Minimumok
- Részletek
- 2012. január 20. péntek, 04:00
- Kálmán László
A Milla vitát indított*„a demokratikus ellenzéki pártok és a civilek összefogásának feltételeiről”. Bár a vitaindítóban kitűzött célokkal teljesen egyetértek, úgy gondolom, hogy a benne foglalt minimum, az, amiben szerinte konszenzust kellene kialakítani, nagyon kevés, és bár a szervezetek megegyezhetnek benne, az ország lakosságára nem gyakorolna nagy vonzerőt, a tömeges támogatás és helyeslés elnyerésére nem alkalmas.
Hadd kezdjem egy konkrét esettel a közelmúltból. Egy környékbeli kávézó, amelynek a járdán kiülős része is van, azzal a kéréssel fordult az önkormányzathoz, hogy engedélyezzék egy korlát felállítását a kiülős rész és az úttest közé, hogy a gyerekek nehogy véletlenül kiszaladjanak az útra. (Megjegyzem, ugyanebben az utcában egy sarokkal odébb, meg messzebb még egy-két helyen, van ilyen korlát.) A következő választ kapták: „A terrasz közterület, az arra kihelyezett bármilyen korlát rontja az egységes utcaképet. Akinek ez nem tetszik, az kösse magára a gyerekét. És egyébként is, ha ezt megengednénk, akkor legközelebb már a kutyáknak kérnének kutyaházat.”
Nos, ebben a piszlicsáré esetben teljes pompájában láthatjuk azt, hogy miből van bőven elegük az állampolgároknak. Abból, hogy az általuk megbízott, az ő ügyeik intézésére felhatalmazott szervezetek házmesterként és háziúrként viselkednek, folyamatosan önkényes szabályokat szabnak a számukra, beleszólnak az életükbe, és emelik az életfeltételeik költségeit, ahelyett, hogy társasházi közös képviselőként működnének, akiknek az összedobott közös költség felelős, a köz javára való elköltése az egyetlen dolguk és joguk, és a megbízatásuk bármikor visszavonható. Elegük van tehát a hatalmaskodásból és az állam meg az önkormányzat maffiaszerű működéséből, elegük van abból, hogy ezek a szervek „vezessenek” ahelyett, hogy végeznék a dolgukat.
Nem idézek további példákat, mert szerintem mindenki érti, miről beszélek. Egy csomó településen a rendszerváltás óta olyan polgármesterek uralkodnak, akik a helyi maffia prominensei vagy képviselői, és mert a kezükben van a környék gazdasági ereje, teljesen indokoltan is választják meg őket, hiszen csak tőlük lehet bármit is várni — ha valamelyik ellenlábasukat választják meg, azt úgyis tönkretennék. És ugyanez igaz nagyban az egész végrehajtó hatalomra. Ráadásul a végrehajtó hatalom ebben a szerencsétlen parlamentáris kormányzásban teljesen összefonódik a törvényhozással. Mivel a kormányzatnak nem az a dolga, hogy betartsa a törvényeket (hiszen lényegében ő alkotja őket), a rendszerbe bele van égetve, hogy az állam szolgálat helyett uralkodik fölöttünk.
Landlord – travislouie.blogspot.com
Mindebből azt a tanulságot szeretném levonni, hogy messze nem elég a pártfinanszírozással és még néhány más (szintén tarthatatlan) rendszerrel kapcsolatban radikális reformokat javasolni. Olyan meggyőző mennyiségű és minőségű változást kell javasolni, ami meggyőzi az embereket arról, hogy itt többé sohase javasolhatják majd senkinek, hogy „kösse magára a gyerekét”, vagy ha mégis, akkor azonnali hatállyal repülnek.
Tehát a radikális változások szükségességébe azt is beleértem, hogy nem személyeket és pártokat kell elzavarni, hanem teljes mechanizmusokat kell átalakítani. Az emberek rég túl vannak azon, hogy egy-egy új szereplőt vagy szervezetet, legyenek azok akármilyen jó fejek, akármilyen karizmatikusak vagy minden gyanún felül állók, elfogadnának. A legvalószínűbb reakciójuk ez lenne: hogy „Na, most ők akarják megszedni magukat, mert eddig félre voltak állítva.” A vitaindító alapgondolatát ezért helyesnek tartom: egy személytelen és sok-sok szervezetből álló széles frontnak kellene megállapodnia egymással bizonyos minimumokban (lásd alább), és senkit sem kellene az előtérbe tolnia. De ez csak a szükséges alapfeltétel, a kérdés kulcsa az, hogy mik azok a minimumok, amelyekben meg kell állapodniuk.
Például az ügynöklisták nyilvánossága olyan részletkérdés, amelynek szimbolikus jelentősége van persze, de egyrészt nem áll az emberek érdeklődésének középpontjában, másrészt nem jelent változást az alapvető mechanizmusokban. Igazán jelentős változás az lenne, ha az állam működésével kapcsolatban lényegében minden nyilvános lenne (nagyon szoros kivételekkel, pl. hadititkok, meg persze az állampolgárok személyes adatai). Egyetlen kormányzati szervnek sincs semmi joga (és oka sem lehet rá), hogy titokban tanácskozzon és titokban készítse elő az intézkedéseit, hogy bármilyen pályázatot ne hozzon nyilvánosságra akár az elbírálása előtt, akár utána, és így tovább. A nyilvánosság nemcsak a demokrácia legfőbb kontrollja, de az emberek bizalmának a záloga is, nem beszélve arról, hogy ha a nyilvánosság a legcsekélyebb mértékben is sérül, azzal arányosan csökken a választások szabad, tiszta, demokratikus volta is. Minél kevesebbet tudok ugyanis a kormányzat működéséről, annál kevésbé áll módomban megítélni, hogy mivel jár, ha legközelebb rájuk vagy ellenük szavazok.
A korrupció kizárásának csak egy apró részlete a pártfinanszírozás megreformálása. Persze, egyetértek, a pártoknak ugyanolyan civil szervezeteknek kellene lenniük, mint a többinek. De ennél messzebbre kell menni. A nyilvánosság természetesen eleve gátat szab a korrupciónak, de vannak további hatékony eszközök is. A leghatékonyabb a véletlen szerepének növelése. Ezt az eszközt az athéni demokrácia óta számtalan helyen alkalmazzák a döntések befolyásolásának kizárására. (Például egyes országokban kisorsolják azt, hogy melyik bíró tárgyaljon a bíróságon egy-egy ügyet.) A mindennapi életben számtalan olyan ügy van, amelynek több egyformán jó megoldása van (vagy amelyek messze bonyolultabb annál, mintsem hogy a szakértők egyetlen jó megoldást találhassanak). Az ilyen ügyekben a szakértői elemzést hatalmi döntés helyett követhetné sorsolás. Ezt a módszert közbeszerzési kérdésekben, sőt személyi döntéseknél is nagyon jól lehet alkalmazni, hiszen kevés olyan poszt van, amelynek betöltésére csak egyetlen jelölt alkalmas.
Nem megyek bele egy teljes államreform részleteibe, csak azt akartam érzékeltetni, hogy a politikába vetett bizalom visszanyeréséhez ilyen átfogó változásokra van szükség. A részleteket illetően valóban csak a minimumban kell megegyezni. De nem tetszik a „nemzeti minimum” kifejezés sem. Többek között azért, mert a „nemzeti” szóhoz ide nem illő asszociációk társulnak: a magyar szóhasználatban a nemzet kulturális közösséget jelent, szemben az állampolgárok közösségével, amely politikai közösség. Aztán meg azért, mert nem egy minimum van, hanem legalább négy (ezekről kicsit részletesebben írok itt). Az első a liberális minimum: ide tartozik az, hogy a minőséget (az állami szférában is) csak az objektív mérőszámokban folytatott verseny garantálja, hogy önkényeskedés és beavatkozások helyett az ösztönzéseknek és az jogilag megállapított automatizmusoknak kell a rendszereket szabályozniuk. A második a baloldali minimum: ez előírja, hogy az államnak gondoskodnia kell a társadalmi szolidaritás intézményeiről, az önhibájukon kívül leszakadók támogatásáról, és így tovább. Aztán jön a jobboldali minimum: a magántulajdon szentsége, a hagyományok tisztelete. Végül a nemzeti minimum: a kulturális közösség életben tartása, erősítése. E négy minimum együttes elfogadása alapfeltétel lenne mindenki számára, aki közszereplést kíván vállalni.
De az állampolgárok számára talán legjobban megfogható, és egyben nagyon fontos változtatásra a felelős személyekkel kapcsolatban lenne szükség. Igaz, hogy az emberek hajlamosak egy-egy „vezetőben” bízni, tőle várni a nagy durranást – ez nem más, mint archaikus reflex, de a társadalmi változások meglehetősen idejétmúlttá tették. És furcsa módon ezzel az atavisztikus hozzáállással párhuzamosan megfigyelhetjük a vele ellenkező tendenciát is, a vezetőkbe vetett bizalom teljes megrendülését. Úgy látom, hogy lassan megérik a helyzet arra, hogy a mechanizmusok megváltoztatásával, a rendszerből fakadóan csökkenjen a döntések lebonyolításáért felelős személyek jelentősége.
Ezért nem találom szerencsésnek, hogy a Milla bevetette az „alternatív köztársasági elnök” ötletét. Nem szabadna kiszolgálni a közönség igényét a szimbolikus figurákra. Inkább az ellenkezőjét kellene tenni, meggyőzni őket arról, hogy lehetséges úgy intézni az ország gondjait, hogy konkrét emberek nevét akár ne is kelljen megjegyeznünk. Ehhez az kell, hogy „döntéshozók” és „vezetők” helyett sokkal inkább lebonyolítókban gondolkodjunk. Amihez viszont az kell, hogy a „hatalom” csúcsain állóknak ne legyen más szerepük, mint lebonyolítani az előre meghatározott játékszabályok szerint folyó játékokat. (A játékszabályokat a törvényhozásnak kell felállítania, amelynek ezek szerint a mindenkori végrehajtó „hatalomtól” függetlenül működő képviselőtestületnek kell lenniük.) A végrehajtó „hatalomnak” igazából csak akkor kell önálló döntést hoznia, ha a külső körülményekben lényeges változás áll be — ez azonban az állam működésében csak esetlegesen szokott bekövetkezni, és ezekre az esetekre amúgy is viszonylag független, csak a törvényhozás által ellenőrzött intézményeket szoktak fenntartani az államok: honvédség, jegybank stb.
És persze ilyen esetekben néha van helye a „közvetlen demokrácia” alkalmazásának is, például az önkormányzatok nyugodtan a lakosságra bízhatják az olyan alkuk megtárgyalását, mint amilyen „az utcakép egységességének” és a gyerekvédő korlátoknak a dilemmája. (Nem a népszavazás az egyetlen módja ennek, vannak az alkukötésnek finomabb eszközei is, amelyek kevésbé hátrányosak a kisebbségi vélemények számára.) Annyi bizonyos, hogy ha az önkormányzat vagy a kormányzat dönt, ahelyett, hogy az alkufolyamat lebonyolításában közreműködne, az mindig rosszul sül el.
_________________
* Az írás megjelent a nemtetszikarendszer.blog.hu-n. A szerző engedélyével kivételesen közöljük újra, hogy felhívjuk a figyelmet magára a vitára és a kérdésre: hogyan tovább? A Galamusban lásd például Krémer Ferenc írásait a tárgyban.
Kálmán László nyelvész
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
