A doktori disszertáció védése
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. január 16. hétfő, 04:18
2010. november végén többek között az alábbiakat írtam a Schmitt Pál köztársasági elnök (hivatala?) által az új alkotmányt előkészítő testülethez küldött röhejesen botrányos (vagy botrányosan röhejes) szöveg kapcsán: „A gyakran alany-állítmányt egyeztetni, alapvető adatokat legalább egy Google-keresés szintjén ellenőrizni sem képes szerző minderre azzal tette fel a koronát […], hogy képes volt egy napilap cikkét plagizálni […], láthatóan meg lévén győződve arról, hogy aki a köztársasági elnök hivatalában dolgozik, már attól komoly szakértő lehet, hogy tudja kezelni a CTRL+C / CTRL+V billentyűkombinációt. Az eset minősíthetetlenül botrányos, hasonlóra példát sem tudnék mondani.”
Most már tudok…
Sőt, már félek, mi fog még kiderülni a köztársasági elnökről ezek után. Hagyjuk, hogy nincs tisztában a magyar helyesírás alapvető szabályaival, hogy nevetséges történelmi és alkotmányjogi eszmefuttatásokhoz kötődött a neve, hogy nem tudott egy komolyan vehető nyilatkozatot tenni, értékelhető nemzetközi kapcsolatépítésbe fogni az ország érdekében, a nemzet egészét képviselni vagy megszólítani stb. stb. – az igazi baj mégis csak az vele, ami hivatalba lépése óta folyamatosan, vagyis hogy fogalma sincs a köztársasági elnök valódi szerepéről. Válogatás nélkül aláír mindent, amit Orbán elé tesz, még büszke is rá, hogy ő nem más, mint egy fogaskerék a nagyhatalmú miniszterelnök rendszerében. Ez az igazán nagy baj. A többi csak ennek járulékos eleme, még ha a dolgok nyilván össze is függenek. Az egyetlen, amit fiatalkori sportsikerei mellett el lehet róla ezután is pozitívumként mondani: széles körű idegennyelv-ismerete és ezzel ki is merülnének a Schmitt Pál fan clubok érvei, ha lennének ilyenek egyáltalán. Diplomataként vagy sportdiplomataként sem igen alkotott maradandót, politikusi bukdácsolása során a főpolgármester-jelöltségtől a köztársasági elnökségig pedig végképp nem. Végül is meg sem kellene lepődnünk az előzmények ismeretében azon, hogy Schmittről kiderült, nagy valószínűséggel plagizálta a doktori értekezését. Mert ha a hvg.hu cikke igaz (létező dolgozatok létező szövegét mégsem lehet letagadni), akkor ez bizony a plágium kristálytiszta esete, függetlenül attól, hogy ki miként magyarázkodik vagy épp beszédesen hallgatásba burkolózik. Ugyanis 215 oldalból 180 oldalnak egy más munkával való teljes megegyezése nem lehet véletlen, a tudatosan megvalósított átollózás esete nyilvánvaló. Nem túl bonyolult: 1. Ha közösen dolgozott a bizonyos Georgijev bolgár sporttörténész Schmittel, akkor előbbi miért nem tett erről említést sem a kéziratában, sem a később e tárgyban publikált könyvében? 2. Ha csak ugyanabból a forrásanyagból (NOB-határozatok stb.), egymástól függetlenül dolgoztak, akkor matematikai esélye sincs annak, hogy ennyire hasonló szövegezésben fogalmazzák meg a következtetéseiket. Vagyis Schmitt – nagyon úgy tűnik – plagizálta Georgijev kéziratát, ami nem jogi vonatkozásai miatt súlyos ügy. Vagyis bármilyen furcsa, nem is az a legnagyobb bajom, hogy jelenlegi köztársasági elnökünk eltulajdonította valaki más szellemi termékét, és nem érdekel most az sem, elévült-e vagy sem.
Inkább az a fontos, hogy miért tette, és számolt-e a következményekkel. Az előbbire könnyebb választ adni. Schmitt disszertáció-védésén kívül aligha tekinthető a sporttudományok vagy a sporttörténet szaktekintélyének, nem halmozta el tudományos dolgozatokkal, szakkönyvekkel az olvasókat. De kellett neki egy doktori fokozat, és úgy érezhette, neki ennyi is elég hozzá. A saját szempontjából igaza is volt, mert joggal számíthatott arra, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökét úgysem fogják „elmeszelni”: nagyjából akármilyen tartalmú, de megfelelő terjedelmű, minimális követelményeknek épp hogy eleget tevő szövegét támogatni fogják. A MOB elnöke „nagy ember”, ki mert volna a szűk szakmai berkeken belül szembefordulni vele, függetlenül attól, hogy bírálói egyébként beosztottai voltak-e valamely sporttestületnél vagy nem. Szóval kellett neki a tudományos fokozat, és ehhez a legrövidebb utat akarta választani. Apellálhatott arra is, hogy úgysem derül ki a turpisság, ugyanis ha két éve nem lett volna köztársasági elnök, ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a lausanne-i múzeum kézirattárában szövegváltozatai után kutakodjon. (Ez egyébként azért is fontos, mert a bírálóinak nem lehettek ismeretei az eredeti Georgijev-kéziratról. Más kérdés, hogy a tudományos munka egyéb kellékeinek hiánya az opponenseknek is feltűnt, de ezt nem érezték elégnek a negatív véleményhez.) Nem irigylem a Semmelweis Egyetem doktori tanácsát: ha húsz éve a MOB-elnöknek nem volt illendő keresztbe tenni, akkor ma a „nemzeti együttműködés rendszere” legfőbb közjogi méltóságának pláne nem. A szakmai tisztesség vs. egyéni/intézményi érdekek egyik legnagyobb konfliktusa lesz ez számukra, aztán később hasonló esetek talán mások számára.
Ami pedig a következményeket illeti, ott sem a politikai természetűek a fontosabbak. Aligha fog lemondani a posztjáról (legfeljebb akkor, ha Orbán Viktornak ez áll érdekében, de akkor meg nem kell hozzá plágium-ügy), mert Schmitt még inkább meg lehet arról győződve, hogy másodjára sem kell megvédenie doktori disszertációját, vagy annak a becsületét. Nincs rá szüksége. Ha nem mond le a posztjáról, akaratlanul még egyértelműbbé teszi a különbséget a nyugat-európai demokratikus nagyhatalmak és kis hazánk között, arrafelé ugyanis egy mégoly népszerű miniszternek is derékba tört a karrierje a plagizálás miatt. Ott nem lehet ilyesmit csinálni, nálunk pedig lehet, hiszen akit Orbán („a párt”) állított őrhelyére, az alkalmas is rá, függetlenül mindenféle disszertációktól. Ha gyorsan lemondana, Orbán percek alatt találna a helyére valaki mást, még lehet, hogy ki is tudnák aknázni ezt a kommunikációs szituációt – de nem ebbe az irányba haladunk. (Egyelőre inkább a „mi nem hibázhatunk” magabiztossága árad felőlük, és a plágium-ügy inkább paranoiás félelmeiket igazolhatja arról, hogy mostanában mindenki „minket” támad.)
Viszont aligha gondoltak bele egy sokkal súlyosabb következménybe. Aki manapság az oktatás világában forgolódik, gyakran találkozik a plagizálás rohamosan terjedő – az internethasználattal párhuzamosan hétköznapivá vált – szokásával, sőt azzal, hogy a legtöbb fiatal egyszerűen nem is érti, mi ezzel a baj. (Megdöbbentő is volt a tévében látni, hallani a gyakori visszakérdezéseket: „na és akkor mi van?”) Ha Grammy-díjas zenét és Oscar-díjra jelölt filmet lehet letölteni a világhálóról – mondják, illetve gondolják –, akkor kész tudományos dolgozatot vagy annak részeit miért nem. (A napnál világosabb ellenérveket most hadd ne gyűjtsem csokorba, de ettől még napi gyakorlat, hogy a diákok még azzal sem fáradoznak, hogy a netes oldalról lemásolt szöveg betűtípusát átállítsák. Húsz éve még rendesen el kellett olvasni és saját kezűleg átmásolni a mástól elcapcarázott szövegrészeket, ami a mainál kétségtelenül valamivel nagyobb szakmai „igényességet” jelentett.)
Szóval ezek után hogy mondjuk egy diáknak, hogy nem szabad plagizálni? Hogy jogi és erkölcsi értelemben is bűnös dolog más szellemi termékét saját nevünk alatt futtatni, hogy a tudományos munkával szembeni legalpáribb tiszteletlenség a forrásmegjelölés nélküli, az idézés elemi szabályait felrúgó eljárás? Joggal fognak visszavágni, hogy ha a köztársasági elnöknek lehet, akkor nekünk is, legfeljebb nem szerencsétlenül tengődő értelmiségiek leszünk a diplománkkal, hanem közjogi méltóságok az Orbán-világban.
A köztársasági elnök plágium-ügyét ugyanis érdemes kiegészíteni a szintén napjainkat mérgező Majtényi-eset tanulságaival. Orbán nem írta alá egy fiatal, tehetséges és alkalmas oktató főiskolai tanári kinevezését, mert az illető apjának nem tetszik a rendszer, ráadásul véleményét múltja hitelesíti, tekintélyének súlya pedig nyomatékosítja. Továbbá a szintén nemrég nyilvánosságra hozott felsőoktatási megszorítások következtében könnyen lehet, hogy kikerülnek a tudományos szférából olyanok, nem is kevesen, akik komoly teljesítményt felmutató oktató-kutató szakemberek, és – az ifjabb Majtényihoz hasonlóan – nem plágiummal szerezték a tudományos fokozatukat.
Lehet, hogy épp ez lesz velük a baj?
Kapcsolódó írásaink:
– Huszár Ágnes: Plágiumgyanú
– Krémer Ferenc: Schmitt Pál, és a tudomány meggyalázása
– Pap László: Védhetetlen
– Mihályi Péter: A tét: megéri-e plagizálni?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
