rss      tw      fb
Keres

Makó vitéz esete a magyar észjárással



Az van, hogy jól ki van találva ez az észjárás-dolog. Hogy majd az lesz a mi versenyelőnyünk, hogy magyar észjárásunk van meg leleményességünk, most meg hogy az uniós válságra az a megfelelő válasz az, ha tőlük rugaszkodunk, saját észjárásunkhoz és megoldásainkhoz pedig ragaszkodunk (hát így, bizony).

Namost az eddig nemigen derült ki, ki fia-borja az a magyar észjárás, csak hogy unortodox. Sokan vannak, oktalan népség, akik lelkileg nem kellően emelkedettek ahhoz, hogy saját tapasztalásuktól eltekintve ne a hozzánemértés, felelőtlenség, kapkodás, balfékség szinonimájaként értelmezzék a rejtélyes valamit, de a mondás eredendően nyilván annak kifejezésére van szánva, hogy ha a világ Isten agya, mi vagyunk a dudor rajta, extra csűrcsavarokkal. (Van egy ide pásszintoskodó Weöres-versike is, mások is észrevették már.)

Na tehát, ismerjük el, jó szó ez az észjárás. Eddig volt a „józan ész”, a boldogtalan ellenzéki időkben, jól szolgált az is a nyakatekert szakértősködésekkel szemben, hogy „költségvetés” meg „egyensúly”, mer az a kérdés, hogy több pénzet akarnak-e az emberek, há többet, ja, na akkor adni kő nekik, megmondta a józanész is, csak a népnyúzó oligarcha bankárkormány nem akarja meghallani. De egyrészt a népek elvetették a kockát meg a sulykot, így aztán, hej, muramiste, muramiste, hirtelen előnyomakodott az államadósság a rémséges pofájával, és mingyár lelappadt a józanész. Meg aztán józanesze bárkinek lehet, németnek, franciának, örménynek, lappnak, de magyar észjárása per definitionem csak magyarnak lehet, és nagy kincs az, ha már a józanészről ilyen csúful le kelletett mondani. És még azért is jó az észjárás, mert majdnem olyan szépen lehet népieschkedni vele, mint az esztendővel (a neoliberális kozmopolita év-et igaz tőről sarjadó fideszes szóvivő szájára nem venné), és ha egyszer magyar az észjárás, akkor ugye nem ésszerűtlen, fafejű, tapló, ahogy úgy megmocorogjuk magunkat időnként a világban, hanem magyar észjárás szerint való, úgyhogy aki nem átallja kritizálni, az rögvest (ez is jó szó, bár ott az üstöllést is) ráront saját nemzetére. Punkt.

A sűrűsödő magyarészjárásozással azért csak van baj mégis. Jó eséllyel a hunhagyomány meg a székely írás sorsára juttatja ugyanis magát a kifejezést: sikerülhet úgy lejáratni a hozzá asszociálódó tömeges nemszeretemségekkel, hogy a magára kicsit is adó fölvilágosult ember csak undorkodva vihog majd rajta, a hívek ellenben idegenszívű mocsoknak bélyegzik mindazokat, akik nem hajlandók vakon hinni a gazdaságfenoménségi kiválasztottság tanában.

Nagyon utálnám, ha előállna ez a helyzet, ahogy nagyon utálom a hunhagyománnyal és a székely írással kapcsolatban, hogy szimpla politikai állásfoglalássá silányult már annak az elfogadása is, hogy egyáltalán létezett-e ilyesmi. Sajnos elkerülhetetlen, de nagy baj, hogy a magyar észjárás kifejezést sokan ehhez a kurzushoz fogják társítani: ez a lenyúlás ugyanolyan meggyalázása Karácsony Sándor szellemiségének, mint az, amikor a székely írást náci szimbólummá próbálják einstandolni, vagy – a másik oldalon – amblokk annak akarják láttatni.

A magyar észjárás kifejezésbe eredetileg sem a kivagyi nacionalizmus, sem a kétségbeesett szerencsétlenkedés nem volt belekódolva: az egyetemes emberi gondolkodás egyik típusát jelölte, és a toleranciát, a kultúrák egyenértékűségét hirdető kulturális és nyelvi relativizmus legnagyobb magyar alakjának, Karácsony Sándornak* a – meglehetősen koherens – filozófiai rendszerébe illeszkedett. Az, hogy erről – és egyáltalán Karácsony Sándorról – negyven évig hivatalosan semmit nem tudhattunk, s az utóbbi húsz évben sem vált a műveltség fokmérőjévé, hogy egyáltalán hallottunk-e már róla, nem azok hibája, akik most lejáratják – vélhetően szintén ismeretlenül, vagy ha ismerik az eredeti gondolatrendszert, akkor végtelenül cinikusan, ellenkezőjére fordítva, ahogy megszoktuk.

Az övék a lejáratás felelőssége, aki ebben nem akar résztvenni, azoké pedig a „nem engedés” felelőssége, Karácsony szellemében: a művelődés követelménye. Tényleg, igazán: legalább ezt ne taszítsuk oda – ha már megtörtént a csodaszarvas legendájával –, a tudatlanság magabiztosságával asszisztálva a kisajátításhoz. Nem a magyar eredetlegenda, nem a székely írás és nem a magyar észjárás kifejezés tehet róla, ha visszaélnek vele. Az utóbbinak annyi köze van a rajta élősködő politikai retorikához, mint a Jeruzsálembe indult, italozó Makó vitéznek Makó városához. Semmi.

(Sándor Klára)

______________

* Karácsony Sándorról részletesebben lásd Sándor Klára sorozatának vasárnap megjelenő tizenharmadik részét.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!