Különvélemény jeles napokon


A múlt hétvégén a „hősök napját” ünnepelte a mai magyar hivatalosság, minthogy az első Orbán-kormány idején törvénnyel újították fel a Horthy-korszakban bevezetett ünnepet. A kormánytelevízió híradójában folyamatosan ismételték, hogy a világháborús hősök „a hazáért” harcoltak, „a haza védelmében” áldozták életüket. Ma „a nemzeti összetartozás napja” következik, minthogy első döntéseinek egyikeként azzá nyilvánította Orbán „forradalmi országgyűlése” a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját. A békeszerződés aláírása, a történelmi Magyarország felbomlása úgymond a legújabb kori magyar történelem legnagyobb tragédiája.

Különvéleményt jelentek be. Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk: az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű. Mégpedig a  magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán. Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait. Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét. Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni. Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig  a kommunista rendszerekben, 1945 után. Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.

Mellesleg a „nemzeti összetartozás” ünneplése egy fikciót ünnepel. Egységes magyar nemzet – hiába iktatja törvénybe e szókapcsolatot a Fidesz – kilencven évvel a történelmi állam felbomlása után nincs. A németek és az osztrákok a közös nyelv és kultúra, meg a távoli múlt közössége ellenére nem egy nemzet, az utóbbi háromszáz évben történetük szétvált. Hasonlóképpen a magyaroknál: a nyelv, a kultúra, a távolabbi történelemre vonatkozó tudat és érzésvilág közös, ugyanakkor a mindennapi élet élményvilága, szaktudás-anyaga, az elmúlt évtizedekre vonatkozó történelmi tudásanyag már más, mint ahogy más, mert más államhoz kapcsolódik a gazdasági és szociális érdekek szövevénye. A „nemzeti összetartozás” jelszava nemcsak ezt a kőkemény realitást tagadja, de harcias igénybejelentés is: ha területi igényeket nem lehet támasztani, a Fidesz „lakossági igényeket támaszt”, bejelenti igényét a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok – állampolgárként, esküjükkel a magyar államnak hűséget fogadóként – ide tartozására. Ez szembeállítja őket azzal az állammal és politikai közösséggel, amelyben élnek, megakasztja integrálódásukat abba a társadalomba, és súlyosan megosztja a szomszéd országok magyar kisebbségi közösségeit is.


Uncontrolled mind, uncontrolled senses – flickr/Iskcon

Aki politikusként 2011-ben „egységes magyar nemzetben” gondolkodik, az azzal a múltbeli politikával azonosul, amely hasonlóképpen gondolkodott, vagyis a revíziós politikával, amelynek jegyében Magyarország belépett a második világháborúba. Az mondhatja azt, amitől a múlt vasárnap zengett minden tv-híradó, hogy a második világháborúban elesett magyar katonák a hazájukat védték. Valójában a Szovjetunió megtámadásához., Ukrajna feldúlásához semmiféle magyar érdek nem fűződött. A magyar hadsereg Hitler háborús céljait szolgálta, amikor az ország bekapcsolódott a háborúba. És természetesen a területi revíziót, hiszen a románokkal és szlovákokkal versengett Magyarország, amikor a németek mellé állt, hogy megtarthassa, amit Hitlertől és Mussolinitől Bécsben kapott. Ez lett volna a haza védelme? Így függ össze a Trianonnal kapcsolatos propaganda és a „hősök napja”, a második világháborús magyar szereppel való látványos azonosulás. Más alkalommal, a főváros fideszes vezetésének utcanév-politikájával, a Roosevelt- és a Moszkva-tér átnevezésével kapcsolatban már elmondtam: Tarlósék „lélekben” utólag is az egykori tengelyhatalmakhoz csatlakoznak, és szembefordulnak az antifasiszta koalícióval. Ugyanezt jelenti a „hősök napja” is. Európa felvilágosult tájain demokratikus politikus nem azonosul azzal, hogy országa a második világháborúban Hitler szövetségében vett részt.

Hogy a magyar jobboldal semmit sem tanult az elmúlt száz évből, azt tudjuk, egyre világosabban látjuk. Baloldaliaknak és liberálisoknak azonban nem kellene elfogadniuk ezt a történelemfelfogást, nem kellene trianoni tragédiáról beszélniük.

 

Bauer Tamás közgazdász - Déri Miklós felvétele


Korábban a Galamusban:

A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
G-7
Mi folyik itt kormányzás gyanánt?
„Nyaltam. Szar ember vagyok”
A hazudozás apológiája
Mit tegyünk nyugdíj-ügyben?
A magyar szellem
Köztársaság
Már nem köztársaság
A köztársaság lebontása
Távol maradva
Átállás
Orbán vallomása
Részletes vita
Két hamisság, egy igazság alkotmányügyben

Lásd még:
Alkotmánybírósági beadványok tára


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!