Bizonytalanságaink burkában – Válasz Lángh Júliának

• Nyomtatás

Részletek

Napi apró

2011. szeptember 26. hétfő, 01:59

Krémer Ferenc

Kedves Lángh Júlia,

Igaza lehet (Még egyszer a burkáról), valóban felszínes és ezért talán félreérthető is voltam, amikor csupán néhány szóval utaltam rá (A burka és a szégyen), hogyan kapcsolódik össze a magyar értelmiségben széles körben elterjedt, a mai magyar állapotokhoz vezető gondolkodásmód és az az állítás, hogy „Európa szégyene” a burkában tüntető nőket pénzbírságra ítélő bírói döntés. A mentségem csupán annyi, hogy már többször, többféle összefüggésben írtam erről a jelenségről, de érdemes és szükséges néhány további szót szólni róla. Bizonyára megértőbb lettem volna Friss Róberttel (Burka és kereszt, Népszabadság), ha arról írt volna, micsoda szégyen, hogy a muszlim férfiak a nőket tolják előtérbe, küzdjenek csak a saját kiszolgáltatottságukért. Vagy, ha arról írt volna, micsoda szégyen az, hogy megint az áldozatokat ítélik el és nem a bűnösöket. De nem ezt tette.

Hol van tehát a kapcsolat a Népszabadság cikke és a mai magyar állapotokhoz vezető gondolkodásmód között? A magyar értelmiség jó része megtanulta és elfogadta, hogy demokrácia nem létezik tolerancia nélkül, Ön és Friss Róbert is ezt vallja. Egyet azonban nem tudott megtanulni, és ezt aztán sokan tudatosan kihasználták és kihasználják ma is a demokrácia ellen. Nem képes különbséget tenni azok között a jelenségek között, amelyekhez toleranciával kell viszonyulni, és azok között, amelyeket sohasem szabad így kezelni. Lehet, hogy tévedek, de én mind Friss Róbert, mind pedig az Ön írásában ezt látom. Ennek a bizonytalanságnak igen súlyos következményei vannak a magyar társadalomban és politikában. Úgy vélem, ez a bizonytalan, tétova gondolkodásmód vezetett a neonáci gondolkodásmód felvirágzásához és mozgalommá szerveződéséhez, ez vezetett a populizmus és az üres fecsegés zsenialitássá magasztosításához stb. Ez itt a mellébeszélés társadalma, ahol ügyesen szerkesztett semmitmondással komoly karriereket lehet befutni.

Hogyan állíthatom mindezt ennyire egyértelműen, honnan ez az irritáló „magabiztosság”? Azt hiszem ez csak érzéki csalódás. Abban a kultúrában, ahol az intellektuális maszatolás a legfőbb szellemi erény, önhitt magabiztosságnak látszik minden egyértelműen megfogalmazott állítás. Igaz viszont, hogy biztos vagyok azokban az értékekben, amelyekre a polgári demokrácia alapul és meggyőződésem, hogy világosan ki kell jelölni a tolerancia határait ahhoz, hogy a polgári társadalom fennmaradhasson. Nyilván vita kérdése, hol kell húzódniuk ezeknek a határoknak. Nagyon súlyos társadalmi és politikai következményei lehetnek azonban annak, ha rossz helyen húzzuk meg őket. Magyarországon szerintem ez történt. Rossz helyen jelöltük ki a határokat, ha egyáltalán kijelöltük. Ha megengedi, kedves Lángh Júlia, az Ön írásából veszem a példákat a bizonyításhoz. Nem szeretnék az érzéseimre hagyatkozni, ezért kizárólag azoknak a mondatoknak a jelentését vizsgálom, amelyeket Ön leírt.

Kezdjük talán a tiltással, amelyet Ön John Stuart Mill szabadságdefiníciójával kapcsol össze. Ebben egyetértünk, abban viszont nem, hogy Ön szerint valaki lemondhat a szabadságáról: „Aki burkát visel, a sok mindent jelképező fátyol kötelező viselése mellett aláveti magát mindannak a megaláztatásnak, amelyeket Krémer teljesen  jogosan felsorol. De önmagától nem menthetjük meg ezt a nőt, ahogy az apjától, a férjétől sem” – írja (a kiemelések tőlem származnak). Szerintem egy helyes tételből teljesen helytelen következtetést von le. Nem haragszik, ugye, ha lefordítom a szavait magyarra, vagyis a magyar állapotokra? Valahogy így hangzana: „Nem menthetjük meg az apjuktól/nagyapjuktól a kislányokat, akiket ők megerőszakoltak. Nem menthetjük meg azokat a nőket sem, akiket megaláz, megver és a személyiségüktől is megfoszt az ő ’uruk’.” Vajon tényleg leírná ezeket a mondatokat, tényleg kiállna a nyilvánosság elé, hogy nem tehetünk semmit, sőt nem is szabad semmit tennünk a családban zajló erőszak ellen? Biztos nem tenné, pedig közismert az áldozatokkal foglalkozók között, hogy minden segítség ellenére milyen sokszor mennek vissza a megkínzott nők azokhoz, akik verik és megfosztják őket mindentől. Három értelmezési és döntési lehetőséget látok. Az egyik az, hogy valóban nem érvelne így a férfiak erőszakhoz való joga mellett. Ekkor az Ön álláspontja azt üzeni nekem, hogy a muszlim nők nem érnek annyit, mint a nem muszlim európaiak. A másik lehetőség, hogy éppúgy elfogadná a gyereklányok megerőszakolását, mint a burkát. Ekkor viszont azt üzeni, hogy a nők nem érnek annyit, mint a férfiak. Vagy választania kell ezek közül, vagy fel kell adnia a tételét, és el kell fogadnia a beavatkozás jogát. A tiltás arra való, hogy a társadalom intézményei felléphessenek egy adott jelenséggel szemben. Nem tudom elfogadni azt az álláspontot, hogy az áldozatokon nem lehet segítetni! Szerintem hamis az a beállítás is, hogy a muszlim nőket önmaguktól kell megvédeni.

Ugyanez a felfogás jelenik meg az írásában akkor, amikor azzal igyekszik bizonyítani a burkaviselés jogát (amiről Ön is elismerte, hogy megaláztatást jelent), hogy ezzel a ruhadarabbal nem okoznak kárt senkinek: „Öltözködésmódjával pedig [a muszlim nő] csak annyiban árthat másoknak, amennyiben látványa az utcán sértheti az ízlésünket vagy a nézeteinket.” Úgy vélem, ismét nagyon rossz helyen húzta meg a tolerancia határát, amikor az áldozatok és a szemlélők közé helyezte. Ez a határ ugyanis az elkövető – vagyis a muszlim férfi – és az áldozat – vagyis a muszlim nő – között húzódik. Mindenki más, polgárok és társadalmi intézmények legelső feladata az, hogy azonosítsa az áldozatot. Az Ön véleménye is egyike azoknak, amelyek lehetetlenné teszik ezt. És akkor ismét hadd utaljak a mai magyar állapotokkal való párhuzamra: a tartós munkanélküliség, tartós nyomor, prostitúció, rasszizmus stb. esetén értelmiségünk és intézményeink szinte mindig rosszul azonosították az áldozatokat. Ezzel a tudatos (?) tévedéssel mindezidáig felmentették a bűnösöket.

Szerintem a burka mind a nőknek, mind pedig az egyenlőségnek, vagyis minden egyénnek jóvátehetetlen kárt okoz. Ez az én problémám. Ez váltja ki belőlem az indulatot. Hadd kérdezzem meg, és tényleg nagyon érdekel a véleménye: Ön szerint mások szenvedését és kiszolgáltatottságát nézve vajon a hideg vagy épphogy langyos apátia tesz-e humánussá minket, vagy az, ha teszünk ellene? A muszlim nő nem szenved a burka alatt – ha jól értem ez az Ön véleménye. Olcsó lenne azzal érvelni most, hogy ez a ruhadarab arra is jó, hogy eltakarja a nők büntetésből levágott orrát (bár talán Európában nemigen fordul elő ilyen). Inkább megpróbálom ezt is magyarra fordítani. Ön azt állítja, hogy a szolgaság elfogadható, ha a szolgák nem tiltakoznak ellene. Ez a feudális urak, a Jobbik és a Fidesz-KDNP gondolatvilága, persze hosszan lehetne sorolni, hogy még ki mindenkié. Azt írja: „azon csak mosolyogni lehet, ha egy fehér férfi akarja felszabadítani a moszlim nőt. Egyáltalán, ha egy férfi […]”. Valóban vicces lehet, ha egy férfi fontosnak tartja a nők egyenlőségét és szabadságát, legyenek ők mohamedánok, keresztények, zsidók vagy ateisták. De inkább vállalom, hogy nevetségessé válok, mint hogy szó nélkül nézzem, mert ez egyáltalán nem csak a nők ügye. Nekünk, férfiaknak is csak van valami közünk a nőkhöz és mindahhoz, ahogyan (velünk) élnek. Szóval, lehet, hogy nevetséges, csakhogy a szabadság és az egyenlőség a polgári társadalom közjavai. Ez azt jelenti, ha valakit megfosztunk tőlük, akkor elvész a mi szabadságunk is, és odalesz valamennyiünk egyenlősége. Ez a tét! Azok, akik burkába öltöztetik a muszlim nőket Európában, nemcsak őket fosztják meg az egyenlőségtől és a szabadságtól, de minket is. Ha a társadalom bármely pontján elfogadjuk az egyenlőtlenséget és a kiszolgáltatottságot, ahogyan Ön javasolja, akkor összeomlik a polgári társadalom. Éppen ezért, sem az iszlámtól, sem a kereszténységtől, sem egyetlen más vallástól és semmilyen ideológiától nem vagyok hajlandó elfogadni az egyének egyenlőtlensége melletti érvelést! Aki nem ismeri fel egy ruha burkába rejtve az embertelenséget, az elnéző lehet más embertelenségekkel szemben is, például elfogadhatja akár az abortusz és a fogamzásgátlás tilalmát is.

Súlyos következményekkel járó tévedésnek látom azt a véleményét is, hogy erőszakos asszimiláció a burka levételére kötelezni a muszlim nőket. Azt írja, hogy a kényszer azt jelenti „ne [a férjének] engedelmeskedjen, hanem nekünk”. Vagyis mindössze annyi történik, hogy az egyik zsarnokot felváltja a másik. A kényszer igaz, az asszimiláció nem. Sokkal fontosabb azonban ennél az, amit hordalékként hoz magával ez a vélemény. Vonatkoztassunk el a konkrét témától, és tekintsük általában a kultúrák találkozásában rejlő problémát. Nyilvánvalóan nem indulhatunk ki az „ez itt a miénk és ti ne gyertek ide, vagy ha idejöttök, váljatok olyanná, mint mi” felfogásból. Ez az asszimiláció tézise, és ez szerintem ostobaság. Nem indulhatunk azonban ki abból sem, hogy a vallások és kultúrák valamennyi sok évszázada keletkezett szokását még akkor is el kell fogadnunk, ha abszolúte tagadják a polgári társadalom alapértékeit. Hogy a témánál maradjunk, ekkor nyilván el kellene fogadnunk a nők Afrika bizonyos részein szokásos kasztrációját is, persze európai stílusban, sebészkéssel és nem üvegcseréppel végezve. Férfiként ez a legnagyobb mértékben elborzaszt engem! Vagy el kellene fogadnunk a homoszexuálisok és a házasságtörők megkövezését stb. Úgy gondolom, a különböző kultúrák csak akkor tudnak békésen együtt élni, ha mindannyian elfogadják azokat az értékeket, amelyek közvetíthetnek közöttük. Nem állítom, hogy mindenütt a világon ugyanazok az értékek közvetíthetnek, de hiszek abban, hogy Európában csak a polgári társadalom alapértékei lehetnek képesek erre.

Ez a vita az én értelmezésemben arról szó, hogy hová helyezzük a tolerancia határait. De még ezt is megelőzi az a kérdés, hogy minek alapján dönthető el, hol ér véget a tolerancia. Ez utóbbira viszonylag egyszerűnek látszik a válasz: a tolerancia határait a szabadság, az egyenlőség és az emberi méltóság jelöli ki. Pontosabban az, hogy senki sem fosztható meg tőlük, mivel ezek mentén alakulnak a társadalmi viszonyaink és életlehetőségeink. A tolerancia biztosítja, hogy ez a három alapelv számtalan formában kibontakozhasson és változhasson. A tolerancia tehát ott ér véget, még pontosabban ott kell véget érnie, ahol a viszonyok és magatartások tagadják ezeket az értékeket. A tiltásnak, a büntetésnek és olykor az erőszaknak is szerepe van ennek a határnak a kijelölésében, tudatosításában és fenntartásában. Másként megfogalmazva: bárhol, ahol az intolerancia vagy a hatalom megfosztja az egyéneket a szabadságuktól, méltóságuktól és egyenlőségüktől, az intézményrendszereknek intoleranciát kell tanúsítaniuk. A burka, ahogyan a csicskáztatás, az emberkereskedelem, a prostitúcióra kényszerítés stb. mindhárom alapvető értéket tagadja. A burka nem egy vallásnak, hanem az alapértékek tagadásának és az embertelenségnek a szimbóluma. Fel kell tehát lépni ellene.

(Krémer Ferenc)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >