rss      tw      fb
Keres

A megélhetési párt

Nem tudni, mi lesz végül a sorsa a hivatalosan „szövetség”-nek sulykolt MDF-SZDSZ összeolvadásnak: kedden nem született végleges megegyezés, a tárgyalások folynak tovább. Közben az MDF más irányban is nézelődik, merre akad még fölpártszívózható politikusmorzsa. Pedig a zsák már így is tele.

A Népszabadság által közölt föltételezhető listán a Horn-kormány hírhedett pénzügyminisztere, Bokros Lajos után három MDF-es vezető, Dávid, Herényi és az eddig ismeretlenségbe burkolózó Makay Zsolt választmányi elnök következik, őket az MDF-et már régóta abriktoló Somogyi Zoltán, majd az utóbbi időben a szocialista szavazók körében népszerűvé vált Debreczeni József követi. A hetedik helyen Retkes Attila, az Új-SZDSZ elnöke, aztán pedig öldöklő harc a maradék három-öt helyért. Ide be kellene férnie néhány régi motorosnak (Csapody, Pusztai, Karsai) és néhány új, magas pártpozíciót betöltő, de csaknem érzékelhetetlen szerepet játszó MDF-es politikusnak (Kerék-Bárczy Szabolcs szóvivő, Viniczai Tibor és Juhász Zoltán párt-alelnök, Kajdi József kabinetfőnök). De nemcsak egymással kell megküzdeniük, mert Bánk Attilát, Torgyán József frakcióvezetőjét is az első tízbe kellene bepasszírozni valahogy, és ha lesz egyezség Schmuck nyugdíjasaival és Kapolyi szociáldemokratáival, akkor az ő embereiknek is tízen belül kell helyet találni, sőt kedden Retkes még egy helyet követelt.

A lista máris egy negatív politikusi válogatott benyomását kelti, igaz, az MDF egy ideje már nem finnyáskodott különösebben. A konzervatív párt frakcióját az a fideszből érkező Lengyel Zoltán mentette meg átmenetileg, aki ellen akkor már eljárás folyt, mert a forró, fürdőnadrágos nyári éjszaka hevében rendőrökkel dulakodott. A jövőre készülve gyorsan leigazolták a volt kecskeméti polgármestert, Szécsi Gábort, a magyar politikai élet legtapasztaltabb átállóját: 1998-ban és 2002-ben a Fideszt választotta, 2006-ban már SZDSZ-MSZP közös jelöltként indult, majd úgy hírlett, hogy Gyurcsány Ferenc tanácsadója lesz, s most újra megtért konzervatív gyökereihez. Bepártszívózták a Torgyán-hű Bánk Attilát, s a rendszerváltó retró jegyében fölbukkant Roszik Gábor és Király Zoltán, sőt a kínos emlékű Pálfy G. István is ringbe szállt az MDF-gömböc mellett a maga pehelysúlyával. Az már szinte törvényszerű, hogy néhány napja a csapat tagja mindenki Jolly Jokere, Gyenesei István is.

Kommunikációs stáb legyen a talpán, amelyik ezt a brémai muzsikus társulatot koherens narratívába tudja beszuszakolni. Valaki valahol folyton kitüremkedik. A hivatalos drill szerint az MDF a demokratikus közép, Retkes listára tétele „szövetség”, aki nem akarja egyik oldalt sem, pláne nem akar Jobbikot és nem akar Fidesz-kétharmadot, az nosza, szavazzon rájuk. A hivatalos verzió szerint azért Retkest és nem valamelyik tényleges volt SZDSZ-es politikust választották „szövetségesnek”, mert, mint Makay Zsolt választmányi elnök fogalmazott egy interjúban, „a rossz SZDSZ-kormányzás és a népszerűtlen SZDSZ-es személyek keresztjét az MDF-nek átvállalnia nem lehet”. Ez az egyébként sem cizellált érvelés végképp áttetszővé vált, amikor megszületett az egyezség Gyenesei Istvánnal. Nehezen hihető, hogy az MDF figyelmét elkerülte volna: legújabb jelöltjük még nem olyan régen az amúgy vállalhatatlannak nyilvánított Gyurcsány-kormány önkormányzati minisztereként tevékenykedett. Nem a sikerei miatt emlékezetesen.

Csapody Miklós – akinek a „megélhetési politikus” kifejezést köszönhetjük – a Népszava kérdésére (január 17.), hogy mindkét pártnak előnyös lehet-e az MDF és az SZDSZ „összefogása”, a mesebeli okos lány módjára válaszolt. Előnyös, mondta, „ha olyan liberális személyiségekkel működhetünk együtt, akik a politikailag otthontalanná vált liberális szavazók számára hitelesek. Az MDF programja ugyanis nem ’oldal’, hanem hiteles politika kérdése.” Az átlagolvasó ebből annyit fog föl, hogy „előnyös”, és siklik is tovább, a pártfeladat tehát teljesítve. Ugyanakkor a sorok között olvasók értik: Csapody hiteles liberális politikusról, és nem az Új-SZDSZ elnökéről beszél, mert hát hogyan hódíthatná valaki vissza azokat a szavazókat, akik miatta váltak politikailag otthontalanná.

Nem véletlen, hogy az ex-torgyánista Bánk Attila beadagolása, legalábbis a sajtóreakciókból követhetően, kevésbé volt nyögvenyelős, mint Retkes Attila hetedik helyének kimagyarázása. Bánkot csöndben be kell simítani valahogy, de az SZDSZ-szel kötött nászról muszáj beszélni, különben mi értelme az egésznek. A kisgazdák rég megszokták, hogy a Fideszre, a KDNP-re vagy az MDF-re szavazzanak, a legtanácstalanabbak most a volt SZDSZ-es szavazók, az MDF őket szándékozza lehalászni. És ez nem egyszerű feladat, mert azt a Retkes Attilát kell valahogy kívánatossá, de legalábbis elfogadhatóvá sminkelni, aki elnöksége második percében tagadott meg mindent és mindenkit, ami és aki az SZDSZ-t valaha jelentette, ráadásul folyamatos versenyben áll az ország legnépszerűtlenebb politikusa címért.

Az MDF természetesen nem mondhatja, hogy komoly SZDSZ-es politikus nem vállalta ezt a népfrontot. Azt sem vallhatják nyíltan be, hogy nem a liberális eszmékre van szükségük – a klasszikus szavazóbázist nem töltené el boldogsággal, ha az MDF száznyolcvan fokos fordulatot véve most kiállna a melegházasság, az eutanázia, a könnyű drogokat fogyasztók dekriminalizálása, a nők esélyegyenlősége mellett. Az MDF-nek nem a néhai SZDSZ által képviselt értékekre, pusztán az eddig rájuk szavazó választókra van szüksége, meg a maradék SZDSZ-es infrastruktúrára.

A volt SZDSZ-es szavazók megnyerésére az MDF nyilvánvalóan nem Retkes Attila karizmáját akarja fölhasználni, mert ez a közvéleménykutatások szerint mérhetetlen népszerűséget jelent – nem átvitt, hanem szó szerinti értelemben. Nekik ott van Bokros Lajos, akit az SZDSZ emelt idollá, már akkor, amikor Dávid Ibolya még mumusként riogatott vele – lényegében idén tavaszig az SZDSZ volt az egyetlen párt, amely nem szitokszóként emlegette a Bokros-csomag kifejezést. Bokros fölmutatása már tavaly nyáron is működött, a kommunikációs mágusoknak semmi okuk nincs hát azt hinni, hogy az egykori SZDSZ jól nevelt szavazói számára Bokros neve ne maradna továbbra is hívószó.


Fusion

Valószínűleg nem tévednek nagyot: a liberális szavazók arra már nemigen emlékeznek, hogy 2009 tavaszán Bokrost az SZDSZ akkori elnöke szerette volna rávenni, vállalja a kormányfői szerepet. Az ötlet nem pusztán Bokros érdemeinek elismerésére alapult, hanem arra a körülményre is, hogy Dávid Ibolya akkoriban már őt ajánlgatta a posztra – mint kiderült, nem komoly szándékkal, csak az EU-kampány kedvéért. De építhettek a szabad demokraták arra a már szintén feledésre szánt aktusra is, hogy a volt pénzügyminiszter Gyurcsány lemondása után bejelentkezett a szocialista pártnál, jelezve, nem lenne ellenére a miniszterelnöki pozíció elnyerése. Valószínűleg nem ok nélkül reménykedik abban az MDF, hogy a liberális Bokros-rajongók már elfeledték: Bokros akkor bizony az MDF-et választotta az ország helyett. Nyilván úgy ítélte meg, hogy az MDF fölturbózása az EU-választásra fontosabb, mint hogy első irányítóként ő teremtse meg az ország gazdasági egyensúlyát.

Kinek jó valójában ez a furcsa frigy? Szegény SZDSZ-nek már mindegy, csak ez a vég még az elmúlt félévhez képest is méltatlan. Bárhogyan szól is a kommunikációs mantra – nem olvad be az SZDSZ, „szövetségről” van szó, megőrzi önállóságát, minden körzetben tudnának jelöltet állítani a szabad demokraták stb. –, nem kérdés, hogy az SZDSZ sorsa bevégeztetett. Az SZDSZ halálának időpontja a díl megkötésének pillanatában kimondatik: ha nincs önálló lista, akkor nincs állami támogatás – igaz, ehhez önálló indulással is el kellene érni az 1 százalékot –, egyetlen emberrel nincs frakció, és végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek azok is, akik esetleg önkormányzati helyeket remélnek ettől a beolvadástól, hiszen a megszűnt párt nehezen fog tudni sikeresen tárgyalni az önkormányzati pozíciók megtartása érdekében. Egyértelmű: a megállapodás egy-két ember parlamenti helyét biztosítja, s a mögöttük álló bábjátékosok érdekeit szolgálja.

De miért éri meg az MDF-nek, hogy összerúgja a port a még megmaradt tagsága jelentős részével? Mitől olyan vonzó ez a nász, hogy érdemes a mindvégig lojális, kezdettől az MDF-ben politizáló, ismert embereket partvonalon kívülre zavarni? A volt liberális szavazók MDF-hez édesgetése nem Retkes, hanem Bokros feladata, s ha valakivel a „népszerűtlen SZDSZ-es személyek keresztje” kitételt megkapja a fórum, az éppen Retkes. Csakhogy a tagságot és az infrastruktúrát is ő uralja – legalábbis az MDF azt hiszi. Az MDF mindenesetre nagy bajban lehet jelölteket és aktivistákat illetően, ha ilyen örömmel fogadja magába azt, amit viszont vezetés nélküli pártnak vél. Bizony keserűen kell majd csalódnia, ha úgy képzeli, az elnöki szóra kirajzik a nyomokban is alig maradt SZDSZ-tagság kopogtatócédulát gyűjteni, és a kampánybüdzsé is hízhat kicsit. A tárgyalóasztalnál nem sokan tudhatják, hogy az SZDSZ tagsága soha nem volt az ajánlószelvény-gyűjtés sztahanovista élharcosa – ezt még maga Retkes sem tudhatja, hiszen a 2006-os választáson semmilyen formában, sem egyéni körzetben, sem listán nem indult. Kétséges, hogy lelkesebben kopogtat-e majd a nyári szétszéledés után megmaradt néhány tag az ajtókon a párt fölszámolása érdekében, mint tette (nem tette) ugyanezt a parlamenti részvétel és a kormánykoalíció érdekében. Azt, hogy pénz csordogál-e az MDF kampányszámlájára az új szövetségestől, nem tudhatjuk, de a hírek szerint az SZDSZ-nek sokkal inkább adósságai vannak, mint tartalékai.

Az összeolvadás elfogadásával is lehetnek kisebb döccenők, nagy gondok azonban nemigen. Az SZDSZ vezetése ügyes trükköt alkalmazott: a decemberi küldöttgyűléssel jóváhagyatta, hogy az elnök köré szervezett „kampánycsapat” teljhatalmú döntéseket hozzon. Az MDF-nek is megvannak a maga technikái a renitens párttársak kezelésére, így nem kell félni, hogy a paktumot a választmány tagjai nem szavazzák meg: az ki van zárva – illetve azok ki vannak zárva.

Mi hát motiváció, hogy elvet, nézetet, tartást, programot sutba dobva, az echte konzervatív miniszterelnök kilépését vállalva semmisítse meg magát erkölcsileg az a párt, amelyiktől sokan a józan, higgadt konzervativizmus megteremtését vártuk? Fáj azt hinni, hogy a bármi áron való túlélés, de egyelőre nem látszik rá más magyarázat. A politikai küzdelem (is) mindig a túlélésért folytatott harc, ezzel nincs semmi baj – baj a „bármi áron” mentalitással van.

Az MDF csak remélt, és nem is túlságosan nagy nyereségéért viszont aránytalanul magas az ár, amit a magyar demokrácia fizet. Petri Lukács Ádám számbavette, milyen károkat okoz ez a társulás: megakadályozza mind egy új liberális, mind egy életképes, modern konzervatív párt létrejöttét. A Népszabadság már idézett írása megerősíti ezt a vélekedést: az MDF-ből jövő hírek arról szólnak, hogy a párt nevébe a későbbiekben majd belepréselnek „valamilyen liberális jelzőt”. Petri Lukács a veszélyek között említi, hogy az alakulat bejutása korántsem biztos, így elveszhetnek azok a szavazatok, amelyeket a Fidesz kétharmada ellenében rájuk adnak le.

Az MDF mindenevő viselkedése még egy szempontból kártékony. Ha az MDF-képződmény tavasszal sikerrel veszi az 5 százalékos akadályt, az egyértelmű jele annak, hogy a magyar választóval bármit meg lehet tenni. Azt jelenti, hogy nemcsak a tömegpártok tömegszavazói, hanem a kritikus gondolkodására oly kényes középosztály is simán átverhető. Azt jelenti, hogy az a látványpolitizálás, amely az MDF-et évek óta jellemzi, valóban mindent visz és mindent helyettesít: hogy tényleg csak a médiamegjelenések strigulázása számít, a tartalom, elv, program nem érdekes. A retro-kisgazda-álliberális MDF bejutása annak a bakelitpolitizálásnak a fényes győzelme lenne, amely kizárólag a manipuláció hatékonyságát tekinti a siker fokmérőjének és egyben a politika tartalmának. Sajátos, hogy a bakelitpolitizálás egyik legügyesebb magyar guruja Somogyi Zoltán, e politikai gyakorlat demokráciaromboló mivoltára pedig éppen a listán mögötte következő Debreczeni József világított rá.

Az MDF liberális szavazókra vadászó akcióinak kifejezetten kedvez, hogy a szocialisták ebben is ügyetlenek. Ki tudja, miért: nem figyelnek, nem hisznek benne, hogy sikerül, vagy megint rossz a stratégiájuk – vannak akik szerint az MDF már 2006-ban is azért került a Parlamentbe, mert a szocialisták kissé túldimenzionálták a támogatását –, vagy mindez - amatőrség, kishitűség - együtt? Pedig alapból nagyobb esélyük volna, hogy magukhoz tereljék azokat a volt SZDSZ-szavazókat, akik tartanak a Fidesz kétharmadától, s 12 év alatt egyébként is hozzászoktak már a szocialista nagytestvérhez. Azok, akik egy igen szerencsétlen stratégia részeként nemrégiben le akarták cserélni az SZDSZ balra húzó szavazóit – a tervnek a régi szavazóktól való megszabadulás részét sikerrel abszolválták –, azért tévedtek nagyot, mert nem vették komolyan a közvéleménykutatásokból jól ismert tendenciát. Az egykori SZDSZ-szavazók másodlagos pártpreferenciája hosszú ideje túlnyomórészt az MSZP volt, s az sem volt véletlen, hogy azokban a körzetekben, amelyekben az SZDSZ és az MSZP közös jelöltet indított 2006-ban, az SZDSZ jóval az átlag fölött teljesített listán is. Az SZDSZ szavazóinak nagyobbik része minden esetben saját pártját büntette akkor is, ha a két koalíciós partner civakodott egymással – például a köztársasági elnök választása tárgyában –, egyszerűen azért, mert nyugodtan akartak pártjukra szavazni, mentesen attól a félelemtől, hogy szavazatukkal bármi módon a Fideszt segítenék. Az SZDSZ-szavazók Fidesz-ellenessége olyan erős, hogy 2002-ben csaknem kiejtették miatta a parlamentből a szabad demokratákat: „biztos” voksokat akartak leadni, így az utolsó pillanatban átszavaztak az MSZP-re – a választást megelőző három nap alatt 3 százalékot zuhant az SZDSZ biztos pártválasztóinak aránya.

Mindennek ellenére: az MSZP lényegében semmit nem tesz, hogy megnyerje magának a liberális szavazókat, pedig a föntebb fölsorolt szimbolikus, az SZDSZ szavazói számára fontos témákban – legalábbis a hivatalos – szocialista nézetek jóval közelebb állnak az egykori SZDSZ által képviselt értékekhez, mint az MDF véleménye.

Lehetnek persze olyan szocialista politikuscsoportok – valószínűleg kisebbségben –, amelyeknek érdekében áll az MDF erősítése – esetleg Gyurcsány fanatikus hívei, akiknek egy nagy vereség visszaigazolás, hogy Gyurcsánnyal másként lenne, de azért a szavazatok mégse a Fideszhez menjenek. Vagy a polgármesterek, önkormányzati emberek, akik az őszre gondolva vélhetően több hasznot remélnek egy parlamenti párttal való együttműködéstől, mint a szétesett kistestvér maradványaitól.

Az MDF támogatása azonban orosz rulett a szocialisták számára, ráadásul nem is egy golyó van a tárban. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy a közép helyett kialakuló politikai-ideológiai zagyvalékot a húsz évig a legtudatosabbnak mutatkozó liberális szavazók valóban tömegesen fogadják majd el. Másrészt Boross Péter kilépése erős jelzése annak, hogy az MDF csekélyke konzervatív szavazótábora szintén elégedetlen az elmúlt napok, hetek fejleményeivel. Az Antall-korszak mára egyetlen emblematikussá nőtt MDF-es politikusa egy ideig szó nélkül tűrte, hogy Lengyel Zoltán padtársává tették, kicsit később a frakciót még csöndben hagyta el, s bár Bokrost már nem nyelte le, azt is rezignáltan jelentette be, hogy nem vesz többé részt az MDF politikájának alakításában. A Bánk, Retkes, Gyenesei sorozat azonban, úgy látszik, végképp emészthetetlennek bizonyult számára. Valószínűleg nem hozza vissza a Boross Péterrel együtt elvesztett szavazókat Dávid Ibolya kommentárja sem, miszerint egy demokratikus pártban természetes, hogy az emberek jönnek és mennek. Úgy látszik, kulturálisan máris idomul egymáshoz a két pártelnök, bár Dávid még kevésbé érdesen fogalmaz – legalább nem tisztulási folyamatnak nevezte a volt miniszterelnök távozását, mint Retkes Konrád György kilépését az SZDSZ-ből.

Orosz rulett az MDF-re szavazás a választóknak is, legalább két okból. Egyáltalán nem biztos, hogy az MDF-gömböckére leadott voksok nem vesznek kárba, mert ha sem a volt SZDSZ-, sem a klasszikus MDF-szavazóknak nem tetszik a frigy, akkor Bokros és Retkes ide vagy oda, veszélyben a bejutás. Aztán nem lehet tudni, kit, mit és hogyan képviselne ez az alakulat. Gazdasági kérdésekben nem állt távol egymástól a jelenlegi MDF és a régi SZDSZ – ezért is sikerült Bokrost elhappolni az őt mindig is favorizáló szabad demokraták elől. De a föntebb említett emberi jogi témák az ideológiai különbségeknek csak egy részét jelentik. Nem kézenfekvő a kiegyezés a szociálpolitikát, a határontúli magyarok kettős állampolgárságát, egyes külpolitikai kérdéseket, az oktatáspolitikát illetően sem, hogy csak a leglátványosabb eltéréseket soroljuk.

Mivel politikai tartalomról nehéz ilyen körülmények között értelmesen beszélni, lényegében egyetlen mondanivaló maradt: maga a megnevezés, a „demokratikus közép”. Sugallva, hogy „aki demokrata, ide vele” (emlékszünk a közben gárdabaráttá vált Für Lajos MDF-himnuszára? – „Zöld a zászló, zöld a nyele, aki magyar, ide vele!”). Sugallva, hogy a középen tátongó űrt ütőképes, programmal, elvekkel, ideológiával rendelkező „szövetség” tölti be, holott jobban emlékeztet ez a valami egy politikai fekete lyukra – kicsi, és minden közelben keringőt beszippant.

Az MDF nyilván arra épít, mi mást is tenne, hogy a „jaj-csak-a-fidesz-kétharmaddal-ne” félelem könnyen átfordítható hisztériába. Pedig egy ilyen hisztéria kialakulása fölöttébb káros. Egyrészt, éppen hisztéria-jellegénél fogva, minden józan gondolkodást meggátol, és nem szerencsés, ha az ország másik fele is B-középként kezd el viselkedni, épp elég, hogy az egyik felét sikerült a vakon hívő és a drukker keverékévé varázsolni. Másrészt, paradox módon, bagatellizálja a veszélyt: egy idő után a választók egy része óhatatlanul riogatásnak, egyszerű kampánytechnikának fogja tekinteni azoknak a lehetőségeknek a fölsorolását, hogy mi mindent tehet meg a Fidesz egy kétharmados kormánytöbbség birtokában. Pedig ezeknek a lehetőségeknek a valósággá válásától valóban jobb félni, mint megijedni.

A hisztéria elfedheti azt a nagyon is kézenfekvő kérdést: ha valaki mindenképpen a Fidesz alkotmányozó többségének kialakulását akarja meggátolni, miért nem a szocialistákra szavaz? Először is: ott biztosan nem vész el a voksa, hiszen az nem kétséges, hogy az MSZP bejut a Parlamentbe. Másodszor: miért olyan biztos benne bárki, hogy az MDF nem segítené a Fidesz-kormányt, ha szépen megkérik őket? Elég a szavazási jegyzőkönyveket átnézni, hogy tudjuk: az MDF frakció-korában is, azóta is kisegítette a szocialista kormányt azzal, hogy képviselőinek egy része nem nyomott gombot akkor, amikor lehetett tudni, hogy a liberális frakció a kormány ellen szavaz – így javította a kormánytámogató igen szavazatok arányát. Ha a Fidesznek egyedül nem lesz alkotmányozó többsége, sokkal kényelmesebb lesz az MDF-es honanyát és honatyákat becserkészni a kétharmados törvények átviteléhez, mint közösködni a Jobbikkal – kevesebb magyarázkodásba kerül. Roszik Gábor, aki annak idején nemcsak az MDF-nek, hanem a Fidesznek is tagja volt, új színrelépésekor azzal kezdte, hogy miért kellene kizárni akár a koalíciót is a Fidesszel. Somogyi Zoltán, az MDF stratégiai főmágusa szintén nem zárkózott el a Fidesszel történő együttműködéstől. Debreczeni József meg majd legfeljebb fölmentést kap egy-két szavazás alól.


Kovács Pisti és Kuncze Gábor

Kétségtelen, a SZDSZ szavazói között sokan voltak, akik nyíltan soha nem vállalták volna, hogy a „vörös ördöggel” „cimborálnak”, mint Kovács Pisti mondta négy éve egy kampányfilmben. De a jelenlegi helyzet új: most végképp nincs saját pártjuk. A finnyáskodás így sem kerülhető el, de miért lenne kevésbé elfogadható a volt liberális szavazóknak Szekeres Imre és Mesterházy Attila, mint Bánk Attila, Torgyán jobbkeze, Gyenesei István vagy éppen Retkes Attila, aki saját hetedik helyéért adta el az önállóságára húsz évig büszke pártot.

A liberális szavazók szívük szerint sem ezt az MSZP-t, sem az SZDSZ-t benyelt MDF-et nem választhatják – de bármilyen borzasztó is ezt megélni, választaniuk kell. Az eszük szerint pedig csak az egyikre szavazhatnak. Csipesszel, maszkban.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!