Míra-press: Lévai Júlia ajánlója

Míra-Press

Lévai Júlia ajánlója szakcikkekből, tanulmányokból, interjúkból

(hommàge a Vásárhelyi Miklós, aki az l956-os forradalom idején két lábon járó „Miki-Press”-ként hozta-vitte az információkat)


Szociális helyzet – munkaerőpiac

A szociográfusként is ismert Kun István (akinek A feláldozott Bereg címmel jelent meg kötete, 2004-ben, a Magyarország felfedezése sorozatban) nemrég fontos írást tett közzé, melyben a kormány Út a munkához program-jának koncepcióját és megvalósításának esélyeit elemzi. (A fenyegető jövő morajlása, Az Út a munkához program értelmetlensége, ÉS, 2009. október 16., www.es.hu).

Kiindulópontja a rendszerváltás körüli helyzet, melyben nagyjából egymillió ember maradt munka nélkül. Kun sorra veszi, hogy milyen menekülési útvonalakat kínált a társadalom a számukra, a rokkantosítástól kezdve a segélyezésig, s hogy milyen társadalmi közhangulat alakult ki ezzel kapcsolatban. Jellemző tényként említi, hogy miközben a segélyezetteknek inkább csak a negyede roma, mint az egyharmada, a közvélekedés mégis szinte teljes mértékig azonosítja a segélyezetteket a cigányokkal. Emellett tényszerűen ható feszültséget jelent az is, hogy a többség szerint ezek az emberek azt a kevés segélyt sem érdemlik meg, amit kapnak. Mindezek, és a szegénységi létforma körül kialakuló, sajátos technikák (adóelkerülés, feketemunka, önkormányzati pót-megoldások stb.) elemzése alapján Kun meglehetősen sötét jövő képét vizionálja a cikkben.

*

A romákról alkotott előítéletek egyik masszív „tétele” szerint a cigányok egyáltalán nem akarnak iskolába járni, s ha mégis beerőltetik őket, akkor gyakorlatilag mind nagyon rosszul teljesítenek és lemorzsolódnak. Aminek „természetesen” kizárólag az ő „természetük”, mentalitásuk az oka. Ugyanígy úgymond a gyerekek dolgozni sem akarnak a jövőben, hiszen úgy nőttek föl, hogy nem láttak maguk körül munkába induló embert.

A hazai szociológia tucatnyi felméréssel, tanulmánnyal bizonyítja, hogy ezekből az állításokból semmi sem igaz, vagy ha egy morzsányi mégis, akkor az sem úgy és azért, de a kutatások konklúziói meg sem rezdítik az előítéletek sűrű szövésű hálóit. Holott olyan kutatás is létezik, amely célzottan és részletesen kérdez rá a roma gyerekek jövőelképzeléseire, és amiből kiderül: egyáltalán nem az a jellemző, hogy ne volna meg bennük a szándék egy konszolidált, munka-központú, és a többségi családmodellre hasonlító családi élet fölépítésére.

Szalai Júlia szociológus, egyetemi tanár – egyúttal a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítója – munkatársaival egy csaknem másfélezres kérdőíven alapuló kutatást végzett, az ország több régiójában, iskolás gyerekek között. Az erről szóló tanulmányt Széttartó jövőképek címmel tette közzé, az Esély 2008/2. számában. (www.esely.org.)

Amellett, hogy a vizsgálat a tanárok attitűdjeit és azok hatásait is nézte, a legfontosabb kérdés az volt, hogy vajon mennyiben térnek el a roma gyerekek elképzelései a jövőjükről. Jellemző, hogy a bizonytalanságban, nagy szegénységben élő roma gyerekek többsége inkább biztonságos állást képzelt el magának, és csak kevesen mertek arról álmodozni, hogy a kockázatosabb vállalkozói szakmák közül választják valamelyiket. A jövőkép egészét illetően a felmérés legdrámaibb tanulsága, hogy a roma gyerekek maguk is természetesnek tartják: a származásukból eredő másságuk eleve és minden téren a másodrendűség helyzetébe kényszeríti őket, az életükben.

*

Uzsorások

„Mit csinálok, ha elfogy a pénz? Nem eszem. Megveszem a gyerekeknek a kenyeret, mert az kell, én meg csak cigit veszek, mert anélkül nem bírnám. Ha az van, nem vagyok éhes sem annyira” – ajánlhatnánk ezt a mondatot a korlátozott vásárlást kikényszerítő szociális kártya-rendszer támogatóinak.

A mondat Béres Tibor – Lukács György: Kamatos pénz a Csereháton című tanulmányában olvasható (Esély, 2008/5; ld. www.esely.org.), és egy roma ember szájából hangzik el. A cikk szerzői a Csereháton végeztek felmérés arról, hogy kik és milyen helyzetben válnak az uzsorások kiszolgáltatottjaivá.

A kutatásban szereplő háztartásokban az egy főre jutó, átlagos havi bevétel 23 800 forint, ami alig ötezer forinttal több, mint egy átlagosnak tekinthető család egy főre eső élelmiszerminimum értéke. Ilyen feltételek mellett bármilyen soron kívüli esemény – betegség, iskolakezdés, az egyik családtag börtönbe kerülése, haláleset stb. – anyagilag megoldhatatlan problémát jelent. A válaszadók legtöbbjének a gyerekek betegsége miatt kellett felvennie a kamatos pénzt (a kamat a nagyon rövid határidőre adott kölcsön 50-100 százalékát jelenti), de sokan a temetések miatt kényszerültek az uzsorásokhoz folyamodni. Ha temetésre kerül sor, a pap gyakran csak akkor hajlandó egyházi szertartást szolgáltatni, ha a család befizeti az addig elmaradt egyházadót (általában 12 000 forint – „nyugtával dicsérd a papot”…), márpedig az egyházi temetés nélkülözése számukra elképzelhetetlen.

Ha kórházi kezelésre van szükség, olyankor főként az egyébként nem utazó család hirtelen megnövekedő útiköltsége jelenti a fedezet nélküli tételt, de a gyógyszerek kiváltása is lehet az uzsorakölcsön felvételének oka. A legnagyobb gond az anómia, ami arra utal, hogy meggyengültek egy társadalmi csoport alapvető szövetei, vagyis az emberek egyre kevésbé támaszkodhatnak a rokonsági kötelékekre vagy a szomszédságra. Krízishelyzetekben – amelyek mindennaposak – az egymásrautaltságból adódó összetartás helyett az alá-fölérendeltségi viszonyok érvényesítése, vagyis a gyengébbek kihasználása zajlik. Érdekes, hogy arra a kérdésre: mit tennének, ha kétszázezer forint szabad felhasználású forráshoz (nem hitelhez) jutnának, a kérdezettek második legnépszerűbb válasza az volt, hogy a rokonoknak, barátoknak adnának belőle, hogy ők is rendezhessék a tartozásukat. Vagyis olyan krízisintervenciónak tekintik a pénzzel való gazdálkodást, amellyel egyúttal erősíthetik a kapcsolati hálóikat.

*

Társadalmi stratégiák

Magyarországon pedagógusok és közéleti személyek egyformán szívesen mantrázzák, gondolkodás nélkül, hogy a gyerekek viselkedésének kialakulásában kizárólag a jó és rossz példák hatása játszik szerepet – mintha az ember a gyerekkorában pusztán egy utánozó majom volna, és nem a kapcsolataiban tapasztalt események alapján, azokra reagálva formálná önmagát.

2009. október elején itt járt Elliot Aronson szociálpolitikus, a nálunk is jól ismert könyv, A társas lény szerzője, és ennek épp az ellenkezőjét hangsúlyozta. Aronsonnal Muraközy Balázs és Kontra Veronika készített interjút, a Magyar Narancs 09. október 15-i számában, Az önigazolás ördögi köre címmel (ld. www.magyarnarancs.hu) . Ebben Aronson az erőszakos viselkedéssel kapcsolatban mondja el, hogy ennek kialakulásában ill. kezelésében mennyivel kisebb a szerepe a kívülről nézett, pozitív példák hatásának, mint annak, hogy az ember gyerekként a saját élményein és tapasztalatain keresztül tanul. Így például az egymás közötti interakció szerkezete – tehát hogy milyen feltételek és milyen stratégiai keretek határozzák meg az egymás közötti viszonyaikat – mindennél nagyobb hatást gyakorol a viselkedésükre. Az erőszak kialakulásában pedig igen nagy szerepet kap a versengés, amely általában ellenséges érzetekkel jár. Ahol minden vonatkozásban a versengés az uralkodó szellem, ott mérhetően nől az agresszió. Ennek kompenzálására dolgozták ki az ún. mozaik-módszert, amely az együttműködés begyakorlására szolgál.

A Magyar Narancsnak ugyanebben a számában Földes Petra és Lannert Judit cikke sok vonatkozásban kapcsolódik Aronson témájához: a két szerző Nem a gyerekkel van a baj címmel írt az iskolai erőszakról. Az írás több kutatás eredményeit is feldolgozza, és megállapítja: az iskolai agresszió a magyar közoktatás alapvető problémáit jeleníti meg – a szelekciót és a szegregációt.


Lévai Júlia


Ajánlja az írást másoknak is!