A „liberális” téveszmékről – Gyurcsány ürügyén


Ádám Zoltán, a Beszélő szerkesztője a Magyar Narancs e heti számában, Demokraták és alattvalók című írásában foglalkozik azzal, miért kell szolidárisnak lennie minden finnyás liberálisnak Gyurcsánnyal az ellene indított, politikailag motivált eljárásban. Fejtegetésével egyetértek. Egyetértek azzal is, amivel az írását zárja: hogy a magyar baloldalnak komoly intellektuális innovációs teljesítményre lenne szüksége a következő években, és ebben „Gyurcsány szerepe nem tűnik megkerülhetőnek”. Ami azonban a két tétel közt van, vagyis ami a „finnyás liberális” jelzőt indokolja, az szerintem egy olyan liberálisnak vélt szemlélettel összerakott kritikahalmaz, amely szemléletnek nagy szerepe volt abban, hogy ma itt tartunk a saját demokráciánkkal, ahol. Mi több, Ádám Zoltán még ma is annyira evidensnek tartja, hogy a liberális felfogás meg az emberi jogok védelme azt jelenti, amit ő gondol róluk, hogy nem is érvel az állításai és az ítéletei mellett. Én fogok, amikor sorra veszem az Ádám-féle Gyurcsány-kritika pontjait.

1. Gyurcsány sokáig nem értette meg, hogy „a liberális demokrácia értékei melletti elköteleződésnek adott esetben számottevő külpolitikai és gazdasági ára van”, s e szerint „kell viselkednie a keleti diktatúrákkal szemben”. Mivel konkrétumokat nem említ a szerző, én is maradok az általánosságnál. Ha egy kormány az ország gazdasági, pénzügyi, energiaellátási stb. problémáit, azaz lakóinak megélhetési biztonságát, sőt életszínvonalát szem előtt tartva gazdasági megállapodásokra törekszik akár az orosz, akár a kínai, akár az arab „diktatúrákkal” – vagyis ugyanúgy jár el, mint a „nyugati világ”, amelynek maga is része –, ezt a tényt önmagában csak az a liberális értelmiség kritizálhatja, amelynek nincs kormányzati felelőssége. És amely a saját elveit mindenkor értékesebbnek és fontosabbnak tartja, mint emberek millióinak biztonságos létezését. Ha nem ez volna a helyzet, akkor nem azt követelné, hogy (a liberális?) Magyarország harcosan nullázza le és nagy hangon utasítsa el a neki nem tetsző rendszereket és politikusokat, hanem azt, hogy a kapcsolatépítésben legyen okos, tartson mértéket, és sohase felejtse el, kivel áll szemben. Tehát a gazdasági együttműködésért cserébe ne fizessen politikai árat, és ha éles helyzetek úgy kívánják, a meglévő gazdasági-politikai kapcsolatok ellenére is foglaljon állást. Orbán külgazdasági stratégiájával sem az a baj, hogy Kínával és Szaúd-Arábiával barátkozik, hanem hogy félő, ezt nem pusztán a kölcsönös gazdasági előnyöket szem előtt tartva teszi. Autoriter politikus keresi autoriter rendszerek támogatását, miközben folyamatosan a nyugati világ és kultúra bukásáról értekezik, és mindent meg is tesz azért, hogy a saját országát kiszakítsa ebből a kultúrából és gazdasági-szövetségi rendszerből – ez valóban bőven elég ok az aggodalomra. Gyurcsánytól ez az elképzelés és ez a szándék fényévnyi távolságra állt.

2. Ádám Zoltán ez után Gyurcsánynak azokat a – szerinte – belpolitikai hibáit sorolja fel, amelyek „megkérdőjelezik demokrata-liberális elkötelezettségét”. Az első példája Medgyessy D-209-es ügye, amelyet Gyurcsány a „kirobbanásakor bagatellizálni igyekezett”, „saját későbbi, a Kádár-rendszert elítélő állásfoglalásának hitelét ásva alá”. Már bocsánat, de én az ilyen állítás olvastán legszívesebben elsírnám magam. Hogy Kis János, a liberális párt elnöke 1990-ben nem fogott kezet „a kommunista” Vitányi Ivánnal, sok szempontból érthető volt. Mert nem tudtuk, nem gondoltuk végig és nem is tudhattuk végiggondolni, miféle valóságos útjai lesznek-lehetnek a magyar demokráciának. Mert éppen akkor és ott a szegény jobb sorsra érdemes Vitányi Iván testesítette meg azt a rendszert, amellyel le akartunk számolni. Mert erős szimbolikus gesztusokat is kellett teremteni az új demokráciához. Mert akkor még saját erkölcsi, elvi, politikai álláspontunkat sem volt módunk árnyalataiban tisztázni. Csakhogy aztán sok minden kiderült. Például az, hogy a volt „kommunisták” nélkül nem megy. Kis János arra biztatta a saját pártját 1994-ben, hogy lépjen koalícióra azzal a Horn Gyulával, aki a kommunista titkosszolgálati jelentéseket hivatalból kézhez kapta és használta. Kiderült, hogy az első négy évben feltörő szélsőjobboldal minden szennye hosszan itt marad velünk. Kiderült, milyen irányba – a szélsőjobbal kacérkodó, autoriter, populista, orbánista irányba – mozdul el a polgári konzervatívnak remélt, egyre erősödő és politikai eszközeiben egyre kevésbé válogató jobboldal. Persze, az is kiderült, hogy a liberálisok kivételével a parlamenti pártok mindegyike abban érdekelt, hogy számos képviselőjének titkosszolgálati-besúgói múltját ne firtathassa senki. Csakhogy ez aztán arra ösztönzött nem kevés „igazságbarátot”, hogy egyenként leplezzen le, nyilvánosan, botrányhajhászó módon, egyazon purifikátori hevülettel, olyanokat, akik kora ifjúságukban, súlyos kényszerhelyzetekben írtak alá a belsőelhárításnak, és szabadultak tőle, mihelyt tudtak, majd egész későbbi életükben azon dolgoztak, hogy embertársaik soha többé ne kerülhessenek hasonló helyzetbe, meg olyanokat, akik aljasságból, személyes bosszútól vezérelve vagy pusztán egzisztenciális előnyökért vállalkoztak rá, hogy besúgók legyenek, és máig nem szégyellik. Összemosták a rendszer aljasul megzsarolt, csapdába ejtett áldozatait a rendszer önkéntes fenntartóival és működtetőivel. Így fordulhatott elő, hogy Horn Gyula elfogadható lett a kényes ízlésű liberálisok számára, Medgyessy Péter, aki nem besúgó, hanem kémelhárító volt, nem. Az ilyen liberálisok mindenféle múltbeli tevékenységet megbocsátottak, legalábbis tudomásul vettek, a bármiféle titkosszolgálati aktivitás maradt az egyetlen kritérium, amelynek alapján a Kádár-rendszer fenntartóit erkölcsileg megbélyegezhetőnek és a közéletből kizárhatónak tartották. Minden áron. Inkább Orbán, mint egy volt D-209-es. Ezek a liberálisok két dologgal nem számoltak. Az egyik, hogy ha a nagy rendszerváltó lendület közepette nem sikerült (és nem is sikerülhetett) tiszta lappal indítani az új demokráciát, később hamis bűnbakkeresés lesz minden olyan törekvés, amely tisztán erkölcsi szempontokat akar érvényesíteni bonyolult politikai-társadalmi erőviszonyok közepette. A másik, hogy csak kivételes helyzetekben lehet embereket kizárólag a múltjuk alapján minősíteni, és figyelmen kívül hagyni egész életútjukat, ennek szerves fejlődését és a jelenüket. A puha diktatúra körülményei között kényszerek működtek. A demokráciában, elvileg, nincsenek ilyen személyre szabott kényszerek. Egy ember minősége igazán ott dől el, amikor a saját szabad választása alapján lesz ilyen vagy olyan: szabad polgár vagy meghunyászkodó pártszolga. 2002-ben, tizenkét évvel a rendszerváltás után, a fentebb számba vett körülmények közepette, már bőven volt erről tapasztalatunk. Így aztán teljesen érdektelen volt, mit csinált Medgyessy Péter a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Más volt a tét Orbán négyéves kormányzása után. Sőt, szerintem Medgyessy Péter politikusi és emberi minőségét ma sem a hetvenes évekbeli SZT-tiszti minősége szabja meg, hanem kétéves kormányfői teljesítménye és az, ahogyan azóta is nyilatkozik. Ma azt állítani, hogy a D-209-es ügy szándékos „elbagatellizálása” vezérelt bárkit – engem is –, aki nem volt hajlandó engedni az „elvi” liberálisok maroknyi csoportja által diktált erkölcsi kényszernek, sőt, azt állítani, hogy az ilyenek soha többé nem ítélhetik el „hitelesen” a Kádár-rendszert sem, arról a liberális (hamis) erkölcsi gőgről és már-már kommunista elvszerűségről árulkodik, amely vastagon közrejátszott az SZDSZ bukásában is.

3. Hogy Gyurcsány „eltűrte (egyes hírek szerint maga javasolta), hogy pártja a román munkavállalók tömeges bevándorlásával riogató, idegenellenes kampányt folytasson” a 2004-es népszavazás előtt? Igen, a szocialista pártnak volt egy, egyetlen ilyen rosszízű, a jobboldalhoz méltó húzása. Azóta se mossa le magáról. Hét éve ezt húzza elő a kalapból mindenki, fideszesek és kényes ízlésű liberális publicisták, ha azt akarják bizonyítani, hogy az MSZP sem jobb a deákné vásznánál. Az ilyen publicisták szemében a minden ízében hazug, minden ízében idegenellenes (hiszen még a nem párthívő honfitársak is ebbe a kategóriába tartoznak), minden ízében demagóg, folyamatos ellenségkeresésre építő politika egy tekintet alá esik egy hét évvel ezelőtti balfogással. Hogy Gyurcsány „egyes hírek szerint” ezt maga javasolta volna? Minden, a szocialista párt környékéről Gyurcsánnyal kapcsolatban érkező hírrel vigyázni kellene, lassan már annyira, mint a jobboldal kreálta Gyurcsány-hírekkel. Hogy „eltűrte”? Gyurcsánynak rengeteg mindent el kellett tűrnie a saját pártjától, ha a kormányzása mögé parlamenti többséget akart. Sajnos ez is a „reálpolitika” nagyon is létező világa, amelyről némely liberálisok sohasem voltak hajlandók tudomást venni, mert számukra a tiszta elvek mindig fontosabbak voltak, mint a politikai kompromisszumok, amelyeket minden politikusnak meg kell kötnie, kivéve a bolsevik, náci és egyéb színezetű diktátorokat. De a 2004-es népszavazásról meg Gyurcsányról nekem akkor sem ez jutna eszembe, ha kérlelhetetlen liberális lennék. Hanem az, hogy ő, egyedül ő, kiállt televíziós vitára – na nem Orbánnal, mert Orbán nem kért ebből, hanem a határon túli magyar szervezetek képviselőivel. És mindent elmondott a népszavazás hamisságáról meg állam és állampolgár kapcsolatáról, amitől egy józanul gondolkodó ember, sőt egy hithű liberális is megnyalja mind a tíz ujját. A demagóg népszavazási kezdeményezés bukásához Gyurcsány nem szociális demagógiával, hanem értelmes és okos, vitában előadott fejtegetésekkel tett hozzá a magáét.*

4. Ádám Zoltán szerint a „Gyurcsányra nézve politikailag nagyon is ígéretes helyzetet” (mármint hogy erkölcsileg győztesen kerülhet ki a mostani koncepciós ügyből) az is problematikussá teszi az igaz liberálisok szemében, hogy az őszödi beszéd „jelentéstartományának hamis és hiteltelen kiszélesítésével kísérletezett”, amikor azt állította, hogy a hazugságvád az egész politikai osztályt érinti. Miért, kedves Ádám Zoltán, nem érinti? Ha Gyurcsány a pártja és saját maga hazugságairól beszélt, az azt jelenti, hogy csak az MSZP és Gyurcsány hazudott a népnek? Ha valaki politikusként szakítani akar a hazugságra épített politikával, csak a sajátjával fog szakítani? Mert nem minden politika hazudik szükségszerűen? A diktatórikus ezért, a demokratikus azért? Tudom, nehéz elfogadni egy elvhű embernek, hogy minden politikus szükségképpen manipulál is, és hogy már megint az a fránya mérték és arány különböztet csak köztük, de ha erről a világról, és nem a saját tiszta elveink szépségéről akarunk gondolkozni, tudomásul vesszük, hogy nem a hazugság létét vagy nem létét kell keresnünk, mert akkor rácsaphatjuk a világra is meg a demokráciára is a koporsófedelet, hanem azt, hogy melyik politikus mikor, milyen okból és milyen célért, kinek és mennyit hazudik, főként politikai ellenfeleihez képest. De erről már írtam, nem ismételném önmagam (Megjegyzések a Niedermüller-sorozathoz – II.: A politikai hazugság).

5. „Nem ítélte el kellő eréllyel 2006-ban a jogtipró rendőri fellépést.” Ez Gyurcsány következő bűne. A „véres utcai zavargásokat követően”. Igen. Nem ítélte el kellő eréllyel. Mert az volt a dolga, neki, az ország miniszterelnökének, hogy a mi életünkben sosem tapasztalt rendbontások, gyújtogatások, utcai és székházharcok, sérült rendőrök, elkötött tankok, barikádok látványa után, az égő autók és kukák meg a könnygázgránátok bűzétől szagló, elbizonytalanodott fővárosban és országban elhitesse velünk, nem autógyújtogató polgárokkal, hogy van erő, amelyik meg tudja fékezni az elszabadult agresszorokat, helyre tudja állítani a rendet. Az a politikus, aki a „véres utcai zavargásokat követően” a rendőrség megbüntetésével kezdi a rendcsinálást, lehet, hogy szélsőliberális igényeknek megfelel, de miniszterelnöknek biztosan nem. Ezzel szemben Gyurcsány azt csinálta, amit egy olyan politikusnak csinálnia kell, aki látja a bajokat, és nem akarja, hogy még egyszer elkövessék őket: november 6-án létrehozott egy bizottságot* (mert vizsgálat nélkül nem ítélkezünk), amelynek dolga volt, hogy kiderítse, mit, miért, hol rontott el a politika és a rendőrség. A komoly szakemberekből álló, komoly bizottság komoly jelentést tett le az asztalra. Csakhogy akkor már javában folyt a vad értelmezési háború, amelynek az volt a tétje, elhisszük-e, hogy az elégedetlen és felháborodott magyar népet láttuk az utcán, amely Gyurcsány bukását követelte Őszöd miatt, és amelyet a rendőrség Gyurcsány hatalomféltéséből és utasítására agyonvert, vagy maradunk a tényeknél, azaz hogy mesterséges kormánybuktatási kísérletet láttunk, amelyhez az ellenzék a legrosszabb társadalmi csoportokat is hajlandó volt mozgósítani, és szétdúlatni velük a várost, amit a rendőrség akadályozott meg, ám közben elkövetett számos hibát és bűnt. A Gönczöl-bizottság jelentésének sorsát már ez a közeg magyarázza.


Holy cow (Fondation Coubertin) – flickr/Groume 

6. A Gyurcsány ellen felhozott Tibet-vádról már inkább nem is beszélek. Az azonban bizonyos, hogy Ádám Zoltán szerint Orbán cinikus mondatával, amelyet a Tibet-párti tüntetőkkel szembeni jogtalan rendőri fellépésről mondott – „véleményt nyilvánítani lehet, balhézni nem” – egy tekintet alá esik az, hogy Gyurcsány a Facebookon Orbán magatartásáról „semmit sem mondott.” Amiből (meg az összes többiből) Ádám Zoltán szerint következik, hogy Gyurcsányt „az önkényuralmi gyakorlatokkal szembeni engedékenység nemcsak a kormányhatalom súlya alatt jellemezte, hanem ma, ellenzékben is”. És: „A rendszerváltás értékeit és 1989 szellemét nem képviselheti hitelesen az, aki mégoly fontos gazdasági és külpolitikai megfontolások miatt szó nélkül hagyja a szabadságjogok tiprását.” Ezek olyan elképesztő állítások, hogy lehetetlen nem hozzáfűznöm mindehhez nekem is egy állítást. Mégpedig ezt: az elmúlt húsz évben sajnos ezerszer bebizonyosodott, hogy a doktriner liberalizmus épp olyan pusztító lehet, mint minden elvrendszer, amelynek érvényesülését képviselői akár az állam, akár a szó hatalmával akarják kikényszeríteni. Pusztító, ha néhány „szent tehén” elv alá akarjuk begyűrni, tértől és időtől függetlenül, a valóságot. Pusztító, ha ezt a gondolkodásmódot és magatartást követeljük meg mindenkitől, azaz kollektív kényszerként használjuk. És pusztító, ha annak alapján minősítünk másokat, hogy mennyire hajlandó követni a mi kollektív kényszereinket.

Végezetül pedig megismétlem, amit Gyurcsányról meg a politikáról már többször elmondtam (legutoljára Az MSZP-ről és Gyurcsányról szóló írásomban). Nem lehet egy politikust úgy értékelni, hogy nem vesszük figyelembe, hogy a politikus nem magánember, nem elszánt és elszállt jogvédő, és ha kicsit is normális, nem látnok, nem messiás és nem is felkent vezér. Egy politikus megítélésénél nem lehet rendre figyelmen kívül hagyni azt a közeget, amelyben működik, amely a szűkebb-tágabb lehetőségeit és cselekvési körét meghatározza. (Ha lehetne, Orbán lenne az ideális politikus, akit sem a saját pártja, sem a nemzetközi viszonyok, sem gazdasági törvényszerűségek, sem az ország valóságos helyzete nem köt, tűzön-vízen keresztül átviszi a saját elképzeléseit, akkor is, ha mindannyian tönkremegyünk bele.) Gyurcsány személyes hibáit és kormányzásának baklövéseit-kudarcait-hiányosságait sincs értelme másként vizsgálni, mint ezeket a korlátokat szem előtt tartva. Ha életidegen elveken mérjük egy politikus teljesítményét és alkalmasságát, csak a maszatolásban nyitunk új fejezetet és az ördöggyártásba segítünk be az ördöggyártóknak.

Nagyon fontos, érdekes és rendkívül tanulságos időszak volt az elmúlt tíz év Magyarországon. Irigylem azokat az utódokat, akik a korszak sablonjai, előítéletei, manipulatív félreértelmezései és hatalmas indulattengere nélkül, a tények alapján dolgozzák majd fel azt, ami számunkra súlyosan torzult tükrökből visszanéző jelen. De talán ma is lehetne értelmes kísérleteket tenni rá, hogy megértsük, mi történt velünk az elmúlt két évtizedben. Legalább azok megpróbálhatnák, akik a példátlan viharok ellenére sem ennek, sem annak az oldalnak a kedvéért nem voltak hajlandók elveszíteni a szuverenitásukat, és egyetlen izmusért sem feladni a józan eszüket.

______________

* Emlékezetfrissítésként lásd erről Debreczeni József könyvének (Az új miniszterelnök) vonatkozó fejezeteit, illetve a Magyar Narancs 2005. január 6-ai interjúját Gyurcsánnyal („A Vatikánban már hallottak ilyet”).

** A Kormány a 2006. szeptember-októberi fővárosi események elemzésére a 1105/2006. (XI.6.) Korm. határozattal szakértői munkacsoportot hozott létre, amely 2006. november 8-án alakult meg. A munkacsoport elnöke Dr. Gönczöl Katalin egyetemi tanár, volt ombudsman, az Országos Bűnmegelőzési Bizottság vezető elnöke. A munkacsoport tagjai: Dr. Györgyi Kálmán nyugalmazott legfőbb ügyész; Dr. Kacziba Antal nyugállományú rendőr vezérőrnagy; Dr. Pataki Ferenc szociálpszichológus; Dr. Tóth Judit alkotmányjogász; Dr. Halmai Gábor alkotmányjogász, egyetemi tanár; Dr. Csepeli György szociálpszichológus, egyetemi tanár; Dr. Ormos Mária professzor emeritus, történész; Vörösmarti Mihály nyugállományú rendőr dandártábornok.


Mihancsik Zsófia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!