Szakmaiság, nemzethez tartozás, szolidaritás – és egy kormánynyilatkozat




A D-day jegyében eddig lezajlott három tüntetés együttesen három, igen fontos fogalmat állított a középpontba, amelyekkel egyúttal hitelessé is tette a szakszervezetek mindhárom föllépését.

Az első a szakmai elkötelezettség, amelynek gondolata egyáltalán nem csupán a pénteki, kifejezetten értelmiségi jellegű tüntetést határozta meg, a Nagy Imre-szobornál. Valamilyen módon mind a Clark Ádám téri, happening jellegű megmozduláson, mind a Kossuth téri, népgyűlésre emlékeztető tüntetésen is ott volt a levegőben. Hol a felszólalók szenvedélyes hangjában, hol azokban a mondatokban, amelyekben szakszerű gondolatokat és lényegi összefüggéseket sikerült (kivételesen) világosan és közérthetően megfogalmazni, és ezzel is érzékeltetni, hogy itt senki nem a levegőbe beszél: munka – konzekvensen végiggondolt szellemi befektetés – áll a szavak mögött. Még látványos, populáris formában is jelen volt a gondolata, például akkor, amikor többen is azt emlegették, hogy a szakmai esküjük kötelezi őket arra, amit most tesznek, valamint hogy a kormány képletesen ennek megtagadására kényszeríti őket. És épp mert nem versenytéma az effajta azonosulás, ennél látványosabban nem is állíthatták volna elénk, hogy bárki képes a maga elkötelezettségeit mélyen és intenzíven átélni, mert ez nem a nacionalista (és önjelölt) „kiválasztottak” privilégiuma.

A másik, igen fontos gondolat a nemzethez tartozás eszméje volt. A Kossuth téren tíz percenként biztosan felharsant egy olyan taps, amely azt erősítette meg, hogy aki itt van, az hangsúlyozottan a nemzet részeként él ebben az országban, és hangsúlyozottan a letéteményese mindannak, ami itt nemzeti ügynek tekintendő. Ő az, akinek a nevében beszélni szoktak a nemzetről és a nemzeti érdekekről, de most ő beszél, ő van jelen – ez itt a nemzet letéteményeseinek a hangja. Ennek részei voltak a közös dalok, amelyek a nemzetről és a hazáról is szóltak, és a felháborodott mondatok, amelyek viszont az ő identitásuk kétségbe vonása ellen tiltakoztak. De az is egyértelmű volt, hogy amikor a szónok a rosszul felfogott kétharmad bűvöletéről beszélt, vagy azt fogalmazta meg, hogy a nyugdíjrendszer ügye nemcsak költségvetési, hanem társadalompolitikai kérdés, akkor az ennek szóló tapsok egyúttal a kormány hamis nemzetképét is helyre billentették. A jelenlévők a napnál is világosabbá tették, hogy melyek is valójában a nemzeti ügyek, és hogy ma történetesen a kormány az, amely nem ezeket képviseli, a helyzet elszenvedői viszont annál inkább. Ritkán mutatkozik meg olyan élesen az egyik legfőbb, politikai törésvonal, mint ahogyan most megmutatkozott. Hogy ugyanis a kormány semmi olyat nem tekint nemzeti – tehát a legmagasabb szintű, szellemi-érzelmi közösséget is kifejező – ügynek, ami az emberek életét, jólétét, boldogulását, egymáshoz való viszonyát közvetlenül és mérhetően befolyásolja; ezeket valamiféle alantas, a saját szellemi magaslataihoz méltatlan, tehát pusztán technikai, akár diktátumokkal is elintézhető kérdéseknek tartja. De nem azért, mintha nem tudná, hogy nagyon is nagy szellemi-intellektuális teljesítményt jelent(hetne) jó koncepciókat kidolgozni az itt is emlegetett, gazdasági, pénzügyi, oktatási stb. problémákra, hanem pusztán azért, mert ő maga szemmel láthatóan képtelen ezt a szellemi munkát elvégezni. És mivel képtelen, az a legegyszerűbb, ha mindezt egyáltalán nem tekinti szellemi, és ezen keresztül nemzeti kérdésnek. Viszont annál inkább ilyennek tekinti azokat, amelyekkel megkerülheti a társadalom részéről is tesztelhető, értékelhető munkát. Vagyis a saját tehetetlenkedését és alkalmatlanságát elfedő misztifikálásokat, a közvetlenül nem mérhető és nem kontrollálható, magán érzelmi azonosulásokat állítja be univerzális ügyeinkként, a turultojástól a Szent Koronán át az Alaptörvény Asztalából sugárzó, magnetikus nemzeterőig. Egyszerűbben szólva a Kossuth téren most az a rend állt helyre, amelyben az egyik oldalon a valódi nemzeti elkötelezettséget jelentő, szellemi produktivitás áll, a nemzet ügyeiben érintettek megfogalmazásában, a másikon pedig az üres, de annál agresszívabb blablázás, a hatalom ügyeiben érintettek megfogalmazásában, aminek a helyén viszont a valódi szellemi produktivitásnak kéne állnia, az egyeztetések szűrőjén átengedve.

A harmadik fontos fogalom a szolidaritás volt, amely ma a legnagyobb hiányok egyike a magyar társadalomban. Az nyilván kevés lett volna, ha ez az igény csak a szónoklatokban jelenik meg, még ha olyan egyszerűen és találóan is, ahogyan a tereken elénk állt: a jól ismert klisék lebontásának szándékával. Hogy ugyanis nagyon nincs rendben azt mondani: ha velem minden rendben van, akkor nem érdekel a másik. És az sincs rendben, hogy ha nekem nem megy, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ám mindezeken túl megjelent a szervezet is, amely több a szándékok kinyilvánításánál – a szolidaritás lehetséges kifejeződéseinek intézményes formája. A Kónya Péter meghirdette Magyar Szolidaritási Mozgalom azzal a – rokonszenvesen romantikus – felütéssel indult, hogy az egykori lengyel előd erejét és hatását szeretné újra létrehozni, ami azért is nagy dolog lenne, mert ilyenre eddig Magyarországon még nem volt példa. Tegyük hozzá: addig nem is lesz, amíg egyéb, szakmai érdekvédelmi szervezetek, kamarák, egyesületek nem kanalizálódnak a szakszervezetek alapbázisához. Ennek pillanatnyilag nincs különösebb akadálya.


Perspective – flickr/aldoaldoz 

Akadálya annak van, hogy a fennálló helyzetet a kormány fennálló helyzetként, és ne olyan harci állapotként értékelje, amelyben egyetlen célja a saját bástyáinak védelme. Ha valaki nem értené: a kormány „háborút viselünk” jelszava a legkevésbé sem csak az agresszornak vizionált IMF-re, a banktőkére, az uniós normarendszerre és egyeztetési igényre vagy a liberális értelmiségre vonatkozik. Ez a kormány most tette igazán egyértelművé, amit már ezerszer leírtunk: magával a társadalommal áll háborúban. Meg sem várta, hogy mit fognak mondani a tüntetéseken, és mit javasolnak a számára, mint aki magától is mindent kitalál (mert hiszen mindenható, nincs szüksége semmiféle másik félre), előre közölte, hogy részéről minden marad a régiben. A Kormány álláspontja az ország megújításával, átalakításával, egy új Munka Törvénykönyve megalkotásával, valamint a korkedvezményes és a korengedményes nyugdíjakkal kapcsolatban nem változott meg. Az ezekkel kapcsolatos törvény- és egyéb jogszabály-alkotási folyamat nem áll le, a Kormány és az Országgyűlés szándékának megfelelően folytatódik” közölte az ország népével már pénteken a     kormányszóvivői iroda. És mindjárt ki is emelt néhány olyan kérdést, amely addig is vita tárgyát képezte, és amelyet ezért várhatóan föl fognak vetni a tüntetéseken. Ilyen volt az új munka törvénykönyve és a korkedvezményes-korengedményes nyugdíjak ügye. A szövegben az iroda mindkét témáról szólva élt az egyoldalú tájékoztatás – magyarán: a kormánypropaganda – lehetőségével, és a kérdések szerinte egyetlen, lehetséges értelmezését így foglalta össze: „Morális értelemben elfogadhatatlan, hogy életerős, szakmailag felkészült, munkaképes emberek nyugdíjban részesüljenek, miközben még hosszú évekig hasznos munkát végezhetnének a közösség javára. Emellett a nyugdíjrendszer önálló lábra állítása – azaz, hogy ne növekedjen évről-évre az államadósság – gazdasági szempontból is megköveteli, hogy a korábbi gyakorlaton a Kormány változtasson”.

Az első mondat a szöveg kontextusában azt a vaskos hazugságot sugalmazza, hogy mindenki, aki korengedménnyel ment nyugdíjba, valójában luxusajándékot kapott, és nem a munkája speciális jellege miatt méltányos eljárásban részesült, a második pedig azt, hogy a nyugdíjrendszer önálló lábon állása közvetlen és egyirányú kapcsolatban áll az államadóssággal.

Mindemellett a nyilatkozat egy olyan kérdést is érint, amelyet viszont a tüntetéseken egészen biztosan nem fog érinteni senki, és ez „az ország megújításának és átalakításának” kérdése, amelynek evidens szükségszerűségét a nyilatkozat szintén kiemelte. Ez ugyancsak azt a hamis képzetet kelti, mintha valóságos vita témája lehetne, hogy miként kell megújítani és átalakítani az országot, miközben a kérdés nem ez, hanem az ország pénzügyeinek konszolidálása és fenntartható fejlődésének biztosítása.

És végül az sem lényegtelen, ahogy a nyilatkozatban a kormány egyfelől „elismeri minden munkavállaló, illetve szervezet alkotmányos jogát a sztrájkhoz, a tiltakozáshoz”, másfelől jogot formál ahhoz, hogy a tüntetők emberi minőségének ítészeként lépjen föl: „A Kormány ugyanakkor mélységesen sajnálja, hogy egyes szakszervezeti vezetők nem az emberek érdekeit képviselik, hanem saját politikai ambícióikat helyezik előtérbe.”

Abban tehát jelen pillanatban egy percig sem lehet reménykedni (de nem is kell, most már fussák be a maguk vágányait, és váljék minden egyértelművé), hogy ezekkel a tüntetésekkel el lehet érni a tényleges egyeztetések létrejöttét. A kormány nyilvánvalóan ragaszkodik a maga koncepciójához, amelynek most már egyértelműen a saját tehetetlenségének leplezése áll a középpontjában, és semmi egyéb. És amelynek jegyében a tüntetések első szakaszának zárulta után az az első dolga, hogy törvénybe iktassa: a Bajnai-kormány (amely eddig egyetlenként volt egyértelműen sikeres a válság kezelésében) hazudott.

Ehhez már nincs is mit hozzátenni – szervezni kell a Magyar Szolidaritási Mozgalmat, és bízni kell benne, hogy hátteréből egyszer még egy ütőképes párt is kinőhet.



Lévai Júlia


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!