A nők szabadságáról és egyenjogúságáról – válasz Niedermüller Péternek
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. szeptember 29. csütörtök, 03:34
- Krémer Ferenc
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Kedves Péter, érdeklődve és figyelmesen olvastam az írásodat és a fejtegetéseidet. Az az érdekes, hogy annak ellenére, hogy több átfedés is van a véleményünkben, mégis alapvetően más következtetésre jutottunk. Ez pedig igen inspiráló, arra ösztönöz, hogy továbbgondoljam, és újabb érvekkel támasszam alá az álláspontomat. Ösztönözhetne arra is, hogy változtassak rajta, de sajnos nem írtál semmi olyat, ami okot adna erre. Mindenekelőtt azért nem, mert ugyanazt a jelenséget egészen másféle problémaként azonosítottad, még akkor is, ha te is azt gondolod, a szabadságról van szó. Abban azonban nem értünk egyet, hogy kinek a szabadságáról beszélünk. Megkérdezném azonban tőled, hogy miért negligálod az általam rendkívül fontosnak tartott másik értéket, amely elválaszthatatlan a szabadságtól, miért csak a kritikai megjegyzéseidben és nem a saját gondolatmenetedben szerepelteted a nők egyenjogúságát? Ezzel ugyanis jelentősen eltolod a problémát abba az irányba, amelyben te értelmezhetőnek tartod, de erről később.
A válaszommal nem az a célom, hogy kimerítően tárgyaljam az általad felvetett kérdéseket. Mindössze két dologra törekszem: hogy világossá tegyem az általam problémának tekintett jelenség jellegét, mert fejtegetéseddel szerintem eléggé elhomályosítottad, és rámutassak az ellentmondásokra, amelyek a gondolatmenetedben találhatóak.
Újból a tolerancia határairól
Azért ezzel kezdeném, mert számunkra itt, Magyarországon ez a legfontosabb eldöntendő kérdés. Azt írod, hogy nincs köze a neonáci gondolat virágzásához a „tolerancia akárhol meghúzott határainak”. Értem, hogy neked az a meggyőződésed, hogy „a társadalmi, politikai kilátástalansággal, az elszegényedéssel, a jövőtől való félelemmel, az aljas indulatok keltésével, a hazai politikai kultúra rettenetes állapotával, alantas politikai érdekekkel és általában a magyar társadalom állapotával” függ össze. Valóban, ez az érvelés már eléggé régóta közkézen forog. Nem mondom, hogy elkopott, inkább úgy vélem, sosem adott kielégítő magyarázatot a szélsőséges politikai nézetek terjedésére. A legfontosabb kérdésre nem tud ugyanis válaszolni: ha egy országban ilyen helyzet van, akkor miért éppen az extrém irányzatokat választják, miért nem mást? Hogy ne soroljam fel mindet, ha valaki ébresztgeti az aljas indulatokat, ezek vajon miért ébrednek fel, honnan kerülnek elő és miért pont ezek? Nem Péter, ez túl kevés, túl sekélyes magyarázat. Egyvalamire azonban jó, felment bennünket a felelősség alól.
Ehelyett olyan megközelítést javasolnék, amelyik nem csupán a társadalmi jelenségeket (elszegényedés, kilátástalanság, a politikai kultúra állapota stb.) veszi tekintetbe. Azt gondolom, hogy egy jelenség önmagában nem társadalmi probléma, csak akkor válik azzá, ha olyan választ adunk rá, amelyik azzá teszi, amelyik mondjuk, az extrém irányba tereli. Tehát, az elszegényedésből csak akkor lesz konfrontáció, ha az intézményi rendszerek szegregálják vagy izolálják (pl. a munkaerőpiacon) a szegényeket, és az el nem szegényedettek menekülni kezdenek tőlük, továbblépve pedig erre a folyamatra az intézmények (politika, oktatás stb.) teszetosza vagy éppen támogató választ adnak. A toleranciának ehhez nagyon is sok köze van.
Szerintem a tolerancia csak az egyetlen kultúra által uralt társadalmakban érthető úgy, ahogyan te írod. Szerinted „a tolerancia végső soron azt jelenti, a többség megenged valamit a kisebbségnek, mi eltűrjük, elfogadjuk, megengedjük azt, hogy ti másmilyenek vagytok, legyetek”. Hogy túllépjünk a 19. századon, fontos lenne azonban követni a fogalmak és a szavak történeti változásait. Ezzel a toleranciafogalommal nem tudunk ma már mit kezdeni. Ha így érted, akkor vagy eleve tagadod a kultúrák egyenértékűségét, pedig éppen ennek az ellenkezőjét szeretnéd mondani, vagy le kell mondanod a tolerancia fogalmáról. Úgy látom, ez a megoldás tetszik neked jobban. Én egyiket sem kedvelem. Ha feltételezünk egy multikulturális társadalmat, akkor a toleranciát nem értelmezhetjük az uralkodó többség kegyeként, már csak azért sem, mert a többség fogalma maga is értelmetlenné vált. Ha pedig ebből indulunk ki, akkor a tolerancia jelentése nem a már nem is értelmezhető többség dominanciáját garantálja, hanem a különféle kultúrák együttélését. Semmi értelme tehát a többség „erkölcsi magasabbrendűségéről beszélni”, hisz ami nem létezik, az nemigen lehet felsőbbrendű.
Nem tudom, elfogadod-e, hogy a kultúrák együttéléséhez egy konszenzuson alapuló toleranciára van szükség. Induljunk ki mégis ebből a feltevésből. Ekkor feltétlenül meg kell állapítanunk azt, hogy hol húzódnak ennek az együttélést biztosító toleranciának a határai. Ha nincsenek ilyen határok, vagy ha rosszul jelöljük ki őket, akkor konfliktusokat generálunk, ráadásul semmilyen világos támponttal nem rendelkezünk majd e konfliktusok kezeléséhez.
Mire jó a csúsztatás?
Ennek a vitának fontos kérdésévé vált a csúsztatás, de nemcsak ezért érdemes kitérni rá, hanem azért is, mert a magyar szellemi életnek immár nélkülözhetetlen eszközévé vált. A csúsztatás az a gondolkodástechnikai manőver, amely az író vagy beszélő számára kényes vagy értelmezhetetlen témát átalakítja egy másik, vele összefüggésben nem lévő, de a szerző számára könnyen kezelhető vagy hasznot hozó témává.
Több esetben is lefordítottam Láng Júlia állításait „magyarra”, azaz a magyar viszonyokból hoztam olyan példákat, amelyek szerintem identikusak azzal, amit a burka révén művelnek a muszlim férfiak a nőkkel. Ezt te csúsztatásnak tekinted, és úgy folytatod, hogy „ez ugyanaz az érvelés, amelyet Geert Wilders vagy Magyarországon Seres László iszlámellenes kirohanásaiból ismerünk.” Majd később azt írod „A szerző [vagyis én] valószínűleg maga is érzi, hogy ingoványos talajon jár a tiltás propagálásával, s ezért az emberi méltóság védelmére, a nők jogainak védelmére helyezi a hangsúlyt.” Van egy nagy probléma, Péter, és azt gondolom, hogy neked ezt észre kellett volna venned. Én egyáltalán nem az iszlámról írtam! Legyen világos és egyértelmű, ha eddig nem vált azzá: én a nők szabadságáról és egyenjogúságáról írtam! Megismétlem: a nők egyenjogúsága és szabadsága, a férfiak és a nők közötti viszonyok minősége valamennyi társadalmi viszonyunkat meghatározza. Erről írtam. Nem gondolod, hogy durva csúsztatás átvinni ezt az iszlám keresztény ellentétbe, ahogyan te teszed, amikor azt írod, hogy a nőknek a keresztény világképben sincs a férfiakkal azonos helyük? Mit gondolsz erről? Bárki ellenőrizheti, mit írtam le. Különdíjat tűzök ki annak, aki a kereszténység vagy bármely más vallás melletti érvelést talál a szövegemben! Azt mondod, kétféle mércével mérek, de te utasítod el az európai példákat (családon belüli erőszak, gyereklányok megerőszakolása), hogy aztán magad hozd elő érvként, amikor a polgári demokráciák mindennapjairól írsz. Ki használ hát kettős mércét? És ki az álszent (ki nem állhatom az olyan műanyag szavakat, mint az „álságos”)? Te azt állítod, hogy a burka nem fosztja meg a nőket a szabadságuktól és az egyenlőségtől – azt írod, hogy félrevezető ezt állítani. Komolyan mondod? Csodálkozom!
Women (Gilberto Moya) – flickr/PistoCasero
Vallások által szentesített kiszolgáltatottság
Kénytelen vagyok néhány szót szólni a vallásos hagyományokról is, mert komoly erőfeszítéseket tettél, hogy átcipeld a női egyenjogúság témáját a vallások egyenlőségének területére. A vallások többsége évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt alakult ki, olyan társadalmakban, amelyekben a férfi dominancia megkérdőjelezhetetlen volt. Az iszlám és a kereszténység egyaránt a férfiak vallása volt. Jó példa erre, hogy a keresztények és zsidók egyaránt a Biblia második teremtéstörténetét használják. Ez az, amiben az Úr, amikor már mindenféle állatot megteremtett, a legvégén a férfi egyik oldalbordájából megformálta a nőt is. (Gen. 2, 21) Vajon miért hallgatnak az első teremtéstörténetről, amelyben egyszerre teremtetik a nő és a férfi? (Gen. 1, 27) Pedig az alapot adhatna egy 21. századi vallási reformhoz, talán épp ezért nem kell az egyházaknak. A nagy vallások (majdnem) egyenlők a nők jogfosztásában, abban a hitben, hogy a férfiaknak alárendeltként kell élniük az életüket. A vallásoknak igen sokféle embertelen hagyománya volt, amelyeket ma már hívők sem követnek. A hagyomány tehát önmagában nem indok valaminek az elfogadására.
Írásodból úgy látom, hogy nem értetted meg a kérdést, amire válaszolni szerettem volna. Bizonyára rosszul fogalmaztam meg, ezért megpróbálom újra. A kérdés szerintem Európa számára az, hogy a szabadság részét képezi-e más emberek szabadságának elvétele, vagy sem? Mivel negligálod a muszlim nők szabadsághoz és egyenlőséghez való jogát (ha jól értem), te amellett látszol érvelni, hogy a férfiaknak joguk van elvenni a nők szabadságát, még Európában is. Ez számomra elfogadhatatlan, még akkor is, ha vallásos indoklást fűznek hozzá.
A határvonal tehát, amit szerintem senki nem léphet át Európában az a mások szabadságának elvétele. Ahogyan Lánczos Vera kristálytisztán megfogalmazta nekem: „Aki szabad társadalomban akar élni, annak vállalnia kell tudni a szabadságot is.”
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!