Mindenféle észjárások – tizenharmadik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Nem tölt el különösebb örömmel, hogy a mai részt ismét ilyen promptul a napi hírekhez lehet kötni az újabban lábra kapott magyarészjárásozás miatt. Méltatlanul kevesen ismerik ugyanis Karácsony Sándor (1891–1952) gondolatrendszerét, amelyet könyvek sorában, köztük A magyar észjárás címűben fejtett ki – és persze karizmatikus pedagógusként, de hát azt már kevesen tapasztalhatták meg, legfeljebb a tanítványai révén. Nekem ez megadatott, egykori magyartanáromról vagy húsz évvel az érettségi után kiderült, hogy egyetemistaként rajongott Karácsony előadásaiért – még az 1980-as években sem lehetett ilyesmit osztályteremben emlegetni, pláne nem egy erősen vonalas kisvárosban. Talán éppen emiatt a kötelezően előállított elfeledettség miatt olyan nagy a veszélye, hogy annyi minden más, jobb sorsra érdemes eszme, szó után a magyar észjárás kifejezést is sikerülhet agyagba döngölni, hiszen azokban a kontextusokban, amelyekben ma szerepel, leginkább a nyakas, önpusztító nemzetieskedés és a gazdasági dilettantizmus kevercseként értelmezhető.

Kínos aktualitás ide vagy oda, ma mindenképpen Karácsonnyal kezdtem volna, hiszen maradunk a nyelv és gondolkodás egymásra hatásainak boncolgatásánál. Legutóbb azon volt a hangsúly, mennyiben hat nyelvünk a gondolkodásunkra, ma inkább az eredeti humboldti kérdés kerül előtérbe, azaz hogyan tükröződik kultúránk, világlátásunk a nyelvünkben. (Legközelebb meg azzal folytatjuk, hogy a nyelv és a gondolkodás kölcsönhatásainak ismeretében milyen társadalmi tanulságokat illene levonnunk.)

Először tehát Karácsony Sándor. Nehéz megmondani, mi volt valójában a „szakmája”: papírjai szerint magyar-német szakos középiskolai tanár, és hosszú évekig valóban tanárként működött. De írt magyar nyelvtant, irodalomelméleti elemzést, kidolgozott egy teljes, egyedi filozófiai rendszert; református evangelizátor volt, nagy szerepet vállalt a magyarországi cserkészmozgalom kibontakozásában, nyolc évig országos vezetője is volt, egy időben Sík Sándorral társelnökként. Ifjúsági újságot szerkesztett, egy ideig, mikor eltiltották a tanítástól, mert bírálta a korabeli oktatáspolitikát a szegregációt konzerváló intézkedései miatt, az etimológiai szótár munkálataiban kényszerült molyolni, végül Debrecenben a nyelvészet, a filozófia és a pedagógia doktorává avatták. Mindvégig lételeme maradt a tanítás, nem középiskolás fokon: országosan ismert előadó, valódi sztárprofesszor volt, tanítványai fürtökben lógtak rajta. 1944-től visszahúzódni kényszerült, mert a Gestapo figyelte – korábban is volt már baja a hatóságokkal, nem nézték jó szemmel, hogy azt hirdette, meg kell végre békélni a szomszéd népekkel. 1945 és 1948 között igen aktívan szervezte a népművelő munkát, a kommunista hatalomátvétel már természetesen őt is félretette, nyugdíjazták. Aztán pedig hosszú időre kiretusálták a magyar művelődéstörténetből, csak az 1980-as években kezdtek megjelenni a munkásságát nyelvészeti, pedagógiai, filozófiai szempontból értékelő tanulmányok. Igaz, egykori tanítványai az ő szellemében alkottak – sokan tartoztak közéjük, például a matematikus Kalmár László, a matematikaoktatást megújító Varga Tamás, a tudományfilozófus Lakatos Imre, az etnográfus Lükő Gábor, a nyelvész Fabriczius-Kovács Ferenc, a diplomája szerint orvos, de elsősorban oktatáspolitikus-neveléskutató Kontra György, a szintén orvos végzettségű művelődéstörténész Vekerdi László. Ez a jól ismert tanítványok közül is csak néhány név, s még sokkal többen voltak, akik pedagógusként alkalmazták a tőle tanultakat.



Karácsony Sándor

www.vk-foldes.bibl.hu

Karácsony hivatását könnyebb megmondani: a pedagógia megújítását tartotta annak. Könyveinek szisztematikusan fölépített sorozata a teljes nevelésfilozófiáját írja le, s ugyanilyen erővel hatja át minden sorát a transzcendens szemlélet. Karácsony Bihar határában, Földesen született, egész életében azon munkálkodott, hogy a szegény származású, főként falusi tehetséges gyerekek hozzájuthassanak ugyanazokhoz a – mondjuk így – oktatási javakhoz, amelyek szerencsésebb körülmények közé született kortársaiknak magától értődők voltak, s ebbe beletartozott, hogy a budai polgári család sarját más történetekkel, példákkal, nyelven lehet rávezetni valamire, mint a munkáskerületben élőt, s megint másképp, mint a tanyasi iskolába járót. Nyugodtan nevezzük csak tragikusnak, hogy pedagógiai szemléletének máig ellenáll a magyar iskolarendszer: Karácsony olyan iskolát akart, ahol a tanár és a diák partnerek, nem ellenfelek, ahol a tanár nem okítja és idomítja a gyereket, viszont jól ismeri a diákjait, és korosztályuknak, érdeklődésüknek, gondolatviláguknak, otthonról hozott tapasztalataiknak a figyelembevételével alakítja hozzájuk a tudásra vezetés módját, s nem a diákokat kockafejűsíti a tananyag meg a saját kényelme kedvéért.

A nevelés Karácsony szerint közvetlen ráhatással lehetetlen, csak a közösség szabályain és értékein keresztül lehetséges. A tanárnak szerinte abban kell segítenie a diákot, hogy maga érezzen rá a problémák megoldásának, a tudás megszerzésének örömére, hogy a tanár ne beletölcsérezni próbálja az ismereteket a gyerek fejébe, az iskola ne bifláztasson, hanem annak adjon teret, hogy a gyerek megtanuljon gondolkodni, kérdezni, bírálni, vitázni, a sorok között olvasni és fölismerni az összefüggéseket, végső soron hogy felnőtt ember legyen belőle, s ne csak nagykorú. (Ha valakinek esetleg ismerős mindez: nem véletlenül az, az oktatáskutatók folyton ezt javasolják, és az utóbbi néhány évben, nem is ellenszélben, de ellenviharban elkezdődött a magyar közoktatás hasonló szellemű átalakítása. De sosem valósulhatott meg, nem kis részben azért, mert a tanárok közül sokan rettegtek a szabadság felelősségétől, s azért, mert valami oknál fogva a szülők egy része is nagyobb biztonságban vélte gyerekét a szegény poroszokról elnevezett rendszer agymosó kaszárnyáiban. Most mintha mégse volna olyan élvezetes annak a vaskéznek a simogatása, de már késő bánat.)

Ha most valaki lelkesen fölvásárolja Karácsony ma már szerencsére újra kiadott könyveit (és tegye csak), nem árt, ha óvatos: az avatatlan olvasó könnyen szívszélhűdést kap az ósdinak látszó terminológiától, a szokatlan nyelvhasználattól: írásaiban hemzsegnek a paraszti élet képei, amelyek ma már a mezőgazdasági munkát végzőknek sem föltétlenül otthonosak; mindent átitat a vallásos hit, és nagy gyakorisággal bukkan föl a „magyar”, ráadásul többnyire szembállítva az európaival. Ne ítéljünk azonban elsőre: legutóbb már megtanultuk, hogy minden kultúrát csak önmaga fogalmi rendszerében, gondolkodási keretében szabad értelmezni, ha nem akarunk árokba csúszni akár latyakos, akár jeges havakon. Karácsony rendszerét, terminusait, szemléletét is csak akkor értjük meg, ha nem a nekünk ismerős, de az ő rendszeréhez képest külső, attól idegen jelentéseket gyömöszöljük bele.

Karácsony kiindulópontja Wundt modernizált néplélektana volt – németországi tanulmányai során hallgatta Wundt talán legismertebb nyelvész tanítványának, az újgrammatikus iskola vezéralakjának, Hermann Paulnak (1846–1921) az előadásait. Wilhelm Wundt (1832–1920) tíz tömzsi kötetben foglalkozott azzal, hogy a nyelv, a mítoszok, a vallás, a művészet hogyan mutatják meg egy nép világképét. Karácsony ezt úgy alakította tovább, hogy az egy-egy népre jellemző társaslélektani viszonyok a jogban, a művészetben, a tudományban, a társadalomban és a vallásban fejeződnek ki, s mindezek bonyolult viszonyrendszert alkotnak egymással – ha máshol nem, hát az ezeket a viszonyokat összefoglaló táblázatokban végképp nyilvánvaló a Karácsony gondolkodását meghatározó másik nagy szellemi vonulat, a strukturalizmus hatása. Ugyanaz a forrás tehát – Humboldt, Wundt és a strukturalizmus –, mint a nagy relativista triásznál, és a nyelv is ugyanazért kapott kiemelt szerepet: mert meggyőződésük szerint a nyelv a kulcs a gondolkodásmód föltárásához, hiszen minden társas érintkezés a nyelv segítségével zajlik, a nyelv a „társaslelki működések” alapja.

Karácsony két alapvető nyelvi-gondolkodási szerveződési módot különböztetett meg, a mellérendelőt és az alárendelőt, s noha ezek lazán kapcsolatba hozhatók azzal, amit az iskolában alárendelő és mellérendelő viszonyként tanultunk, messze nem azonosak vele. Úgyhogy csak óvatosan itt is! A mellérendelés magába foglal valamiféle közvetlen kapcsolatot, személyességet, saját tapasztaláson alapuló nyelvi képeket, folyton megújuló metaforákat, az emberi kapcsolatokat illetően pedig a kölcsönösség gesztusát – ez nem egyenrangúságot jelent, az alá- fölérendeltségi viszony is lehet mellérendelő típusú, ha a felek együttműködve alakítják a viszonyt, és az egyenrangú viszonyból is hiányozhat a kölcsönösség, ha alárendelő típusú – talán úgy a legérthetőbb, ha azt mondjuk, nem partneri – viszonyban vannak a résztvevők. Mert az alárendelő viszony természetesen a mellérendelő ellentéte: Karácsony szerint az alárendelő gondolkodásra az absztrakció, az eltávolítás jellemző. Segíthet a karácsonyi értelemben vett mellérendelés, illetve alárendelés megértésében: ezek a fogalmak kísértetiesen emlékeztetnek a haszid folklór megismertetésében is jeleskedő Martin Buber (1878–1965) létfilozófiájának Én-Te, illetve Én-Ő viszonyára. Az elsőben két létezőt – lehet az személy, állat, növény, tárgy is akár – kölcsönösségen, egymásra irányultságon alapuló viszony, együttlétezés köt össze; a második ennek lényegében az ellentéte, nem együtt-, hanem egymás mellett létezés. Az Én-Te viszony akkor is személyes, mert egymásra irányuló, ha egy tárgyhoz viszonyulunk így (mondjuk valódi megismerési vággyal tanulmányozzuk), az Én-Ő viszony pedig akkor is tárgyiasult, ha két ember közül bár csak az egyik nem veszi figyelembe a másik ember mivoltát.

Mit jelent ez a nyelvben? Részben valóban a mellérendelő, illetve alárendelő mondatok gyakoriságát és típusát, de csak alig ezt, sokkal inkább az absztrakció fokát, amely Karácsony szerint a nyelvtanban is megnyilvánul. Karácsony szerint  a mellérendelésre a viszony kiemelése a jellemző, hogy valami csak valami máshoz képest önmaga – a tanár ücsöröghet a katedra mögött, amennyit akar, diák nélkül nem tanár, a munkaadó munkavállalók nélkül nem tud mit kezdeni az üzemével, s mindez persze fordítva is érvényes. Ha mellérendelő viszonyban vannak, az azt jelenti, hogy úgy beszélnek, viselkednek, hogy kiderül: ennek a kölcsönösen függő viszonynak tudatában vannak. Nyelvtani példával: a magyar a birtokon (is) jelöli, hogy összetartozik a birtokossal, a német nem (a kutya/kutyának a fark-a; der Schwanz des Hundes). Figyeljük meg, hogy a testrészneveket, a rokonságneveket meg még inkább szinte csak birtokviszonyban használjuk: ritkán beszélünk úgy általában bátyról és húgról (nehezünkre is esik, kiejteni is, leírni is), csaknem mindig valakinek a bátyjáról vagy húgáról van szó, mert ezekben a szavakban a konkrét viszony jelölése a fontos. Az alárendelésre viszont éppen az elvonatkoztatás jellemző, az, hogy a gondolkodás egyetlen középpontba állított fogalom köré szerveződik. A németben nincs abban semmi furcsa, ha „a fivér” vagy „a nővér” csinál ezt-azt („mikor elállt az eső, a fivér elment a boltba”), a magyarban viszont valakinek a fivére vagy a nővére csinál ezt-azt: kevés olyan kontextus van, ahol ne lenne kötelező a fivér, nővér kötődését is jelezni.

A mellérendelő gondolkodás és nyelvi megformálás képszerűbb, az alárendelő elvontabb. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az alárendelőben nincsenek metaforák, csakhogy a mellérendelő gondolkodás képei konkrétak, a metafora forrása valós helyzet, kép, tulajdonság, például a macska valóban kerülgeti a forró ételt, ha meg akarja enni, de még nem meri. Az elvontabb alárendelő gondolkodásban viszont a metafora, amivel jellemezni akarunk egy helyzetet, maga is újabb értelmezendő metafora. Karácsony németből hozott példájával: „Ha a szamárnak túl jól megy, a jégre megy táncolni.” (Wenn es dem Esel zu gut geht, geht er aufs Eis tanzen.) Ebben a szamár (buta ember), a jégre megy (veszélynek teszi ki magát) és a táncolni (örömét, elégedettségét kifejezni) önmagában is metafora.

Aztán ha például egy nyelvben a fogalmak túlnyomó többségére rögzült, bevett kifejezéseket használnak (azaz nagy a lexikalizálódott kifejezéskészlete), akkor a kifejezésekben megbúvó egykori metaforák egy idő után fosszilizálódnak, magát az új fogalmat fogják pusztán fölidézni, a metafora elveszti a kapcsolatot egykori forrásával. (Tudom, tudom, egy kis türelmet kérek, jönnek még ma a metaforák, és akkor világosabb lesz ez is.) A mellérendelő gondolkodásban-nyelvben kevesebb a rögzült jelölés, így több az alkalmi megoldás, de ezek értelemszerűen, éppen alkalmiságukból adódóan, élőbb kapcsolatban állnak az aktuális beszélő személyiségével, hangulatával és a kontextussal, ezért aztán nagyobb a kifejezőerejük is. (Olyasmi ez, mint hogy a pszichológusok szerint a túlságosan jó memória gátolhatja a kreativitást, mert hogy kész válaszok és megoldási módok hívhatók elő olyankor, amikor mások kénytelenek maguk megoldást keresni.)

Az alkalmi és a rögzült kifejezés közötti különbség időnként kristályosan tisztán mutatkozik meg: amikor úgy érezzük, a másik szinte költő (nem véletlenül, hiszen a szépirodalom metaforáit is akkor értékeljük nagyra, ha eredeti módon kapcsolnak össze képeket). Nekem ilyen volt például, amikor török beszélgetőtársam rögtönözve mondta egy kisfiúra, akit én szimplán vörösnek minősítettem volna, hogy „sárgadinnyebél-színű hajú” (valóban az volt, és tényleg nem is vörös), vagy amikor a „jó étvágyat”-ra nem a szokványos, éppen ezért semmit sem jelentő, puszta udvariaskodás „jó étvágyat’, esetleg „neked is”, „viszont” volt a válasz, hanem az, hogy „együtt legyen” – ami magyarra fordítva idétlenül hangzik, de abban a helyzetben élő és valódi kívánság volt, az együtt étkezés rítusának megtisztelése.

Természetesen egy nyelven, egy társadalmon belül is lehetnek ilyen különbségek, ha nem az agyonmosott, kopott köszönésekkel nyitunk vagy búcsúzunk, és pontosan tudjuk, mennyivel jobban örülünk mindannyian egy személyre szabott karácsonyi, születésnapi, újévi jókívánságnak, mint a kötelező odavetettség érzetét keltő BÚÉK-nak – valljuk be, ennél kínosabb kívángatást nehéz találni, talán az újabban terjedő, viccesen egyéninek szánt, valójában mindent elöntő születésnapi Boldogot! lehet méltó párja: olyanok ezek, mint pénzt adni ajándékba, ráadásul boríték nélkül. Elővehetjük megint kedvenc színneveimet is, ha már a sárgadinnyebél-színű hajú gyerek előkerült: a meggy, az olíva, a lazac színe és a meggypiros, olívazöld, lazacszínű között még nagyobb eséllyel érzünk élénk kapcsolatot, mert ezek a színnevek sokkal kevesebb magyar anyanyelvű idiolektusában váltak önálló színnévvé, mint mondjuk a bíbor, bordó, narancs(sárga) és rózsaszín. De figyeljünk csak: ha ez utóbbi végéről elhagyjuk a szín-t, akkor a rózsa sokunknál átkerül a meggypiros és az olívazöld csoportjába, mert a lexikalizálódott színnév legtöbbünknél tartalmazza a -szín elemet is: a rózsa ’rózsaszín’ jelentésben élőbb kapcsolatban van a virág jellemző színével, mint a megszokott, lexikalizálódott rózsaszín.

Karácsony a mellérendelő viszonyt nevezi magyarnak, az alárendelőt németnek, indogermánnak, nyugat-európainak, kezdetben azért, mert – saját bevallása szerint –valóban így gondolta, nem sokkal később a magyar már általában véve ’keleti’-t jelentett nála, olyasféle módon, ahogyan Whorf létrehozta a „sztenderd általános európait”. Mire azonban közeledett rendszere teljes kidolgozásának végéhez, a mellérendelő szemlélet a ’humánus, emberközeli, személyes’ jelentést vette föl, s természetesen létrehozhatta és megélhette bármelyik nép, magyar, román, német, nyugat-európai egyaránt, mint ahogyan a magyar társadalomban is volt számos alárendelő típusú, az emberi kapcsolatokat tárgyiasító viszony, Karácsony legnagyobb bánatára. Emiatt a szerencsétlen elnevezés miatt szokták szegény Karácsony Sándort időnként leturanistázni – történhet ez büszke melldöngetéssel és gúnyos lefitymálással egyaránt, attól függően, hogy a turanizmust a címkéző dicső eszmének vagy kártékony bornírtságnak tekinti. Akárhogy is, maga a besorolás ostobán bántó, akár dilettáns irodalomban jelenik meg, akár akadémiai előadásban, hiszen előállítója nyilvánvalóan semmit nem tud Karácsonyról, és inkább annak drukkoljunk, hogy nem is olvasott semmit tőle, mint annak, hogy de, csak ennyire értette meg – bár nehéz máshogyan értelmezni a fajelmélet nyílt elutasítását, és a szintén nyílt hittételt a gondolkodási módok egyenrangúsága mellett.

Érdekes – vagy talán annyira nem is, inkább természetes, ismerve az uralkodó nyelvészeti paradigmákat –, hogy Karácsonyt a magyar nyelvészek alig ismerik (rosszabb esetben felületesen ismerik és lenézik), noha filozófiai rendszerének középpontjában a nyelv áll. A neveléstudományban tevékenykedők számára persze megkerülhetetlen, és a pszichológusok is többet foglalkoznak vele – talán a wundti indíttatás miatt, hiszen Wundt nemcsak néplélektanával vált meghatározóvá, elsősorban az antropológia, szociálpszichológia, nyelvészet számára, hanem ő volt a kísérletes pszichológia megteremtője is. De hát lassacskán csak bekerül majd végre Karácsony Sándor a magyar nyelvtudomány történetébe (természetesen vannak néhányan, akik számára mindig is ott volt, de kicsike klub ez). Igaz, terminusait ma már nem használjuk, és számos állítása, részmegjegyzése tarthatatlan lenne, ha mai értelmezési keretünkbe illesztve ítélnénk meg – ha azonban nem a konkrét kijelentéseket (bár azok között is van jó néhány időtálló), hanem a mögöttük húzódó szemléletet, nyelv- és kultúrafilozófiát vesszük alapul, akkor joggal mondhatjuk, hogy Karácsony a modern antropológiai nyelvészet, szociálpszichológia, pszicholingvisztika, kognitív tudományok és pedagógia számos, azóta empirikusan igazolt megállapítását előlegezte meg.

Az egyik ilyen, hogy abban a gondolkodásban és nyelvhasználati módban, amit ő mellérendelő szemléletűnek nevezett, a kijelentések (tagmondatok, mondatok) értelmezési rendben követik egymást: az időrend, az oksági viszonyok, összefüggések kirajzolódnak abból, ahogyan a mondandót megszerkesztjük. Ma már jól tudjuk, hogy az események és egyáltalán, az élet ilyen szubjektíven logikus narratívákba rendezése nemcsak gondolkodásunk alapvető szervezője, hanem az emlékezeté, az önkép kialakításáé is. A gyerekek elsőként ezt a narratívaszervezést tanulják meg, és az sem véletlen, hogy anyatigrisként vigyázunk a magunkról, másokról és világról szóló magyarázó meséinkre, ezért védelmezzük őket akár a tényekkel szemben is – mára közkeletűvé vált kifejezéssel, ezért kerüljük a kognitív disszonanciát, mint ördög a tömjénfüstöt: inkább kizárjuk elménkből azokat az ismereteket, amelyek megrengetnék gondosan kiépített belső történeteink világát.

Sok más hasonló példát lehetne mutatni arra, hogy Karácsony meglátásait igazolták az utóbbi évtizedek empirikus kutatásai. A legfontosabb talán mégis annak a fölismerése volt, hogy az ember nemcsak a köznapi szólás – vagy inkább közhely – szintjén „társas lény”, hanem valóban, evolúciós értelemben az: biológiailag sem tud más lenni. Ma már tudjuk, hogy a csoportos élethez való alkalmazkodás genetikusan öröklődő, egyetemes emberi tulajdonságainkba is bele van kódolva: a szabálykövetés, a közös cselekvésre való hajlandóság, a tekintetkövetés, a figyelem összehangolása, az agresszió csökkentése a csoporton belül, illetve a csoportkohézió növelése minden lehetséges más eszközzel is, az elme- (vagy tudat)olvasás magas szintje, a tanulásra és a tanításra való hajlam stb. Ezek a tulajdonságok tették lehetővé az emberre jellemző kulturális produktumok létrehozását, például a rítusok kialakulását, a mítoszok, a vallás, később a (csoport)történelem megjelenését, a komplex szokásrendek kifejlődését. És természetesen a nyelv kialakulását is. A nyelv, ha tetszik, kétszeresen is társas jelenség. Egyrészt a társakkal fenntartott viszony folytonos jelzésére szolgál: emlékezzünk csak, bármit mondunk, nyelvhasználatunk jelzi, hogy kik vagyunk, kinek gondoljuk magunkat, és milyen viszonyba helyezzük magunkat beszédpartnerünkkel – erre való a nyelvi változatosság. Másrészt értelemszerűen a nyelv segítségével örökítődik tovább a kultúra összes verbális vonatkozása – márpedig a kultúra ugyan nem kizárólag, de legnagyobbrészt mégis csak nyelvhez kötődő egységekből áll.

Így már mindjárt nem olyan csodabogár Karácsony, mint amilyennek láttatni szeretik az akadémiai életben kétségtelenül egyedi fogalmazásmódja miatt. Most nem arról van szó, hogy kortársai közül sokan – Gombocz Zoltán, Kodály, Bartók, Sík Sándor, Németh László, Szekfű Gyula, Veres Péter – tisztelték és barátai voltak, hanem arról, hogy Karácsony szemlélete természetesen közeli rokonságban áll mindazokéval, akik valamilyen módon szintén Humboldt nyelvfilozófiájából indultak ki, vagy legalábbis ahhoz hasonlóan társas, közösségi teremtménynek tekintették a nyelvet és a kultúrát, nem pedig eleve adott, univerzális ideák esetlegesen, a lényeget nem érintően különböző leképezésének. A gondolatrendszer rokonsága (mondhatni a „családi hasonlóság”) elegáns famíliát hoz létre, fényes nevekkel: csak a kortársak közül közéjük tartozik a nyelvfilozófus Ludwig Wittgenstein, az irodalmár Mihail Bahtyin, a pszichológus Lev Vigotszkij, az antropológus Bronisław Malinowski, Buberről már volt szó – valamennyien tudományterületük ikonjai, de ennél fontosabb, hogy a gondolkodás óriásai.

Közéjük tartozott természetesen a legutóbb emlegetett triász, Boas, Sapir és Whorf is. Az ő relativizmusuk kapcsán bőven volt szó arról, hogy a nyelv belső viszonyai, jelentései valóban befolyásolhatják gondolkodásunkat. Azt is tudjuk, hogy a kapcsolat a másik irányban is él: egy-egy közösség automatizált, reflektálatlan világszemléletét, értékrendjét, természetesnek tartott világértelmezését, belső hatalmi viszonyait, emberi kapcsolatainak jellegét nagyon érzékenyen mutatja a nyelv – láttuk a korábbi részekben, éppen ezekkel a nyelvben kitapintható kulturális és társadalmi viszonyokkal foglalkozik az antropológiai nyelvészet, a szociolingvisztika és a kognitív nyelvészet. A két irány természetesen nem szemben áll egymással, hanem kiegészíti egymást: a relativizmus képviselői sosem mondták, hogy csak a gondolkodás hat a nyelvre, vagy csak a nyelv hat a gondolkodásra, mindössze kutatásuk fókuszát állítják be egymástól eltérően. Karácsonyt is az érdekelte, hogyan bontható ki a nyelvből az éppen a nyelv által közösségivé váló gondolkodás (csak a társasléleknek ma már habitus vagy kultúra volna a neve), s hogy ha ezt megismertük, hogyan alkalmazhatjuk a pedagógiában.

Hasonló kérdéseket tesz föl az az irányzat is, amelyet kognitív nyelvészetnek neveznek: mit bogozhatunk ki a nyelv tanulmányozásával a gondolkodásról, arról, hogyan alakítjuk ki fogalmainkat, mi az, ami univerzálisan emberi, s mi az, amit saját kultúránk miatt tartunk csak „evidensnek” – és hogyan alkalmazható az élet különféle területein mindaz, amit a nyelv elemzése segítségével megtudunk az emberről? A kognitív nyelvészeti kutatásokból elsősorban a metaforaelmélet vált ismertté, teljesen érthetően, mert megkapó élmény, amikor restauráljuk a hétköznapokban agyonhasznált, megkopott, már észre sem vett metaforáink fogalmi kapcsolatait, és megjelennek eredeti színeik – ennek a munkálkodásnak az életrehívását elsősorban George Lakoffnak, a Berkeley professzorának a nevéhez kapcsolják. Lakoff és munkatársai, tanítványai a nyelv metaforikus szerkezeteiből indultak ki, hogy választ kapjanak az előbb sorolt kérdésekre – és kutatásaik megerősítik Karácsony olyan vadnak látszó kijelentéseit is, mint hogy az elsődleges (mellérendelő) metaforák a testi tapasztalásból származnak.

A metaforák tehát. Legutóbb bajmolódtunk már egy keveset a metafora és a metonímia különbségével (nevezetesen hogy az egyik hasonlóságon, a másik „érintkezésen”, azaz rész-egész vagy ok-okozati viszonyon alapuló névátvitel), most sajna az a szomorú hírem van, hogy az a metafora és metonímia klasszikus, retorikai értelmezése volt – a kognitív nyelvészetben mást jelent a metafora és a metonímia. Na jó, a kognitív nyelvészeti értelmezés nem minden ízében más, mint a retorikai, vannak átfedések köztük, de éppen ezért figyeljünk még inkább a különbségekre. Mindenekelőtt: a kutatás ebben az elméleti keretben nem a nyelvi formára, hanem a mögötte húzódó, a kifejezés által megjelenített fogalomra irányul, éppen ezért fogalmi metaforának nevezik.


Weird connections – flickr/henekis

A fogalmi metafora két fogalom összekapcsolása, méghozzá úgy, hogy az egyik fogalmat (ez a célfogalom) egy másik fogalom (a forrásfogalom) sajátosságaival jellemezzük. Klasszikus példával: a vitát a háború fogalmi keretében írjuk le. Szembenálló felekről beszélünk, akik időnként legyőzni, időnként meggyőzni készülnek egymást, érvekkel fegyverkeznek föl, szópárbajt, szócsatát vívnak, aztán egyikük föladja álláspontját, mert megtörik a másik érvei alatt, visszavonul, megadja magát, ha úgy érzi, hogy túl sok érve esett el, semmisült meg. Jól látszik: a forrásfogalomhoz (háború) kapcsolódó ismereteket, tulajdonságokat, asszociációkat, kifejezéseket vetítjük rá a célfogalomra (vita), méghozzá szisztematikusan, tehát több érintkezési pontot létrehozva. (Ha egyetlen közös pont kapcsolja össze a két fogalmi mezőt, azt nevezik ebben a keretben metonímiának.) A megfeleltetés tehát többszörös, de soha nem teljes, hiszen a forrás- és a célfogalom természetesen különbözik egymástól. Mégis: a forrásfogalom sokat segít a célfogalom értelmezésében. Épp erre van kitalálva, hiszen a forrásfogalom a jól ismert, megtapasztalható, konkrét fogalom, amely kézzelfoghatóbbá, érthetőbbé teszi az egyébként homályosabb, elvont célfogalmat. Elvont fogalmakról a hétköznapi nyelvben nem is tudunk másképp beszélni.

Egy-egy célfogalmat több forrásfogalommal is értelmezhetünk: a szerelem lehet valamiféle gödör, csapda („sötét verem”), amibe beleesünk, nem tudunk kikecmeregni, kimászni, kiszabadulni belőle, nem tudjuk elkerülni – de tűz is lehet, ennek megfelelően lángolunk valakiért, égő, lobogó, tüzes, lázas, heves, forró, szikrázó érzelemmel, amíg nem hagy alább, mert akkor már csak parázslik, elhamvad, aztán kihuny. A lázas egy következő forrásfogalomnak is része, eszerint a szerelem betegség (a betegség szintén gödör, amiből ki kell mászni, ki kell gyógyulni), lázas, őrült, magatehetetlen állapot, gyötrő szenvedés.

A gödröt nem véletlenül forszírozom: átvezet minket ahhoz a megfigyeléshez, hogy az egyes irányok – például fönt-lent, bal-jobb – következetesen polarizálódó értékjelentéseket hordoznak. A bal-jobb a magyarban egészen egyértelmű, hiszen a jobb fölismerhetően őrzi a tövet, megegyezik a középfokával. A bal viszont negatív kifejezésekben fordul elő: balfék, balfácán, balkézről került, ballábbal kelt föl – így aztán ne csodálkozzunk, ha az, aki életében először hallja a baloldali és a jobboldali (balos, jobbos) kifejezést ideológiákra vonatkozóan, és fogalma sincs sem az eszmékről, sem az elnevezés kialakulásának kulturális hátteréről, az automatikusan a jobboldalinak nevezett pártokkal fog szimpatizálni. A baloldali mint kifejezés reménytelen küzdelmet vív a nyelvbe kódolt rejtett értékítélet ellen. Nem igényel hosszas magyarázatot az sem, hogy a lent, le a negatív, a fönt, föl a pozitív jelentéseket vonzza: lehet valaki földobva vagy levert, ha lelomboztuk, lekonyult, de majd fölvidul. Az ilyen típusú fogalmi asszociációk az elmélet szerint végső fokon közvetlenül a tapasztalatból származnak: az ősi tapasztalás pedig azt mondja, hogy a sok – élelem, nép, fegyver, eszköz – jobb, mint a kevés, ami pedig sok, az magas. Ugyanilyen egyszerű a jobb-bal értékmegoszlásának oka: az ember (mint faj) dominánsan jobbkezes.

Túlságosan, már-már romantikusan ábrándozónak, naivnak tűnik? Annak. Hozzászoktunk a posztmodernnek titulált világ rafinált absztrakcióihoz, meg ezek bonyodalmas dekontstrukcióihoz. De az evolúciós pszichológia megállapításai ugyanilyen együgyűnek tűnhetnek, pusztán azért, mert azt vizsgálják, hogy az emberi kultúrák ma is létező univerzális elemei közül melyik jött létre az egykori környezethez való alkalmazkodás révén – mert hát hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy fajunk biológiailag ugyanolyan most is, mint volt ötven, száz vagy százötven ezer évvel ezelőtt. Szemléleteink, kultúráink sokfélesége mögött máig ott rejtőzik a kultúrák egyetemes tulajdonságainak kis csoportja, s ezek fogalmi háttere, szemlélete nyilvánvalóan primer tapasztalatokon nyugszik, az azonosságok nem egyszer a biológiai beágyazottsággal, sőt olykor– mint a színnevek megjelenési sorrendjéből is láttuk legutóbb – a nyers fiziológiával magyarázhatók.

A fogalmi metaforák éppen azt mutatják, hogy az emberi gondolkodás, szemlélet kiindulópontja leginkább önmaga. A térbeliség kifejezéseiben ő az origo, hozzá képest van valami elöl, hátul, jobbra, balra, alul, fölül. A különböző nyelvekben hemzsegnek azok a metaforák, amelyek az ember testrészeit vetítik rá a külvilágra, és a magyarban is tömegével találunk ilyet, csak néhány példával: a hegynek lába, háta, gerince, dereka, gyomra van, a folyó forrása , és torkolattal kapcsolódik más vízhez, a fésűnek, gereblyének foga, bögrének, szatyornak, fazéknak füle, a cipőnek nyelve, talpa, sarka, orra, az edénynek, medernek, csónaknak feneke, a széknek lába van. Az ember igen jó – a legjobb – a fajtársak, más állatok szándékainak a kifürkészésében, és kényszeresen szándékot lát mindenben. Nem is tudunk másképp beszélni, mint hogy értelemmel, szándékokkal rendelkező lényekre jellemző cselekvésekkel írjuk le a természeti jelenségeket, a tárgyak egymásra hatását: a nap kisüt, a szél fúj, a kidőlt fa elzárja az utat, az eget elborítják a felhők, a kalapács megüti a lábam, ha ráejtem, és így tovább – pedig a napnak eszében sincs sütni, a kidőlt fának kisebb gondja is nagyobb annál, hogy elzárja szegény az utamat. A nap nap, fizikai jelenség, a fa meg éppen az útra dőlt, egyszerűen ott van. (Mégis: mennyivel szemléletesebb azt mondani, hogy „eszében sincs” sütni, meg hogy „kisebb gondja is nagyobb”...)

Az érzelmekre, térbeliségre, időre, énképre, erkölcsre vonatkozó alapmetaforákban szintén az ember elsődleges tapasztalása jelenik meg. A harag fogalmának szervezését például a forró folyadék szolgáltatja: ha valaki haragos, akkor fortyog benne az indulat, saját levében fő, majdnem fölrobban, szétveti a sistergő düh, aki könnyen haragra lobban, az forrófejű, heves, és le kell hűlnie. (Ehhez kell egy másik metafora is, az, hogy „az emberi test edény” – ez szintén az alapmetaforák egyike.) A gondolat, illetve az ehhez szorosan társított beszéd (szó), szöveg befogadásának fogalmát az evés fogalma segít értelmezni: éhezünk és szomjazunk rá, földolgozzuk, megemésztjük, eltelünk, jóllakunk vele, szellemi, lelki táplálékunk, ha tetszik, akkor habzsoljuk, de találkozunk nyers ötletekkel, olykor pedig megfekszi a gyomrunkat. Természetesen szó sincs arról, hogy az alapmetaforák létrejöttük után megkövesednek, lezárulnak, ellenkezőleg, vadonatúj kifejezések is csatlakozhatnak egy-egy fogalmi metaforához. Éppen ez a lényegük: ha a fogalmi metafora létrejött, a későbbiekben már magához, saját fogalmi tartományához igazítja a gondolkodásunkat, és olyan kifejezésekkel egészítjük ki, amelyek megfelelnek az alapmetaforának. A befűt valakinek vagy a kiengedi a gőzt ihletője közvetlenül talán a gőzgép volt, de – minthogy gőzről van szó – tökéletesen illeszkednek abba a sorba, hogy „a harag forró folyadék”, és aki nem látott még gőzgépet, az is láthatott túlhevített kályhát és fedőt emelgető forró gőzt.

Már ebből is világos, hogy az alapvető fogalmi metaforák valóságosan megtapasztalt jelenségekre épülnek. „A vita háború” metafora mögött Lakoff szerint valójában nem is a háború az elemi élmény (szerencsére), hanem a kisgyerek hadakozása, küzdelme a gondozói akarat – tisztábatevés, fürdetés, öltöztetés, szemüveg megszerzésének megakadályozása, hajtépés leállítása stb. – ellen. Ezt a testi tapasztalatot kísérik azok a kifejezések, amelyekből fölépül a harc, dulakodás fogalma, később aztán ehhez társul a kortársakkal való huzakodás élménye, aztán a jó esetben csak könyvekből, filmekről, iskolai tanulmányokból megismert háború fogalma.

Csak azért hozok még egy példát, mert az előző metaforákat ma is könnyedén kibontjuk, van viszont egy olyan alapmetafora a magyarban, amely a legszemléletesebben mutatja, mennyire szeretjük, ha egy-egy jól ismert testi tapasztalat tapinthatóvá tesz elvont fogalmakat. Néhány bekezdéssel korábban azt írtam: „a forrásfogalom a jól ismert, megtapasztalható, konkrét fogalom, amely kézzelfoghatóbbá, érthetőbbé teszi az egyébként homályosabb, elvont célfogalmat”. Azaz akkor értünk jól valamit, ha kézzelfogható – azaz a fogalmi metafora: „a megértés valaminek a megfogása”. De alátámasztja ezt más kifejezés is? Alá bizony. Előfordultak már sokszor ebben a fejezetben ezek a szavak: ért, megért, értelmez, fölfog, fogalom – a megért töve ugyanaz az ige, mint az el-ér, meg-ér-int töve, a föl-fog-ban és szócsaládjában tisztán fölismerhető a fog ige.

Lakoff szerint a fogalmi metaforák létrejöttének oka az agy működésében keresendő: ha két neuronkör többször párhuzamosan aktiválódik, előbb-utóbb összekapcsolódnak (az egyik aktiválása a másikat is aktiválja). Nemcsak két fogalom kapcsolódik így össze, hanem két érzékelési élmény is – ezeket nemnyelvi metaforáknak is nevezik. Ezen alapul a művészet. Amikor egy kép nem pusztán vagy nem elsősorban az ábrázolt tárggyal, hanem színeivel, formáival, elrendezésével kelt bennünk érzelmeket, vagy egyenesen beleképzeljük magunkat a képbe, nem is csak ember, hanem akár egy ott megjelenített növény vagy tárgy helyzetébe is – mert egyébként miért fájna nekünk egy cédrus magányossága. A nemnyelvi metafora par exellence példája a programzene: vacogunk Vivaldi tompán csillogó, ezüstszürke, jégcsapos, kopár téli erdejében, Smetana zenéjétől látjuk („megképzik előttünk”), hogyan dagad csermelyből hömpölygő folyóvá a Moldva, és azért tökéletes a Malév-szignál, mert anélkül is a felhők fölötti, sugárzó kék szabadságba röptet, hogy tudnánk, légitársaság zenéjét halljuk (ha tudjuk, akkor pláne). A teába mártott madelaine íze sem csak emlékeket, hanem hangulatokat, képeket és dallamokat is fölidézhet bennünk. Az első szerelmünktől kapott csokipecsétes fehér kis plüsskoalát sem a narratív emlékek, hanem az ötévente egyszer ezredmásodpercekre újraélhető hangulat – színek, illat, érzés – kedvéért nem dobjuk ki.

Ha a testi érzékelés által aktivált neuronkör egy fogalom neuronmintázatával aktiválódik párhuzamosan, akkor abból elsődleges, közvetlen tapasztalásra épülő fogalmi alapmetafora jön létre – számos példát láttunk erre. Az alapmetaforák éppen azért hasonlóak nagyon sok nyelvben, mert forrásfogalmuk, a testi tapasztalás értelemszerűen azonos. Az alapmetaforákra aztán nagy változatosságban épülnek rá további metaforák, összetett fogalmi metaforákat hozva létre, ezek az újabb és újabb rétegek már igencsak különbözhetnek kultúránként. Két komplex fogalom összevegyítéséből létrejöhet egy harmadik, mindkét forrásától elkülönülő fogalom – a „magyaros pizza” például a ’pizza’ és a ’magyaros étel’ (pl. kolbász, szalonna, hagyma, csípős paprika) fogalmát vegyíti össze egy harmadik, korábban nem létező fogalommá. A fogalmi metaforák gyakran szolgálnak szólások alapjául, de az irodalmi metaforák sem a semmiből megalkotott képek, hanem az adott kultúrában, nyelvben létező fogalmi metaforákra épülnek.

Mindezekből az következik, hogy a hétköznapi nyelvhasználat is csupa metaforából áll, és hogy a nyelvből kibontakozó fogalmi metaforák föltárják mind az egyénre, mind a kultúrára jellemző, mind az általánosan emberi gondolkodás szemléletét. A nyelven keresztül jutunk el a fogalmi térképhez, de ne felejtsük el: a fogalmi metafora elsődleges a nyelvhez képest. A fogalmi metafora nem „képes beszéd”, nem a nyelv kreatív használatának a következménye, hanem fordítva: a nyelv kialakulásának előfeltétele volt a metaforikus gondolkodás. Hiszen lényegében minden szó, amelyik nem egyedi tulajdonnév, metafora: a fa csak abban az esetben alkalmazható több fára is, ha eltekintünk azoktól a különbségektől, amelyek az egyes fák között léteznek, ellenkező esetben minden egyes tárgynak, élőlénynek és jelenségnek egyedi nevet kellene adnunk. A neuronmintázatok párhuzamos aktivációja során kiépülő metaforicitás az alapja a prototípusalkotásnak, a kategóriaképzésnek, a tanulásnak. A metafora az elme alapműködése, lenyűgöző jelenség.

És mivel ilyen mélyen, tudatosulás nélkül ágyazódik gondolkodásunkba, észrevétlenül irányít bennünket: a manipuláció legkifinomultabb eszköze.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!