Egyházügyi törvény: múlt, jelen, közeljövő
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2011. december 20. kedd, 04:30
Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője pénteken jelentette be, hogy „jogtechnikai megfontolások” miatt hatályon kívül helyezik a júliusban elfogadott új egyházügyi törvényt. Azt is közölte, hogy az új jogszabályt még idén el kell fogadni, várhatóan a két ünnep között. Hogy e tekintetben mi a kormányzópárt álláspontja azok után, hogy az Alkotmánybíróság hétfőn megsemmisítette az egész törvényt, arról Papcsák Ferenc hétfő esti indítványa és Lázár János nyilatkozata ad felvilágosítást. (1)
Hamar munka ritkán jó. A szólásmondás a 2011. július 11-én a parlament által elfogadott, „a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló 2011. évi C. törvényre bizonyosan vonatkoztatható. A hosszas előkészítés, hektikusan változó koncepciók után, a KDNP politikusai által formába öntött törvényjavaslatot a végszavazás előtt Lázár János módosító indítványa nyomán teljesen új alapokon álló koncepció váltotta fel, ami – a mostani országgyűlési szokásoknak megfelelően – simán átment a törvényhozáson (2). Az eljárás példátlan voltát nem is az súlyosbítja, hogy a kereszténydemokraták – az illetékes államtitkárral együtt – az utolsó pillanatban tudták meg, hogy saját maguk mit is akarnak igazándiból, lényegében olvasatlanul nyomták meg az „igen” gombot (logikai ellentmondásokat is a szövegben hagyva), hanem az, hogy az új alaptörvény megalkotását követően ez volt az Orbán-rezsim első „sarkalatos” törvénye. Ekként tehát mindenképp fontos és jellemző nemcsak a szűken vett egyházügyi szabályozás, hanem az átalakított alkotmányos alapokon nyugvó felépítmény későbbi elemei szempontjából is.
Márpedig a törvény tényleg elsietett, elkapkodott és végig nem gondolt jogalkotói munka terméke, csak olyan politikus alkothat ilyet, aki meg van győződve a tévedhetetlenségéről, legyen szó bármilyen rögtönzésről is. Aki azt hiszi, hogy ha kétharmada van, olyan bölcs is, hogy akár néhány perc alatt is sikeres jogalkotói munkára lehet képes. (S persze rosszat akar nemzetének, aki ezt vitatja.) A rögtönzés nyomán létrejött átfogó szabályozásnak most csak az egyik, leginkább ismert elemével, az egyházalapítás jogával, a vallási közösségek jogi személyiségének kérdésével foglalkoznék. (Bár a többi is – stílusosan szólva – megér egy misét.)
A kormánypropaganda a „bizniszegyházak” kiszűrésére hivatkozva csak 14 egyháznak adta meg az egyházi státust: a „történelmi” keresztény (római és görög katolikus, református, evangélikus, görögkeleti) vallások egyházai mellett izraelita felekezeteknek, a baptistáknak, és a Hit Gyülekezetének. A baptistáknak vélhetően csak azért, mert 1905-ben „törvényesen elismert” felekezetként más jogállást élveztek, mint a többi keresztény kisegyház, holott a nem sokkal később indult adventisták, metodisták, pünkösdisták stb. is legalább annyira méltók lettek volna erre – ha a Horthy-korszakban folytatódik a liberális jogalkalmazás, és nem üldözendő szektaként kezelik őket az állami hatóságok. A Hit Gyülekezete pedig talán csak azért, mert bár pár éve még kölcsönösen utálták egymást a Fidesszel, mára szövetségesek lettek, nyilván nem függetlenül a hitesek támogatóinak (szavazóinak) nagy számától, illetve a médiában gyakorolt befolyásuktól.
Az eredeti terv szerint 2012. január elsején életbe lépő új szabályozás azonban nemcsak az adókedvezményeket kijátszó álegyházakat, hanem tényleges vallási tevékenységet folytató, a szó szoros értelmében vett „történelmi” (kis)egyházakat is a „vallási egyesület” homályos jogi kategóriájába utalta. Pedig korábban az volt a kormány legfőbb érve, hogy a ténylegesen egyházként működő, alapvetően vallási tevékenységet folytató közösségeknek nincs félnivalójuk. Júliusban Lázárék rögtönzése nyomán kiderült, hogy nagyon is van. Az új törvény ugyanis a parlamenti kétharmad kezébe tette le az egyházzá nyilvánítás jogát (a független, formai szempontokra összpontosító bíróság helyett), kiszolgáltatva ezáltal az elismerésre vágyó közösségeket a pártpolitika széljárásainak.
Startled Jesus – flickr/jellywatson
Ez tehát a múlt. Az azóta eltelt időt leginkább az határozta meg, hogy egyre közeledett az év vége, s december 31-én nemcsak az óévtől búcsúztak volna a metodista, adventista, muszlim stb. közösségek, hanem egyházi státusuktól is. Köreikben széles skálája alakult ki a jogfosztó törvényre adható válaszlehetőségeknek. Voltak, akik az aktív tiltakozást választották, nyílt levelet írtak, a külföldi média figyelmére apellálva éhségsztrájkolnak, Alkotmánybírósághoz, nemzetközi fórumokhoz fordultak; mások tárgyalni akarnak a kormánnyal, vagy épp – tekintélyuralmi rendszerekben megszokott reakciókhoz hasonlóan – inkább arra gondolhattak, hogy nem érdemes pattogni, sőt talán megszólalni sem, mert azzal veszélyeztethetik a hatalom esetleges későbbi jóindulatát. Ha magukra vonják a „párt” haragját, kétséges lehet a jogállásuk rendezése, s a dilemma sajnálatos módon felidézi egy korábbi korszak egyházpolitikájának fogadtatását. Biztos stratégia ilyen helyzetben nincs, mint ahogy a beígért – a regisztrációs kérelmet formába öntő – kormányrendelet, illetve módosító indítvány sem ismert, s a törvényhozó, illetve végrehajtó hatalomnak van néhány fontosabb dolga mostanában, mint (az egyébként saját maguk által előidézett) helyzet megnyugtató rendezése.
Úgy tűnik, ha alapos és árulkodó késéssel, de az egyházügyi törvény kedvezményezettjei is kezdtek észbe kapni, hogy a történtek nekik is mennyire kínosak, és legalább adni a látszatra. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának december 7-i közleményét például azok az egyházak ellenjegyezték, amelyek júliusban még a demokratikus állam–egyház-viszony megnyilvánulásaként üdvözölték a törvényt. Most is elismerően nyilatkoztak az önnön privilégiumaikat kinyilvánító paragrafusokról, tisztelettel kérték viszont a kormányzatot, hogy tegye lehetővé az ökumenikus tanácshoz tartozó, egyházi státust elveszítő közösségek elismerését. A szöveg persze nem tartalmaz utalást arra, hogy az egyházak listáját hatalmi diktátummal alkották, s hogy ez milyen súlyos sérelme az érintett vallások híveinek, felekezeteik vezetőinek. De „szolidaritási nyilatkozatot” adott ki a – Fidesz szemében „destruktív szektából” értékes társadalomformáló egyházzá átlényegült – Hit Gyülekezete Országos Vezetősége is (vagyis vélhetően egyedül Németh Sándor főpásztor). Nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy mennyire méltányos eljárást követett a parlament azzal, hogy beemelte őket a privilegizált kevesek közé, egy sorban említve a „történelmi” egyházakkal. Viszont – az ökumenikus tanácsnál, úgy tűnik, jobban ismerve a jogalkotás mostani szokásait vagy épp jólértesültségről árulkodva – már nem elsősorban a regisztrációval kapcsolatos kormányrendeletet sürgették, hanem azt, hogy „a Kormány […] még ebben az esztendőben terjessze az Országgyűlés elé a törvényes feltételeknek megfelelő egyházak elismertetésére vonatkozó indítványát”. Tekintsünk el attól, hogy formálisan az egyházügyi törvény eredetileg nem a kormány által benyújtott indítvány volt (ahogy a lényegét adó módosítás sem): a hitesek legalább tudják, hogy a lista esetleges bővítése úgyis azon múlik, kiket akar a hatalom szeretni és kiket nem. (Fontos viszont, hogy ezek számára Németh a parlamenti elismerésig tartó átmeneti időszakban is az egyházi jogállás biztosítását kérte. Kitérőként, történelmi érdekességként megemlítjük, hogy a Hit Gyülekezete a mostanihoz hasonló törekvéseket 1993-ban – az idei törvény által jogaiktól megfosztott közösségekkel együtt – hogyan ítélte el: a közös nyilatkozat tanulságos szövegét lásd itt.)
Ezen a ponton bújik ki a szög a zsákból. A közeljövőben ugyanis leginkább arra lehet számítani, hogy a „kétharmad” meg fogja szavazni további kisegyházak kiemelt jogállását, méghozzá azért, mert az érdekei ezt kívánják. Ilyen érdek például a nyitottság demonstrálása, a külföldi kritikák élének csorbítása (gondoljunk arra, hogy az amerikaiak ugyanúgy értetlenül szemlélik (3) például a mormonok visszaminősítését, mint az iszlám országok a muszlim közösségekét, de nem került be minden izraelita felekezet sem), méghozzá a július 11-ikihez hasonló rögtönzés keretében.
Túl azon, hogy a hatalompolitikai kivagyiságból áterőltetett törvény csak végrehajtási bizonytalanságot eredményezhetett, a következmények általánosságban tanulságosak. A vallásszabadság ügyén esett folt már akkor is kitörölhetetlen, ha a vitathatatlanul egyházi tevékenységet folytató, a közjóért is cselekvő közösségek nevét a parlament hozzábiggyeszti a 14-es listához. Az érintettek persze fellélegeznek és talán megnyugodva hátra is dőlnek majd, de – az egyházakon túl, a társadalom egésze szempontjából – a történtek üzenete nem merülhet feledésbe. A lényeg ugyanis az, hogy a hatalmat most gyakorlók akarják a közélet valamennyi szféráját (például az egyházak működését) önnön képükre formálni. A módosítás után is fennmarad például a kérdés, hogy mi lesz az így is kimaradókkal, s legfeljebb sejthető, hogy a Fidesz-KDNP nem nyitottá tenni, hanem lehetőleg végleg lezárni szeretné a vallási közösségek elismertetésének lehetőségeit. Márpedig a vallásszabadság joga nemcsak azt jelenti, hogy mindenki szabadon hallgathatja a neki tetsző vallási tanítást, hanem azt is, hogy nyitott lehetőséget kell biztosítani a vallásos emberek szervezett (értelemszerűen törvénytisztelő) közösségeinek jogi személyiséggé válásra, méghozzá a pártpolitikai, hatalmi szempontok teljes kizárásával.
Demokratikus jogállamban az egyházügyi törvénynek az egyik legfontosabb szabadságjog biztosítását és kiterjesztésének lehetőségét kell kiindulópontként tekinteni, nem pedig a szabadság korlátainak felállítását, mint ahogy az most történt. Javaslom az illetékeseknek, nézzék meg, milyenek voltak a közvetlen elődökként alkotott egyházügyi (az 1895. évi XLIII. és az 1990. évi IV.) törvények. Persze, ennek eddig is bele kellett volna férni az idejükbe. Hamar munka ritkán jó, érdeklődéssel várjuk, hogyan próbálják menteni – egy másik szólást idézve – ami még egyáltalán menthető.
__________________
* Az alkotmányügyi bizottság hétfőn 22 órakor, az Országgyűlés plenáris ülésének félórás szünetében tárgyalt a fideszes Papcsák Ferenc által kezdeményezett javaslatról. Eszerint a törvényhozás az egyházakra vonatkozó sarkalatos törvényben állapíthatná meg az elismert egyházakat, valamint meghatározhatná a további elismerés feltételeit. Kétharmados jogszabály írhatná elő, hogy az egyházként történő elismeréshez milyen idejű működés, mekkora taglétszám, illetve milyen történelmi hagyományok és társadalmi támogatottságot kell figyelembe venni. A testület a kezdeményezést támogatta és sajátjaként nyújtotta be parlamenti szavazásra.
Lázár frakcióvezető az Alkotmánybíróság döntése után az MTI-nek azt mondta: Az új egyházügyi törvényt – érdemben nem változtatva a tartalmán – várhatóan december 30-án fogadja el az Országgyűlés. Az átmeneti törvényben is szabályozzák majd az egyházügyi törvény legfontosabb alapelveit, így például a parlament jogosultságát arra, hogy meghatározza, melyik szervezet lehet Magyarországon egyház, és melyik nem.
** Az Alkotmánybíróság (Ab) hétfőn éppen emiatt – közjogi érvénytelenségre hivatkozva – semmisítette meg a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvényt. Az Ab megállapította, hogy a házszabálynak a zárószavazás előtti módosító javaslatok benyújtására vonatkozó rendelkezése a demokratikus hatalomgyakorlás és a köz érdekében végzendő képviselői tevékenység garanciájának minősül, ezért megsértése olyan súlyos eljárási szabálytalanságnak tekintendő, amely a törvény részének vagy egészének közjogi érvénytelenségét idézi elő.
*** Lásd a tizenhárom amerikai kongresszusi képviselő december 16-ai levelét Orbán Viktornak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
