a tartalmi jelentésben térünk el nagyon mások értelmezésétől (például az egér szót ’macska’ vagy ’csillár’ jelentésben használjuk), akkor félnótásnak tartanak majd, ha a társas jelentéseket illetően lépjük túl a tolerálható eltérések határát, akkor meg különcnek, neveletlennek, fennhéjázónak, bunkónak, esetleg szintén lököttnek. Egyedi fejünkben egyedi hálózataink tehát közösségi értelmezések leképezései, és egyben aktív alakítói mások értelmezésének: az egyes, önmagukban is heterogén és változékony idiolektusok nem elszigetelt rendszerek, hanem folytonos kapcsolatban állnak más idiolektusokkal, és jól-rosszul, kisebb vagy nagyobb eltérésekkel, de állandóan igazodnak is egymáshoz. Az idiolektusok gazdái ugyanis egy másik, az egyén fölött álló hálózat, a beszélőközösség alapegységei.

A beszélőközösség ugyanolyan megfoghatatlan, mégis ugyanolyan megélhető valami, mint a nyelv és a nyelvváltozat: nem tudjuk egzaktan körülhatárolni, de a gyakorlatban mégis észleljük a létezését. A beszélőközösség fogalma a nekünk megszokott, sok kisebb csoportból álló társadalmakban ugyanúgy szűkíthető, illetve bővíthető, mint a nyelvváltozat fogalma – beszélőközösség lehet a család, egy iskolai osztály, a falu alsó fele, a falu, a környék, az ország, akár a magyar anyanyelvűek összessége (sőt, extrém esetekben, például a nyelvek piaci értékét vizsgáló elemzésekben, az összes ember). A beszélőközösségek ugyanúgy egymásba fonódnak, mint a nyelvváltozatok, azok révén, akik egyszerre több beszélőközösséghez is tartoznak – többnyire ilyenek vagyunk, hiszen egyszerre vagyunk a család, a munkahelyi közösség, a baráti kör(ök) tagjai. Illesszük még ide a kultúra hasonszőrű fogalmát (fölismerhető, de nem határolható körül élesen, bővíthető-szűkíthető, csak átmenetiségben létezik), és akkor összeáll a kép, miért is elválaszthatatlan a nyelv vizsgálata a társas viszonyok és a kultúra kutatásától. Odatehetjük a nyelv szempontjából létrehozott beszélőközösség mellé a kultúra szempontjából létrehozott értelmezői közösséget, de minthogy lényegében ugyanarról van szó, ne bonyolítsuk agyon, maradjunk egyszerűen a közösségnél. (Nyilván fölösleges mondani, de ártani nem árthat, ha mégis: a közösség természetesen nem véletlenszerűen egymás mellé sodródott emberek halmaza, hanem közös értékekkel rendelkező, a közösséget fölvállaló tagokból álló embercsoport).

A nyelv, kultúra és közösség fogalma szükségszerűen hasonló és szükségszerűen mozog együtt (szűkül-tágul, csúszkál). A kultúra szokások és ismeretek olyan együttese, amely jellemez egy közösséget, és meghatározó, de nem egyetlen lényeges része a nyelv. A közösség létének megteremtője és fenntartója a közös kultúra (benne a nyelvvel), ugyanakkor a kultúra (és a nyelv) létezésének értelme a közösség. Kevésbé fennkölten azt is mondhatjuk, hogy a kultúra (benne a nyelvvel) a közösség habarcsa, ugyanakkor a viszony természetesen kölcsönös, mert a habarcsot meg a közösség keveri, és összetevői, aránya, sajátosságai jellemzők az őt előállító közösségre. A kultúrára jellemző szokásoknak és ismereteknek a nyelv a legfontosabb hordozója és továbbörökítője, ezért tükrözi a nyelv(változat) egy közösség kultúráját és társas viszonyait, és éppen a „tükröző” szerepből következik, hogy egyben alakítja is – ezt mindjárt megnézzük a társas viszonyok szempontjából: a nyelv és kultúra (meg gondolkodás) kölcsönhatása önálló részt követel magának.

De előbb az identitásjelzésről. Már legutóbb is azzal fejeztük be, hogy a nyelvet éppen heterogenitása teszi alkalmassá a társas jelentések kifejezésére. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek különféleképpen beszélnek, és azt feltételezzük, hogy minél hasonlóbban beszél valaki hozzám, annál közelebb állunk egymáshoz. Ennek nagyon kézenfekvő, sokszor megélt alapja van: kiskorunkban megszokjuk, hogy minél közelebb állunk valakihez, annál többet vagyunk vele, annál több a közös élményünk, tapasztalatunk, annál hasonlóbb az értékrendünk, a kultúránk, ennek megfelelően annál nagyobb az átfedés az idiolektusaink között. Mindezt persze nem tudatosan értjük, az előző mondat megszokjuk szava fontos: öntudatlanul rögzül ez a tapasztalati tudás. Így aztán később, ha valakit nem ismerünk ugyan, de a beszéde nem idegen, az előbbi gondolatmenetet megfordítva vonjuk le a következtetést, hogy valamilyen módon mi összetartozunk. Ez idáig tiszta sor – de miért lehet elég egyetlen szó, kifejezés, egyetlen fordulat az ítéletalkotáshoz?

A válasz ugyanaz, mint amit a már többször föltett, de eddig válasz nélkül maradt kérdésre mondhatunk, arra, hogyan azonosítjuk a ködös határú nyelvváltozatokat, vagy másként fogalmazva: hogyan létezhetnek nyelvek, nyelvváltozatok és stílusváltozatok az emberek számára, ha nyelvészeti értelemben képtelenek vagyunk pontosan körülhatárolni őket? Úgy, hogy a nyelvhasználók nem nyelvészeti leírást akarnak adni a nyelvről: nem kell, hogy beszédük minden jegyben azonos legyen valaki másnak a beszédével, megelégszenek a tipikus jegyek azonosságával (vagy fordított esetben ezek hiányával, eltéréseivel).

Az emberi gondolkodás egyszerűen imádja típusokra osztani a világ lényeit, tárgyait, jelenségeit, mindent, amivel találkozik – ez rettentő hasznos tulajdonság, emlékezet, tanulás, tanítás, világértelmezés szempontjából egyaránt, bár természetesen megvannak a maga veszélyei, hiszen ugyanennek az elmeműködésnek a következménye a sztereotípiák gyártása és az előítéletesség. Tenni az ellen nem sokat tudunk, hogy állandóan fölbukkanjon – tudjuk, a hálózatos rendszerek a meglévő ismeretek alapján alapértelmezést rendelnek az új dolgokhoz –, éppen ezért jó, ha tudunk róla, hogy ilyenek vagyunk, megértjük, és a kínos következményeket mégis megpróbáljuk kiküszöbölni, de erről is később.

Az embereket típusokra osztjuk – jogászok, reformátusok, idősebbek, nyíregyháziak, műveltek stb. –, és a típusokhoz hozzárendeljük a rájuk jellemzőnek vélt nyelvváltozatot: ha van nyakatekerten fogalmazó jogász ismerősünk, akkor könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy „a jogászok” nyakatekerten beszélnek, ha református kollégánk következetesen lelkésznek nevezi a papot, azt hihetjük, a reformátusok csakis úgy nevezik, és így tovább. A viszony meg is fordulhat: például ha valaki nyakatekerten beszél, hajlamosak lehetünk jogásznak gondolni, ha lelkészt mond, reformátusnak. Az ilyen azonosítások persze igencsak távol állhatnak a valóságtól, de amikor kiderül a tévedés, módosíthatunk – ez a jobbik eset. Előfordul azonban, nem is ritkán, hogy nem saját tapasztalatból, hanem hallomásból dolgozunk, azaz sztereotípiákat tanulunk el másoktól: ha azt mondják, hogy a salgótarjániak „áznak” (azaz ajakkerekítés nélkül ejtik a rövid a-t, mint a franciában vagy a németben) meg „óznak” (azaz ajakkerekítéssel ejtik a hosszú á-t, mintha a sztenderd rövid a-t nyújtanák meg), akkor elhisszük, és nemcsak azt fogjuk tudni magabiztosan, hogy aki palóc a-t ejt, az salgótarjáni (akkor is, ha borsodnádasdi), hanem a sztenderd kiejtéssel beszélő salgótarjániakon is számonkérjük, hogy mi az, hogy nem beszélnek „tárjóniasan” („Tényleg salgótarjáni vagy? Nahát, pedig nem is beszélsz úgy!”), illetve bénázni kezdünk az általunk palócnak gondolt kiejtéssel.

A sztereotípia tehát nyelvi szempontból is ugyanúgy működik, mint egyébként: ha egy csoportból valakire jellemző valamilyen tulajdonság, azt könnyedén általánosítjuk, és rávetítjük a csoport valamennyi tagjára, másrészt akire jellemző ez a bizonyos tulajdonság, azt meg a csoporthoz soroljuk. Egy-egy nyelvváltozat azonosításához elég egy-két releváns tulajdonság, nem kell minden jegynek mindig jelen lennie. Azt, hogy mi releváns jellemző, vagy sztereotípiaként tanuljuk el másoktól, vagy saját tapasztalatunk alakítja ki – ez esetben az értelmezésünk akár jelentősen is eltérhet másokétól. Mindez nemcsak mások nyelvváltozataira érvényes, hanem a sajátunkra is, de van egy fontos eltérés: lehetséges, hogy saját változatunkat is csak egy-két jeggyel tudjuk jellemezni – például „mi őzünk, mások meg nem” –, de nem tudatosan sokkal több ismeretünk van róla, és olyankor is fölismerjük, ha a sztereotipikus jegy nem bukkan föl.

Ennek az az oka, hogy az emberek sok mindent produkálnak saját beszédükben, és ismernek föl másokéban, amiről fogalmuk sincs, mert ezek a jegyek nem tudatosulnak. Én például, ha olyan vidéken vagyok, ahol ejtik a zárt ë hangot, hajlamos vagyok szintén zártabban ejteni a megfelelő e-ket – természetesen nem tudatosan teszem, hanem a nyelvi környezet hívja elő. Olyannyira nem tudatosan történik, hogy sokáig én magam sem tudtam, hogy egyáltalán tudok folyamatos beszédben zárt ë-ket ejteni, ezt az említett csíkszeredai nyári egyetemi hetek alatt fedeztem föl. Pedig ha ez előhívható nálam, akkor nyilvánvalóan gyerekkorom óta ott van a nyelvhasználatomban, ahogyan ott van a palóc számos tulajdonsága, annak ellenére, hogy a közvetlen környezetemben (szüleimmel, testvéremmel) otthon, a leginformálisabb helyzetekben sem „palócosan” beszéltünk – de a rokonok, iskolatársak, szomszédok között bőven voltak, akik több vagy kevesebb palóc változatot használtak.

Ennek a nyelvi környezetnek sokat köszönhetek, és most nem arra gondolok, hogy anyanyelvként vittem magammal az iskolába a sztenderd változatot, így aztán mentesültem a kínlódástól, amit más gyerekekre ráerőltet az iskola, hanem arra, hogy gyorsan rájöttem, magyarul sokféleképpen lehet beszélni, hiszen voltak körülöttem „nagyon palócok” és „kicsit” meg „enyhén” palócok (például nagyanyám), attól függően, hogy mennyi palócra jellemző jegyet használtak, és hogy például milyen mértékben tért el az a és á ejtése a sztenderdtől – mert ebben is nagy különbségek vannak. Másrészt meg szegény palóc a magyar nyelvterület legmegbélyegzettebb nyelvváltozata, érdekességeit kevesen ismerik (de ezen mindjárt változtatunk, azt hiszem, itt az ideje, hogy bosszút álljak a bugyuta sálgótárjónozásért), miközben a magyar nyelvtörténet kincsestára, tele olyan tulajdonságokkal, amelyeket más nyelvjárásokban már nem találunk meg, de egykor általánosak voltak – például gyerekkoromban még találkoztam, ha ritkán is, olyanokkal, akik a ly-t még valóban palatalizált („jésített”) l-ként ejtették, és nem j-nek (és nem is l-nek, mint néhol a Dunántúlon).

Születésemtől kezdve hallottam tehát palócot magam körül, ennek megfelelően beszélni is tudom, ráadásul gimnáziumban a padtársammal azzal szórakoztattuk egymást és az osztálytársakat, hogy a szünetekben „palócul” beszéltünk. Ebbe nemcsak a sztereotipizált jegyek (a rövid a ajakkerekítés nélküli, a hosszú á ajakkerekítéses ejtése) tartoztak bele, hanem olyan jellegzetes eltérések, mint a gyön (’jön’), az l kiesése mássalhangzó előtt, mássalhangzók elhagyása a ragok végéről (ezeket számos más nyelvjárásban is így ejtik: vót, bót, fótoz, mié, kenyéré, Sanyiékho megy, Mariná van, iskolába van, apámtó kaptam); természetesen a suksükölés, szukszükölés, a „nákolás” (innák egy kis vizet), az -e kérdőszó tagadószóhoz kapcsolása (nem-e láttad), a más nyelvjárásokban szintén használatos hasonlító -tól (ez a macska nagyobb a kutyától); a szigorú e-zés (fëlëtt, vëdër, tejfël), a dentálisok (t, d, n) előtti gy és a labiodentálisok (f, v) előtti ny depalatalizációja (hodne, elhatta, hadd rá, karácsonfa, lehunva); meg aztán olyan finomságok is, mint a meg- igekötő hasonulása (mëmmondtam, mëllássuk, mëccsinálta), és a -val/-vel hasonulásának elmaradása (gyerëkvel, tanárval) az i, ü előtti d, t, valamint a -ni képző palatalizációja (gyió, gyinnye, Katyi, látnyi lehet), alaktani eltérések (ett, itt ’evett’, ’ivott’ jelentésben, enyim lányom stb.); valamint egyes beszélésjelzők gyakori alkalmazása (na, hát, e – pl. rosszallásképp, megfelelő hangsúllyal: Hát má e – kb. abban a jelentésben, hogy ’nahát, nézd már’).

Amikor ezt a palócosdit játszottuk, én már többé-kevésbé tudtam, mi micsoda (mert abnormális módon érdekelt a nyelv, és addigra elolvastam egy csomó mindent róla), de Csilla, a padtársam nem, és beszélni én sem azért tudtam így, mert meg is tudtam nevezni szép kacifántos szavakkal, mikor mi történik. Nyilvánvaló: előbb van mások nyelvhasználata, abból az önkéntelenül és öntudatlanul elvonatkoztatott szabály, abból a beszéd, és legfeljebb ez után következik a szabály tudatosítása – de ez már csak néhány megszállott nyelvész heppje, sem a beszédhez, sem annak megértéséhez, sem egy-egy nyelvváltozat beazonosításához nincs rá semmi szükség.

Éppen ezért a változóknak csak egészen kicsi hányada tartozik abba a típusba, amit sztereotípiának nevezünk – vigyázzunk, itt most már nyelvészeti szakkifejezésről van szó, bár jelentése nagyon közel áll a szó köznyelvi jelentéséhez. Azokat a változókat nevezzük így, amelyek létezéséről egy beszélőközösség tagjai tudnak, sőt határozott véleményt fogalmaznak meg róluk, ilyeneket, hogy „a salgótarjániak áznak meg óznak”, „aki nákol, az iskolázatlan”, „az ikes ragozás a műveltség jele”. A sztereotípia-változók többnyire éles megoszlást mutatnak – érthetően, hiszen a beszélőközösség tagjai könnyen fölismerik és csoporthoz rendelik őket.

A változók többsége azonban nem ilyen, a beszélőközösség tagjai nem tudnak létezésükről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének alkalmasak egy-egy nyelvváltozat, stílusváltozat azonosítására, és ne hordoznának társas jelentést. Az ilyen változókat markernek hívják: fontos jelzőszerepük van, határozott – bár nem tudatosult – társas jelentéssel, ezért megoszlásuk jól leírható földrajzi, illetve társas rétegződést mutat, így hát alkalmasak egy-egy nyelvváltozat fölismerésére, azonosítására. Ilyen az én zárt ë-zésem, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán van, nyelvészkollégáim sem vették észre, de Vajdaságban is, Székelyföldön is „előjön”, és mindkét helyen a közelség, közeledés, szolidaritás, összetartozás jeleként szokták értékelni, minden bizonnyal úgy, hogy tudatosan nem tudják megmondani, miben más az én informális magyarországi sztenderdem és mondjuk egy budapesti vagy miskolci kolléga informális magyarországi sztenderdje.

Ez a zárt ë-zés azonban csak azoknak marker, akik anélkül, hogy tudnának róla, mégis hallják és értelmezik, azoknak a nyelvészkollégáimnak, akik észre se veszik, nem marker, hanem indikátor – és nekem is az. Az indikátor olyan nyelvi változó, amely a beszélőközösség tagjai számára észrevétlen marad, ezért nem hordoz társas jelentést, megoszlását a nyelvi környezet szabályozza, vagyis bizonyos nyelvi környezetben gyakoribb, más nyelvi környezetben ritka vagy nem fordul elő. A nyelvi környezet természetesen nemcsak egy nyelvváltozat lehet, mint Szeredában vagy Szabadkán az ott beszélt helyi változat, hanem a szűken értelmezett kontextus is, az előtte vagy mögötte álló szó, nyelvtani szerkezet.

Az indikátorból könnyen válik marker, a markerből sztereotípia, és majd látni fogjuk, hogy ennek a változásnak fontos szerepe van egy-egy nyelvi változás folyamatában. Most elsősorban azt vegyük észre, hogy ugyanaz a nyelvi változó lehet indikátor egyes beszélők számára, marker másoknak (mint az én zárt ë-m), lehet marker a nyelvterület egyik beszélőközösségében, sztereotípia a másikban (az erdélyi értelmiség jórésze a „suksükölést” a beszédhelyzet formalitásához köti, a magyarországi értelmiség sztereotípiaként kezeli). Lehet egyszerre sztereotípia és indikátor: a korábban már emlegetett zavadzál (’zavarkodik’) súlyos „szlovakizmus” a szlovákiai magyarban, míg az északi országrészben azt sem tudják, hogy ez nem általánosan használt magyar szó. Sőt, lehet sztereotípia és indikátor akár ugyanabban a beszélőközösségben is: a született salgótarjániak észre sem veszik, hogy bármi gond lenne azzal, hogy a leceket viszik, ha síelni mennek, a távolabbról odaköltözők pedig nemcsak észreveszik ezt az alakot, hanem valami oknál fogva egyenesen „halálosan idegesíti” őket, azaz erősen megbélyegzik. Előfordul az is, hogy egy változó két közösségben is sztereotípia, csak éppenséggel a változatokat ellenkezően értékelik – emlékezzünk csak, ilyen volt az angol szóvégi, illetve mássalhangzó előtti r ejtése: Amerikában az számít műveltnek, aki ejti, Angliában meg az, aki nem.

És itt nincs még vége a nyelvhasználat összetettségének. Mert az odáig rendben van, hogy ha valaki nem tud arról, hogy egy változat használata rosszallást vált ki, akkor gondtalanul, szabadon beszél, ahogy szokott. Na de ha már tudja, mert ledorongolták, kinevették, megszégyenítették érte iskolában, baráti közösségben, munkahelyen, vagy akár tapintatosan szóltak neki, hogy vigyázzon, mert ha ragaszkodik a megszokott formáihoz, az a híre kelhet, hogy ő egy tapló, akkor miért nem pusztulnak ki pár éven belül ezek az erősen megbélyegzett változatok, miért ragaszkodunk mégis hozzájuk, hogyan öröklődnek tovább generációról generációra? Miért vállaljuk a kockázatot, hogy a munkatársak előtt is átváltsunk az otthoni nyelvjárásra, ha szüleinkkel, nagyszüleinkkel beszélünk? (Arról, hogy egyáltalán miért lehet ez kockázat, később bőven lesz szó.)

Azért, mert nemcsak azok a változatok rendelkeznek tekintéllyel, amelyeket a nyelvtan előír, a tanár követel és a nyelvművelő favorizál, hanem azok is, amelyeket egy közösség magáénak érez, amelyeket saját nyelvváltozata jellemzőinek tart. Vagyis nemcsak a társadalomban hatalmon lévők és az ő ízlésüket, akaratukat, érdekeiket képviselő intézményrendszer biztosíthat tekintélyt a nyelvhasználat bizonyos módjainak, hanem egy-egy közösség is. Az előbbit nyílt presztízsnek hívják, minthogy a tankönyvek és a tanárok, a médiában gyakran fölbukkanó nyelvsámánok, ahol van intézményes nyelvművelés, ott ennek képviselői expliciten is megfogalmazzák nyelvi sztereotípiáikat – az ő értelmezésükben a helyes nyelvhasználat szabályait –, és ezeket szentesíti az intézményrendszer hatalma is. A közösség belső, a nyíltan képviselt társadalmi elvárásokkal szemben működő normáját viszont rejtett presztízs védi, a közösségre jellemző változatoknak a tekintélyt ilyenkor a közösség összetartozásának ereje, a vele való azonosulás adja. Ezeket a szabályokat jóval ritkábban fogalmazzák meg nyíltan, bár előfordul azért, amikor mondjuk a hódmezővásárhelyi nagyszülők rászólnak az otthon is a sztenderddel próbálkozó gyerekre, hogy ne mekegjen, vagy a palóc ejtést kínosan kerülő középiskolást megszólják a kazári rokonság szomszédai, hogy affekta majom lett belőle.

A rejtett presztízs – várható volt ez – annál erősebb, minél összetartóbb a közösség, minél öntudatosabb, minél szilárdabb a saját értékrendje. Hogy egy kevés dzsenderfűszert is hintsünk a nyílt és rejtett tekintély dolgaira: Peter Trudgill kutatásaiból nagyon korán kiderült, hogy Norwichban, ahol vizsgálódott, a nők kevesebb nyíltan megbélyegzett változatot használtak, mint a férfiak – azaz sztenderdebbek voltak –, és amikor önmagukat kellett értékelniük, saját beszédüket még sztenderdebbnek vélték, mint amilyen valójában volt. A férfiak fordítva: ők meg kevésbé sztendernek érezték saját nyelvhasználatukat, mint amit a szalagok rögzítettek. Az első jelenség, hogy a nők általában sztenderdebbek, mint a férfiak, nagyon sok más vizsgálatban is megmutatkozott, ezért aztán sokáig elterjedt nézet volt a szakirodalomban, hogy a nyílt és rejtett presztízshez való viszonyulás összefügg a beszélők nemével: a férfiak „keményebbnek” akarnak mutatkozni, ezért mennek határozottabban szembe a megkövetelt társadalmi normákkal, a nők viszont szeretnének a társadalmi létrán följebb jutni, ezért hajlamosabbak arra, hogy alkalmazkodjanak a hivatalos normákhoz. Annyira gyakori volt ez a jelenség, hogy már-már kezdték általános érvényűnek tekinteni.

Igazából azonban másról van itt szó. Nem mintha az adatelemzések nem lettek volna helyesek, a nemek szerint valóban ki lehet mutatni különbségeket a sztenderd-nemsztenderd nyelvhasználatot illetően, csakhogy úgy tűnik, a nem mint társadalmi kategória ebben az esetben elfedte a különbségekért felelős (igazán kézenfekvőnek látszó) valódi okot, azt, hogy a sztenderd-nemsztenderd nyelvhasználat valószínűségét a közösségbe való beágyazottság mértéke befolyásolja. A férfiak nem azért választják gyakrabban a rejtett tekintéllyel rendelkező közösségi normát, mert akaratosabbak, erősebbek, bátrabbak, önfejűbbek, egyszerűbbek, műveletlenebbek vagy egyenesebbek, hanem mert a közösségben elfoglalt pozíciójuk megtartása, esetleg a még jobb pozíció kivívása érdekében ez az ésszerű. A nők sem azért sztenderdebbek, ha sztenderdebbek, mert gyávábbak, okosabbak, körmönfontabbak, alkalmazkodóbbak vagy nagyravágyóbbak (pláne szelíden normakövetőbbek), hanem mert nincsenek olyan mélyen beágyazva a saját közösségükbe, mint a férfiak, ezért aztán más közösségek felé is mobilabbak. Ha a beágyazódás lehetősége számukra is fennáll, akkor a férfiakra érvényes normákhoz kezdenek alkalmazkodni. A bandákba szorosan beépülő nők vagy lányok ugyanannyi szlenget és nemsztenderd változatot használnak, mint a többi bandatag. De érvényes ez más vonatkozásban is, amikor nem a sztenderdség mértéke a fő különbség: az üzletasszonyok, vezető pozícióba kerülő nők ugyanolyan határozott tárgyalási stratégiát, egyenes vonalú témavezetést követnek, mint férfi társaik – meg is kapják érte a „férfias” bélyeget –, és jócskán csökken az empátiajelzések, a határozottságot tompító „bizonytalankodó” kérdések, az újabb és újabb témák bevezetésének száma, vagyis amit elvárnak a nőktől (és sokszor ők egymástól), ha „nőiesen” akarnak beszélni. (Ezek a jellemzők természetesen nem biológiai eltérések következményei, hanem a nőkre osztott szelíd-szolid társadalmi szerep jelzései.)

Ezzel végre elérkeztünk a társas kapcsolathálózatokhoz, és a társasnyelvészet egyik legfontosabb fölfedezéséhez. A kvantitatív szociolingvisztika óriási előrelépést jelentett a nyelvelméletben és a nyelvészeti kutatások módszertanában: azzal, hogy valódi nyelvhasználók valódi nyelvhasználatát elemezve írja le a nyelv tulajdonságait, és azzal, hogy a korábban esetlegesnek, zavarónak, lényegtelennek, összevisszának minősített változatosságról bebizonyította, hogy bizony szépen leírható az szabályokkal, s hogy nem egyszerűen nem lényegtelen, hanem nélkülözhetetlen a nyelv alapvető funkciójához, a társas jelentések kifejezéséhez. Ugyanakkor van a kvantitatív szociolingvisztikának egy nagy hiányossága: nagy adatmennyiségekkel dolgozik, ezért szükségképpen nagy, átfogó beszélői csoportokról beszél – és ezeket társadalmi osztályokhoz köti. Ez persze nem tévedés, hiszen a nyelvi változók használata valóban rétegződést mutat minden olyan társadalmi tényezőnek megfelelően, amely fontos az adott társadalomban, de ez a mechanisztikus megközelítés értelemszerűen csak az átlagot tudja megragadni, és bár az eredmények a teljes képhez és a nyelvi változások kutatásához nélkülözhetetlenek, csak széles megközelítésben érvényesek. Az elnagyoltabb képet alkotó kvantitatív nyelvészet mellett a közösségek, társas kapcsolathálózatok kvalitatív vizsgálata jelenti azt a módszertant, amely a nyelvi változatosság és változás okainak kutatását a negyedikről a földre, emberközelbe vitte vissza, s ezzel az erősebb vonalakkal meghúzható nagy társadalmi összefüggések mellett megjelenhettek a változatosság és változás finom rajzolatai is.

Ilyen vizsgálatokat már William Labov is végzett afroamerikai serdülők bandáiban, a társas kapcsolathálózatok és a nyelvhasználat viszonyának mintaadó – és revelatív – vizsgálata azonban a negyedikre tartó lift eddig még közelebbről be nem mutatott két további utasának, Lesley Milroynak, és férjének, Jamesnek a nevéhez kötődik. Ők jegyzik a híressé vált belfasti kutatást – amely olyannyira közvetlen és szó szerint emberközeli volt, hogy a terepmunka oroszlánrészét végző Lesley Milroy az 1980-as években hosszú ideig ott is élt azokban a közösségekben, amelyeknek belső szerkezetére és nyelvhasználati sajátosságaira kíváncsiak voltak.

A kutatáshoz három belfasti közösséget választottak ki: mindhárom munkáskerületekben van, társadalmi „osztály” szempontjából tehát azonosnak tekinthetők a tagjaik, és mindhárom körzet stabil közösség. Különböztek viszont vallásukat tekintve – ez Belfastban igen lényeges lehet –, és abból a szempontból, hogy a körzetek lakosai helyben mennyire találtak munkát. A kelet-belfasti, protestáns Ballymacarrettben a férfiak nagy része a kerület hajógyárában dolgozott, a nők ingázni kényszerültek. A két vizsgált nyugat-belfasti kerületben, a szintén protestáns Hammerben, illetve a katolikus Clonardban viszont magas volt a férfi munkanélküliség, jórészt annak következtében, hogy a korábban ott működő lenfeldolgozók bezártak. Azzal együtt, hogy a Clonardban élők közül is sokan kénytelenek voltak máshol munka után nézni, a clonardiak nem ingáztak olyan tömegekben, mint amennyien Hammerben erre kényszerültek.

A megfigyelői paradoxon (azt kellene megfigyelni, hogyan beszélnek az emberek akkor, amikor nem figyelik őket) kiküszöbölése minden terepmunkában fejfájást okoz, és különféle trükköket eszelnek ki leküzdésére, de valószínűleg nincs jobb módszer annál, mint amit Lesley Milroy alkalmazott: az antropológiától kölcsönzött részvevő megfigyelés. Milroy ott élt az adatközlők között, s minthogy „egy barát barátjaként” mutatták be a közösségek tagjainak, könnyebben befogadták, hamarosan szinte családtaggá vált – bármikor beugorhatott csak úgy, csatlakozhatott a konyhában zajló esti beszélgetésekhez, és még az sem zavarta a jelenlévőket, ha megkérdezte, bekapcsolhatja-e a magnóját, merthogy igen érdekli őt a helyi nyelv.

Mindeközben Milroy belülről mérhette föl azt is, ki kivel milyen szoros viszonyban van, s ennek megfelelően pontozta a közösség tagjait – mennyi ismerőse van, azokkal hányféle módon tart kapcsolatot, ilyesmik. Azaz fölmérte az adott közösség társas kapcsolathálózatának a jellegzetességeit, hogy kit milyen erős háló vesz körül – ezt két mutató segítségével szokás megállapítani. Az egyik a háló sűrűsége, ez azt mutatja, hogy egy közösség tagjai közül hányan ismerik egymást (az ismerőseim közül hányan ismerik egymást), a másik a viszonyok összetettsége, tehát hogy hányféle módon vagyok valakivel kapcsolatban: rokonom, szomszédom, munkatársam, barátom is lehet egyben. A zárt hálózatokról – amelyekben a tagok jóval többet érintkeznek egymással, mint kívülállókkal – tudjuk, hogy nagyon erős normákkal szabályozzák a tagok viselkedését, kevesebb eltérést engednek meg. Ilyen közösségek a legtöbbször apró falvakban és nagyvárosokban figyelhetők meg: a kisebb, elszigeteltebb közösség saját hagyományait tekinti irányadónak, a közösség szabályait megszegőket megszólják, kiközösítik – azt, hogy az ilyen közösségek klasszikus helyszíne a kis falu, magyarázni sem kell, de talán azt sem, hogy a nagyvárosokban miért alakulnak ki tagjaikat erős normarendszerrel kordában tartó csoportok: a hagyományos elsődleges közösségek itt robbantak szét először, de ezzel együtt megjelentek az elsődleges közösségeket pótló bandák, galerik, a munkásnegyedek, a „szomszédság” összetartó közösségei.

A saját norma tisztelete – lényegében bármilyen külső szabályrendszerrel szemben – természetesen a nyelvi szabályokra is érvényes, ezt éppen a Milroyok belfasti kutatása bizonyította először empirikusan. Az eredményeket úgy lehetne összegezni, hogy a helyi nyelvváltozatra jellemző nemsztenderd formák használata szoros összefüggést mutatott a hálóerősséggel: ha valaki jobban beágyazódott a közösségbe (magasabb volt a személyt jellemző hálóerősség mértéke), több nemsztenderd változatot használt. Érdekesek azonban a további megállapítások is. Az egyik, hogy a vizsgált három közösségben nem ugyanazok a nemsztenderd változatok mutatták a hálóerősséget: amelyik az egyik közösség számára fontos jele volt a közösségi identitásnak, az a másiknál nem, és fordítva. A másik, hogy a férfiak mindhárom közösségben több nemsztenderd változatot használtak, mint a nők, de igazán lényeges különbség csak ott mutatkozott, Ballymacarrettben, ahol a férfiak rendkívül erős hálóban élnek – sokan közülük egyszerre munkatársak, szomszédok, rokonok és cimborák –, a nők viszont a kerületen kívül találnak munkát, s mivel ennek következtében jóval több a külső kapcsolatuk, nyelvhasználatuk kevésbé követi a közösség belső normáit. Ezzel függ össze az is, hogy a beágyazottság és a nemsztenderd változatok korrelációja Ballymacarrettben éppen azoknak a nőknek a beszédében a legerősebb, akik körül erős a háló, akik a közösség magjához tartoznak. A másik két kerületben, ahol a férfiak körüli hálóerősség is gyengébb, hiszen nem ugyanabban a gyárban dolgoznak, sokkal kisebb a különbség a férfiak és a nők nyelvhasználatában. Világosan megmutatkozott az is, hogy két ugyanott élő, azonos foglalkozású, hasonló képzettségű ember nyelvhasználata is jelentősen eltérhet egymástól, személyes tulajdonságaiktól, életmódjuktól függően: egy Paula és egy Hannah nevű adatközlő megegyezett a fölsorolt jellemzőkben, de míg Hannah munka után leginkább csak otthon ücsörgött és tévézett, Paula aktív tagja volt a közösségnek: a helyi bingo-klubban töltötte az időt, vagy kiterjedt rokonságával találkozott. Ennek megfelelően Hannah sokkal kevésbé követte a közösség nyelvhasználati szokásait, mint Paula.

A belfasti vizsgálat óta már biztosan tudjuk, amit korábban is sejtettünk valószínűleg: hogy beszédünket elsődlegesen nem a nagy csoportokat körülíró társadalmi tényezők határozzák meg, hanem a minket közvetlenül körülvevő emberek, a család, barátok, iskolatársak, munkahelyi közösség, azok, akikkel együtt élünk, dolgozunk, sportolunk, kártyázunk, akikkel szabadidőnket töltjük. Így van ez akkor is, ha többségünk nem a Ballymacarrettben megfigyelt zárt hálóhoz hasonlóban él, hanem nyitottabb közösségekben, és ha egyszerre nem egy, hanem több hálózatnak is tagjai vagyunk – ez az általános a nyugati társadalmakban.


Affection – flikcr/lookingpost

És itt nincs még vége: még a hálóerősség sem mindenható. Hannah és Paula példája azt is mutatja, milyen sok múlik saját döntéseinken, hogy mennyire akarunk beágyazódni egy közösségbe, milyen értékeket tartunk követendőnek. Penelope Eckert két évet töltött egy detroiti középiskolában, a Belton High-ban azzal, hogy figyelte a tanulói közösségeket, értékrendeket, életüket, beszélgetett, interjúkat készített a diákokkal. Olyasmit tapasztalt, amit sokan közülünk is egykor, hogy a diákok polarizálódnak, de a két egymással szembenálló csoportba együttesen is kevesebben tartoznak, mint akik semlegesnek mondják magukat, bár értékrendjük, viselkedési szokásaik azért inkább egyik vagy másik csoporthoz húznak. Az egyik csoport tagjai, a „menők” jól tanulnak, sportolnak, sok órán kívüli iskolai tevékenységben vesznek részt, a másik csoport ellenkezőleg, a „balhésok” egyik botrányból a másikba keverednek, bukdácsolnak, és még órára sem mindig járnak, nemhogy szakkörre, színjátszókörbe vagy az iskolai kórusba. A két csoportba tartozó diákok szülei között a nagy tendenciákat tekintve kétségkívül vannak különbségek, a „menők” szülei között több a jómódú, mint a „balhésok” szülei között, de a diákok választását, s főként a közöttük álló kétharmados többség szimpátiáit nem az osztálykötődés befolyásolja, még csak nem is a társas kapcsolathálózatok (olyanok is tartozhatnak egy csoportba, akik nem is ismerik egymást), hanem az egyéni értékrend, az életstílushoz vonzódás.

Vagyis: ahogyan a gimnáziumban történik, korábban is, később is azokhoz akarunk leginkább hasonlítani, akiket kedvelünk, akiknek az egyénisége megragad, akiknek az életstílusa, értékrendje, viselkedése tetszik. A közeledés, azonosulás egyik kifejezője a nyelvhasználat másolása – ez természetesen ugyanúgy nem föltétlenül kölcsönös, ahogyan az emberek közötti viszonyok sem azok. A legtöbbször öntudatlan mintakövetésről van szó, bár előfordulhat, hogy emlékszünk rá, egy-egy újonnan hallott kifejezés kitől hallottunk, és akkor még tudhatjuk is, hogy azért tetszik, mert szimpatikus volt az illető, vagy azért idegesít, mert egyáltalán nem volt az. Akár tudunk róla, akár nem, nem egy-egy nyelvváltozat, nyelvi forma „szépsége” vagy „csúnyasága” vonz, illetve taszít, hanem az azt használó ember, az a csoport, amellyel azonosítjuk. Nyelvi attitűdjeink tehát valójában a nyelv mögött álló közösség, ember iránti érzelmek, viszonyulások. És akár tudunk róla, akár nem, akár akarjuk, akár nem, alkalmazkodunk annak beszédéhez, akit kedvelünk, és távolítjuk nyelvhasználatunkat annak beszédétől, akit nem – ez az alkalmazkodáselmélet (vagy akkomodációelmélet) legfontosabb fölfedezése.

Olyannyira kézenfekvő, „józan észnek” megfelelő ez a tézis, hogy egyrészt igen sokáig nem is gondoltak rá, másrészt gyanakodhatnánk is, mert épp az ilyen „magától értetődő” elvek szokták akár évtizedekre félrevinni a tudományokat. Ez esetben azonban már sokszorosan bizonyított jelenségről van szó. A legszellemesebb nyelvi alkalmazkodási vizsgálatot talán Nikolas Coupland találta ki: egy cardiffi utazási iroda alkalmazottját kérte meg, hadd vegye magnóra az ügyfelekkel folytatott beszélgetéseket. Az ügyintézőt néhány óra után nem zavarta a mikrofon, mert megszokta, és különben is azt hitte, hogy az ügyfelek beszéde az érdekes; az ügyfelek meg nem is tudtak róla, hogy magnóra veszik a párbeszédet (hogy semmilyen etikai kétség ne merülhessen föl, a kutató a fölvétel után azonnal minden ügyfélnek elmondta, hogy a beszélgetést nyelvészeti kutatás céljából rögzítették, és valamennyien hozzájárultak az anyag fölhasználásához). Ezzel Coupland pár nap alatt tetemes mennyiségű adathoz jutott úgy, hogy a megfigyelői paradoxon következményeivel nem kellett számolnia. Valójában azonban nem az ügyfelek érdekelték, hanem arra volt kíváncsi, hogy az ügyintéző – akinek érdeke, hogy szimpatikusnak találják – alkalmazkodik-e, és ha igen, hogyan, ügyfelei nyelvhasználatához. Az eredmény egyértelmű igen volt, a „hogyan” pedig hasonlóan működött, mint a belfasti közösségekben: az ügyintézőnek nem kellett minden egyes jellemzőt átvennie, elég volt egy-két változóban közeledni az ügyfelek nyelvhasználatához.

Mai kiindulópontunkhoz visszatérve: két okból is hasonlít tehát egymásra azoknak a beszéde, akik sok időt töltenek együtt. Az egyikről legutóbb volt szó: a nyelv neurológiai architektúrája következtében az idiolektusok folytonosan hatással vannak egymásra. Ebből viszont az a sokszor emlegetett tapasztalat származik, hogy aki hozzánk hasonlóan beszél, az közel áll hozzánk, és ha ráadásul még kedveljük, tiszteljük, szeretjük, el is fogadjuk azokat, akikkel sokat vagyunk – szerencsére legtöbbször azért magunk döntünk erről –, akkor az eleve kialakuló hasonlóságot alkalmazkodási aktusok milliói erősítik. Így aztán saját nyelvváltozatunkhoz közösségünk értékeit, szokásait, szabályait társítjuk, vagyis saját nyelvváltozatunk közösségi identitásunkat szimbolizálja.

Ha két nyelvi norma ütközik, és nekünk választanunk kell, akkor valójában nem két nyelvváltozat közül választunk, hanem két identitás között: sorrendet kényszerülünk állítani közöttük, hogy éppen akkor melyik értékrend, közösség a fontosabb nekünk. Amelyiket választjuk, azzal azonosulunk, azt fölvállaljuk, a másikat az adott helyzetben háttérbe szorítjuk, azt elutasítjuk, attól távolodunk. És ha ez a távolodás pillanatnyi, akkor is fájhat azoknak, akiket érint. Ezért szólnak rá a vásárhelyi gyerekre, hogy ne mekegjen, ezért szólják meg a faluban azt, aki a gyerekkora óta ismert idős szomszédokkal „pestiesen affektál”, amikor hazalátogat: nem a nyelvváltozat a lényeg, hanem a közösség, amelyet szimbolizál. Nem a nyelvváltozatot, hanem a közösséget, az embereket tagadjuk meg, amikor nem azt választjuk. Ezért esik rosszul a szülőknek, ha tinédzser gyerekük cikinek érzi, ahogyan beszélnek, és ezért szontyolodik el a kisiskolás, amikor a tanító azt mondja neki, „magyarul nem így mondjuk”.

És ezért váltott Kányádi Sándor saját nyelvjárására, ha öntudatlanul is, amikor barátjához és nem ismeretlenekhez szólt. És ezért beszéltem ma ennyit a palócról – ha mindezt nem palócul tettem is.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!