rss      tw      fb
Keres

Az ügyeskedés csapdája




Önmagában nem rossz taktikára, hanem inkább dörzsölt államférfi ügyes húzására vall az a nyilatkozat, amelyet Orbán Viktor Brüsszelben tett az EU-csúcstalálkozó után. Eszerint parlamenti felhatalmazás nélkül nem akart dönteni az eurózóna új megállapodásáról, kikéri az országgyűlés véleményét a „nemzeti szuverenitást érintő” ügyben. Ügyes, méghozzá két okból is, s nemcsak azért, mert „a konkrétumok nélkül felelőtlenség lenne aláírni a megállapodást” nagyon közel áll ahhoz, hogy Orbántól hihetően hangozzék. (Már ezt is meg kell becsülni.) Hanem azért is, mert egyrészt „aki időt nyer, életet nyer”, vagyis a kormányfő arra számít, hogy a parlamenti tárgyalásokra való hivatkozással legalábbis el lehet odázni a megállapodáshoz való csatlakozást, ezáltal a magyar gazdaságnak az EU-hoz való szorosabb kapcsolását. Másrészt, mert összesen kilenc, nem euróval fizető EU-tag vezetője nyilatkozott ekként, vagyis végre volt kihez csatlakoznia Orbánnak – finoman szólva – különleges gazdaságpolitikája védelmében, nem egyedül kellett kiröhögtetnie vagy épp kigolyóztatnia országát a „szabadságharcos” alapállás, illetve a másokat kioktató pökhendisége miatt.

Más kérdés, hogy az önmagában ügyes húzásból aligha fog Magyarország profitálni, s ez már súlyosabb következmény. Ha lesz ilyen esemény, ennek egyetlen oka van: Orbán Viktor maga, pontosabban az elmúlt másfél évben hirdetett (gazdaság)politikája, Matolcsy ámokfutásával együtt. Aki figyelte Magyarország történéseit az elmúlt hónapokban, annak szánalmas mosolyra görbül a szája, ha azt hallja, hogy Orbán a magyar országgyűlés álláspontját akarja kikérni a döntése előtt. Hiszen a parlamenti „kétharmad” tagjai hajszálpontosan azt teszik, amire Orbán épp utasítja őket, függetlenül attól, hogy milyen gazdaság- vagy társadalompolitikai, alkotmányos, illetve szabadságjogokat érintő szörnyűséget tesznek az orra elé, s ezt a nagy hatalmú kormányfő pontosan tudja. (E mostani bejelentés így tehát arról is árulkodhat, hogy Orbánnak fogalma sincs, merre is kellene vezényelnie megbízható talpasait.) Továbbá, a magyar kormány épp Orbánék lépései miatt eljátszotta azt a bizalmi tőkét, amely nélkülözhetetlen lenne valamiféle tartás megőrzéséhez ebben a mostani helyzetben. Elég régóta hangoztatta az ország különállását, a „Brüsszelből nem diktálnak nekünk” kivagyiságát, hogy most egyértelmű legyen: a csatlakozás az EU-mentő megállapodáshoz, a szorosabb gazdasági együttműködéshez nem megy a szuverenitás bizonyos mértékű önkorlátozása nélkül, márpedig ha ez bekövetkezik, akkor nehéz lesz tükörbe néznie, s a majdani aláírást akként megetetni a közvéleménnyel, hogy ezt tulajdonképp mi diktáltuk a többi tagállamnak. Vegyük hozzá, hogy mindez lehetetlenné tette a magyar kormány pozícióit az IMF-tárgyalások előtt, megkönnyítette viszont az asztal másik oldalán ülőkét. A Nemzetközi Valutaalapnak ugyanis nem kell más feltételt támasztania bármilyen támogatáshoz, mint Magyarország csatlakozását az EU-megállapodáshoz és pénzügypolitikája alárendelését ennek.

Ez a legszomorúbb az egészben: aligha van az az ügyes húzás, amely hitelessé teszi az eddigi hiteltelenséget.

(Fazekas Csaba)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!