Intellectual Mismatch
- Részletek
- Vendégek
- 2012. február 07. kedd, 05:13
- Hanák András
Kovács Zoltán Propagandaügyi Államtitkár válaszolt Francis Fukuyma Do Institutions Really Matter? című eszmefuttatására, amely január 23-án a The American Interest portálon jelent meg. A portál főszerkesztője készséggel közölte a levél szkennelt változatát, amelyet az Államtitkár a kerek pecsét mellett oly módon írt alá, hogy Zoltán Kovács, Ph.D. Valaki esetleg megmondhatná az Államtitkárnak, hogy a civilizált világban nincs olyan kormánytisztviselő, közhatalmat gyakorló potentát, aki ilyen minőségében Ph.D. megjelöléssel illetné magát. A név többnyire megteszi. Fukuyama is a becsületes neve alatt jelentette meg írását.
Kovács Zoltán több ténybeli tévedést ró Fukuyama terhére, és ebből rögvest arra a következtetésre jut, hogy a ténybeli valótlanságok szükségképpen téves okfejtéshez vezettek. Mit kifogásol az Államtitkár?
Elsőként azt, hogy Fukuyma, kétségtelenül tévesen, a magyar alkotmánybírák nyugdíjkorhatárának csökkentéséről írt. Azt gondolom, hogy a tudós nem igazán mélyedt el ebben a dologban, talán nem is tudja, hogy Magyarországon elkülönült Alkotmánybíróság működik. A fejében nincs különbség az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok között. Kovács Zoltán erre tekintettel kiigazítja Fukuymát, és közli a világgal, hogy valójában a rendes bírák nyugdíjkorhatárát csökkentették. Aligha tévedek, hogy erre az lesz Fukuyama reakciója, hogy ez ily módon annál rosszabb a tényeknek, mert érvelésének egyik vonala éppen arról szól, hogy Orbán alkotmánya (ezt ily pőrén írja le a tekintélyes tudós) lazítja a végrehajtó hatalom fékjeit és korlátait. Ráadásul Kovács Államtitkár azzal magyarázza a hivatalban levő bírák majd 10 százalékának kényszernyugdíjazását, hogy a forradalmi egyenlőség szellemében a köz minden szolgájára („those holding public office”) azonos nyugdíjkorhatár vonatkozzon. Ha egyáltalán létezik ilyen szabály. Mert Francis Fukuyama egyelőre csak azt látja, hogy az egyenlőknél vannak jóval egyenlőbbek is: Szapáry György nagykövet már évekkel túl van a hetvenen, külügyminiszterünk, Martonyi János is a 68. évét tapossa, Pintér Sándor pedig közeleg ahhoz a 64-hez, amelyről a Beatles dal szól.
Másodjára Kovács Zoltán azt teszi szóvá, hogy egyelőre nem dőlt el, hogy a Nemzeti Bank függetlenségének sérelmét megállapítja-e az Európai Bizottság, nem beszélve arról, hogy Fukuyama egyenesen a függetlenség megszüntetéséről írt. Az Államtitkár arra hívja fel a figyelmet, hogy az esküdtszék még nem hozta meg döntést. Maradjunk annyiban, hogy ez a dolog hamarosan el fog dőlni, a magyar kormány ugyanis – az erő és nem az érvek hatására – már hajlandó lenne minden jegybanki függetlenséget érintő javaslatot elfogadni, kivéve a bankelnök fizetésének kérdését és hogy az elnök a magyar alkotmányra tegye le esküjét. Egy ilyen egyszerű amerikai lélek számára, mint a stanfordi egyetem professzora, ez felér egy nolo contendere nyilatkozattal.
A harmadik konkrét kifogása tekintetében az Államtitkár alighanem szövegszerűen is félreérti Fukuyamát, aki azt állította, hogy Orbán alkotmánya gyengítette a költségvetés feletti törvényhozói szabadságot. Az Államtitkár szerint az államadósság felső határának alkotmányos plafonja éppen hogy erősíti a törvényhozó szabadságát. Persze, ha ő a control szót a fenti kontextusban az ellenőrzés értelmében olvasta, akkor esetleg igaza lehetne, de Fukuyama nem erről, hanem a mindenkori törvényhozó költségvetési ügyekben élvezett szabadságáról írt.
Limited sunset – flickr/buck82
Az igazi tromf az Államtitkár levelében azonban a magyar választójogra vonatkozó reflexió, amely szerint Fukuyama rövid megjegyzése (hogy a választójog módosítása a Fidesznek kedvez) romokba dönti Fukuyma következtetését, miszerint a választójog módosítása a Fidesz előnyére történt meg. Rögzítsük, hogy Fukuyama részéről pusztán egy mondattöredék íródott le, jószerivel vélemény, amely szerint a választójog módosítása Fidesznek kedvez. Erre a Propagandaügy éber Államtitkára oly módon reagál, hogy 2010-ben a Fidesz a 176 egyéni választókerületből 173-at nyert meg, ami a „győztes mindent visz” elvén működő választójogi rendszerekben, mint az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, a jelenlegi kétharmadnál is nagyobb (számításaim szerint valamivel több, mint 98 százalékos) többséget eredményezett volna a Fidesz számára. Amerikában tehát 98 százalékkal nyert volna a Fidesz – vélhetnénk egy másik hamis vágányon. Ha igaz lenne, ezt még Kádár János is megirigyelte volna. És az ilyen nyomasztó fölényt valóban nehéz lenne felülmúlni, a Fidesz számára kedvezőbbé gyúrni, de Fukuyma nem is erre gondolt. Egy hosszabb felsorolásban pusztán arra utalt, hogy az új választójog rendje kedvezőbb lesz a Fidesz számára. A professzor csodálná, ha ez nem így lenne, mivel a 2011. évi alkotmány ácsolói azért mégsem kétéves nyeretlen építőmesterek.
Francis Fukuyama mindazonáltal hálás lehet azért, hogy azt Államtitkár nem hánytorgatta fel valamennyi tévedését, alaptalan következtetését. A professzor ugyanis a magyar Diétának nevezi parlamentünket, pedig nem 1848 forradalmi eseményeiről ír. Az Államtitkár pedig mintha elveszette volna éberségét vagy belefáradt abba, hogy a médiaszabályozást érintő kifogásokat hárítsa, így nagyvonalúan szó nélkül hagyta Fukuyama vélekedését, miszerint a fékek és ellensúlyok azáltal is gyengültek, hogy a kormányzat magához ragadta a média szabályozása felett őrködő testület ellenőrzését (no, itt a control valóban az ellenőrzést jelenti).
Az Államtitkár és Francis Fukuyama közti pengeváltás az amerikai portál olvasói szemében igazi intellectual mismatch.* Ha a Propagandaügyi Államtitkár őket kívánta volna meggyőzni, akkor ez rossz propaganda volt. Gyanítom, a meggyőzni kívánt célközönség más közeg volt. Számukra viszont kár angolul írni, mert jobban értik a magyar nyelvet. Jelen sorok írója egy rövid pillanatra még azon töpreng, hogy megértette-e az Államtitkár Fukuyama eszmefuttatását, amely egyáltalán nem a magyarországi fejleményekről szólt, hanem arról, hogy a politikai rendszer nagy becsben tartott intézményei önmagukban miként képesek prosperitást, demokráciát, így az emberek számára élhetőbb világot teremteni. Feltételezem, hogy amikor Kovács Zoltán nem az Államtitkár magyar kalapját viseli, hanem az angolszász Ph.D. sapkát, akkor jól tudja (csak nem írja), miről gondolkodik Fukuyama. Talán nem szükségtelen ezt röviden összefoglalni a magyar olvasó számára.
Fukuyama megkérdőjelezi, hogy helytálló-e az elmúlt évtizedben a gazdasági és politikai kormányzás helyes intézményeiről szóló mantra. Igaz-e, hogy a jogállamiság intézményes rendje, az átlátható, felelős kormányzás, a korrupció alacsony szintje nélkül nem jöhet létre gazdasági növekedés és az ezzel járó emberi fejlődés? Hiszen itt van Kína, amely látványosan fejlődik a „jó kormányzás” intézményei nélkül is, és az ipari forradalom korában az angol és az amerikai intézmények jóval korruptabb és „féktelenebb” módon működtek, mint gondolnánk. Az intézmények szerepe kapcsán tér ki Fukuyama a magyar alkotmányozásra. Megemlíti, hogy a magyar alaptörvény olyan életviteli kérdésekben kívánt dönteni, mint a fogamzással kezdődő élet, az eltérő nemű emberek között házasság megengedhetősége, amelyet akár Rick Santorum, az egyik republikánus jelölt is megirigyelhetne. Ennél aggályosabbnak tartja a végrehajtó hatalmat gyakorló kormányzat feletti intézményi fékek gyengülését. Ezzel párhuzamosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a hatalmi egyensúlyok formális rendje akár azonos is lehet, így a magyar kormányfő puvoárja is hasonló lehet az angol miniszterelnök hatalmához. A különbség Orbán Magyarországa és a klasszikus brit kormányzás között nem a politikai intézmények formális rendjében lelhető fel, hanem abban, hogy a kormányzó hatalmat miként használja a kormányzó erő. Fukuyma szerint senki sem bízik Orbán Viktor Fideszében, hogy a hatalmat felelősen használja. Ennek bizonysága az alaptörvény átpréselése a magyar polgárok többségének konszenzusa nélkül, a mindenkori politikai döntések meghozatalának, az értékválasztások megváltoztatásának elnehezítése. Ha a westminsteri rendszert demokratikus diktatúrának tekintjük, az orbáni világ nélkülözi a demokráciához szükséges önmérsékletet. Fukuyama szerint az orbáni alkotmányosság nem elsősorban azért rossz, amit maga az alaptörvény tartalmaz (bár ez sem fáklyás menet), hanem azért, amit alkotóinak hosszabb távú erkölcsi hajlandóságáról. prognosztizálható eltévelygéseiről elárul. Edward király (fakó lován) még felköttetné a lord mayort, ha hall bármi neszt, egy felelős angol prime ministernek a dolgok ilyetén történő rendezése eszébe se jutna.
Ebből Fukuyama számára két tanulság adódik. Egyrészt, az intézmények mégis számítanak, és a magyar demokrácia gyengeségeit a nemzetközi szervezetek intézményi biztosítékai egy jottányit mégiscsak korrigálhatják. Másrészt, az intézmények talán mégsem annyira perdöntő módon befolyásolják világunk rendjét: ha megvan a jó politikai akarat, akkor az érvényesülhet a protestáló vétók hálójában is, és ennek fonákjaként az is meglehet, hogy a rossz politikai aktorok a legjobban tervezett intézményeket is félretehetik. Tehát végső soron nem csak az intézményeink számítanak. De – tehetjük hozzá a tapasztalás élményével – oktalan és féktelen lerombolásuk a romlás világának ágyaz meg.
______________
* Kb.: eltérő intellektuális súlycsoport
Írásai a Galamusban:
G-7
Basta
Countdown – Keith Olbermann távozik
Minden macska (ember nem lehet)
A médiatörvény szégyen (Ab-indítvány helyett)
Minden macska (ember nem lehet)
Marad a híresztelés
Alkotmányozni nem mindig szabad, de olykor érdemes
Kerget a tatár
A szótlanság szabadsága
F D R
Gauche caviar – a DSK-ügyről
Master of the House
Az égben és nem az égen
Honduras (HON) – Hungary (HUN)
Apró ellenvetés, gigantikus probléma
Megmondta, hogy megmondja majd, mit mond a jog
Kasszandrák, Kasszendrék (Sliding Doors)
The Boxer: Joe Frazier
It’s been a Hard Day’s Night
Annus horribilis
Megfejtés a találóskérdésre
Köztársaság
***
Alkotmánybírósági beadványok tára
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!