Sok-sok párt – és egy nagyvállalat
- Részletek
- 2011. november 07. hétfő, 04:27
- Endrődi Gábor
Közkeletű vélekedés szerint a magyar parlamentben ma öt párt képviselteti magát. Ez tévedés.
A Kossuth-téri épületben ma csak három párt foglal helyet – a negyedik egy korszerűen megszervezett nagyvállalat, egy százszázalékos tulajdoni arányban birtokolt leányvállalattal kistafírungozva.
A történet még 1995-re nyúlik vissza. A vezető kormánypárt elnöke akkor úgy nyilatkozott, nem a választási vereség fáj neki, hanem az, hogy a neobolsevik koalícióval szemben ott állnak egyetlenegy lap, rádió, televíziós csatorna nélkül, és még egy jóravaló, áldozatkész nagyvállalkozó telefonszáma sincs a zsebükben. A helyzet amúgy távolról sem volt ennyire kilátástalan. Ha kicsiben is, de már megvoltak a későbbi vállalatbirodalom alapjai. Az országgyűlés legfiatalabb pártja nem tévedésből kapta meg a legnagyobb közterületi reklámcéget, s éppenséggel az sem tett rosszat, hogy állami tulajdonú bankok 1992-ben csaknem egymillió forintos négyzetméteráron vették meg a pártnak kiutalt irodaépületeket. Önkéntesen, persze. Lánykérőbe nem mehet üres kézzel az ember.
A magyar bal- és liberális oldal a jelek szerint meg van győződve arról, hogy lendületes beszédekkel és alaposan kimunkált kongresszusi határozatokkal hatni lehet a közvéleményre. Felemelő érzés lehet látni, hogyan formálódnak a kongresszust megelőző pártkonferencia előkészítő plénumának tézisei. Végeredményben a tridenti zsinat is eltartott tizennyolc évig, mégsem szólt senki egy szót sem – könnyen megégethette magát. Vajon láttak-e már ezek az emberek nagyvállalati áruterítőket dolgozni a végeken? Ezer kilométereket utaznak, személyesen ismerik minden fontosabb bolt vezetőjét. Elbeszélgetnek az eladókkal, ellenőrzik, eléggé feltűnő helyen van-e a termék, néha visznek egy-egy ajándékcsomagot. Miközben a baloldali, liberális média a nem létező vállalathoz folyamatosan vezérigazgatót keres, elgondolkozott-e már valaki azon, ki fogja azt a kevéssé látványos, sziszifuszi munkát elvégezni, amit a Fidesz 1995 és 1997 között sikerre vitt?
Dinamikus, feltörekvő cégek magától értetődő természetességgel indulnak bevásárlókörútra. A célpontok általában ugyanazok: ígéretes, de szerény eszközökkel rendelkező vállalatok, illetve nagy múltú, értékes márkanevek birtokosai, akik hovatovább a gázszámláikat sem tudják kifizetni. 1998-ban az MSZP és az SZDSZ már valószínűleg túl volt a kétszázadik koalíciós egyeztetésen, amikor a Lendvay utcai székház hátsó traktusában felgyűrt ingujjú, fiatal marketing- és pénzügyi szakemberek az MDF és a KDNP mérlegét tanulmányozva feltették az ilyenkor szokásos kérdéseket: megér nekünk a márkanév húsz százalék saját részvényt? Nem sok ez? Van-e garanciánk ellenséges kivásárlás esetére? Vagy csak egyszerűen vadásszuk le a főtechnológust, és kínáljuk meg egy nyolc napon belül, nyom nélkül gyógyuló tagozattal? Merthogy tagozatból kimeríthetetlenek a készleteink. S nem utolsósorban: nem fognak-e majd a képviselőik elcsodálkozni, ha elolvassák, milyen törvényjavaslatot nyújtottak be előző nap a Parlamentben?
A baloldali-liberális koalíció és sok keserű tapasztalat tanította meg a vezető kormánypártot arra, milyen veszélyes egy önálló akarattal rendelkező, a parlamenti küszöböt átugorni képes partner. Olyan egérre van szükség, aki fotogén, jól mutat a Parlamentben vagy a Bazilikában, ugyanakkor minden pillanatban tudatában van annak, hogy egyedül dübörögni – csak az elefánt képes. S még így is elkerülhetetlen, hogy néha emlékeztessük: nem koalícióban, hanem szövetségben kormányzunk. Ha valaki nem tudná a különbséget, kérdezze bátran a régi szociáldemokratákat. Aki véletlenségből életben maradt közülük, készséggel válaszol rá. Gyakorló pedagógusok tudják: a jó példa hatásosabb minden hegyi beszédnél. A zsírkrétával könyvelő gazdapártot úgyszólván hetek alatt tolta le a pályáról a Fidesz – vajon a másik oldalon ki képes a gyomlálást elvégezni? Mert Olajfa-koalíciók legfeljebb arányos választási modell esetén működnek, vagy még ott sem.
A szenzációra éhes, bulvárosodó közélet nem lehet meg botrányok, korrupciós leleplezések nélkül. A kormányváltás óta az MSZP és az LMP is úgy érzi néha, nyomára bukkant valaminek. Sajtóértekezletet tartanak, célozgatnak, és várják, hogy történjék valami. Aztán néhány nap múlva elfelejtik az egészet. Mint a gyerekek. Ébresztő! Jó évtizede véget ért a manufaktúra-korszak. Ma egy érdemleges leleplezéshez az ügy maga édeskevés: forgatókönyv, médiaháttér, jól informált forgatócsoportok és mindenekelőtt egy főszereplő kell. Aztán jöhet az ismétlés, ha kell, naponta. Arc nélkül nincs történet, ezt minden dramaturg vallja; nem véletlenül adják el a leglehetetlenebb bóvlit a bulvár ikonjaival.
Ma közel-távolban a Fidesz médiabirodalma az egyetlen, amely képes rá, hogy egy ügyet hónapokig, akár évekig is a felszínen tartson és tetszése szerint formáljon. Csak vessünk egy pillantást arra a folyamatra, ahogy a baráti- és közmédiában – együtt a piac vagy 90 százaléka – 1956. október 23-át lassan 2006. október 23-a váltja fel. Az archívum mélyére kerülnek azok a képsorok, amelyeken jól szervezett, szakmájukat magas szinten művelő főállású utcai verekedők – kizárólag konstruktív szándékkal – felgyújtják a Magyar Televízió épületét, majd heteken keresztül rommá törik a Nagykörutat. A magunk részéről nem csodálkoznánk, ha a forgatókönyv következő változata a 2006. október 23-i sajnálatos eseményeket már az ÁVH és a szabadságáért küzdő nép összeütközéseként tüntetné fel, és ezt ünnepelnénk önfeledten. Vagy vegyük szemügyre azt a metamorfózist, ahogy Magyarország hajdani polgári kormányának igazságügyminisztere ezernyi hozzáértő kéz munkája nyomán olyasvalakivé vedlik át, aki ezereurós kalapokat viselt és abban fenyegette a naivitásig becsületes magyar üzletembereket.
The product – flickr/letbok
Szándékosan nem ejtettünk szót még a termékről. Marketing ide, médiastratégia oda, mondja az utca embere, mégiscsak a termék dönti el a sikert – és alaposan melléfog. Mert először a termék iránti igényt kell felkorbácsolni; el kell hitetni, hogy nélküle siralomvölgy lenne az élet. Immár egyedüli nagyvállalatunk csúcsmodelljét évekig ígérte a cégvezetés, és most a maga nagyszerűségében áll itt előttünk: kutatók, elemzők hada szeretné megtudni, mi az a varázslatos gazdaságpolitikai mix, amellyel egyidejűleg sikerült stagnálásra kényszeríteni a gazdaságot, fokozni az inflációt, előállítani Európa legmagasabb forgalmi adókulcsát, s eközben még arra is maradjon energia, hogy a forintot vagy tizenöt százalékkal leértékeljük az Esti mesében naponta temetett euróhoz képest. Mi a titka ennek a zajos sikernek? Államosítani hárommillió ember nyugdíj-megtakarítását, csökkenteni az ország devizatartalékát és mégis szinten tartani az eladósodottságot – ez bizony különleges képességeket sejtet. Csoda-e, hogy – legalábbis a miniszterelnök szóvivője szerint – az utcán tüntető tízezrek a folytatást követelik: nem, a tempóból nem szabad engedni.
S az elégedettségre nem ez az egyetlen ok. Nézzünk csak körül: a lemondott miniszterelnök az ügyészség folyosóján, a volt titokminiszter lábbilincsben, az áruló párt elnöke és frakcióvezetője a bíróság előtt, szóvivőjét az immár megújult BKV járatán verik véresre a haladás névtelenségbe burkolózó hívei. Még nem zárkóztunk fel teljesen Oroszország anyácskához; ott az áttekinthetőség kedvéért inkább lelövik az alkalmatlankodókat, de az irány bizonyosan jó: percekre állunk attól, hogy a világ nagy tisztelettel megkérdezze, a nyomunkba szegődhet-e.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
