Tétova lépések erkölcs és politika határán
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. február 07. kedd, 05:20
A múltkoriban már írtam (Hamletek ellenzéke) az ellenzéki összefogás szükségességéről és ennek akadályairól. Azóta az ügyben történt egy és más, így mindenekelőtt az alternatív párt kongresszusa, amely a dolgot előre ugyan nem vitte, de az utat sem torlaszolta el véglegesen. A kongresszus a régi frakcióvezető helyére újat állított, aki – első nyilatkozatai alapján –, bár ugyanazt az elvi álláspontot képviseli, talán nem olyan mereven.
A kongresszust követő első nyilatkozataiban azt mondotta, hogy mivel a „jelenlegi legókból” nem jön ki egy ellenzéki többség, először is növelni kell a támogatottságot. Ez pedig szerinte külön-külön a leghatékonyabb. Ebben elvileg talán van igazság: egy elvtelen alapon létrejött konglomerátum aligha számíthatna a választók tetszésére. Azt azonban sem ő, sem a pártjában senki nem képzelheti, hogy a jelenlegi bizonytalanok tömege most majd egy emberként odaáll az alternatív párt mögé, hogy az Szent György lovagként egyedül tudja fölvenni a harcot a regnáló sárkánnyal. Elméletileg tehát a párt vezetői, így az új frakcióvezető is, tudják, hogy összefogásra van szükség. Sőt, mint a frakcióvezető mondja, a civil szervezetek mellett, melyekkel magától értődő az együttműködésük, elvileg sem a szocialista, sem a koalíciósdemokrata párt nem „büdös” nekik, azonban jelenleg úgy látják: nem lehet együttműködniük olyan pártokkal, amelyek nem néztek szembe a 2002-2010 közti időszak (bár a mostaninál kisebb mértékű) „demokráciarombolásával”. E demokráciarombolás példáiként a 2006-os rendőri túlkapásokat, továbbá a pártfinanszírozás homályos ügyeit és a hozzá kapcsolódóan a két nagy párt ügyes embereinek kéz-kezet-mos együttműködését hozta föl. Ezért hát – legalábbis most – nem tudnak csatlakozni az Ellenzéki Kerekasztalhoz.
Ezek a nyilatkozatok arra indították a volt szocialista pártelnököt és miniszterelnököt, jelenleg a koalíciósdemokrata párt vezetőjét, hogy nyílt levélben forduljon az alternatív párt új frakcióvezetőjéhez. Mint a levél bevezetőjében írja, ahhoz, hogy ne szellemekkel viaskodjanak, az szükséges, hogy ha politikájának egynémely eleme (amelyekről nem kapott „komplett listát”), taszítja az alternatívok képviselőit, ám beszéljék meg őket. A fölhozott két konkrét üggyel kapcsolatban általánosságban már most tárgyalásra készen foglalt állást. A vitatott rendőrségi föllépéssel kapcsolatban elismeri, hogy valószínűleg jogos bírálatra adott alkalmat az azonosítószámok hiánya, a gumilövedékek alkalmazása, békés járókelők esetleges bántalmazása. Miután hivatkozik az ún. Gönczöl-bizottság fölállítására és ezt követő kormányzati intézkedésekre (melyek során ő maga talán nem volt eléggé empatikus, az eljárások pedig időnként mentegetni próbálták a rendőröket), végezetül megjegyzi: azt a súlyos vádat, hogy az elkövetett hibák alapja direkt kormánymegrendelés lett volna, soha senki nem tudta bizonyítani. A pártfinanszírozással kapcsolatban joggal utal egyrészt arra, hogy az ezt rendezni kívánó törvényhez ő megnyerte a kormány és a kormányzópárt támogatását, azonban kétharmados többség hiányában nem lett belőle semmi, másrészt utal vitáira a párt ügyeskedőivel, amelyek végül a kilépéséhez és új párt alapításához vezettek. A kibeszélésről úgy véli, hogy nincs szükség nyilvános sajtóvitára, inkább szakértők háttérmegbeszéléseire, s éppígy határidőkre sem – amire szükség van, az a párbeszédre irányuló készség.
A frakcióvezető dicséretes gyorsasággal és – lehetőségeihez képest – dicséretes jóindulattal reagált. Mindenekelőtt leszögezi, hogy az alternatív párt (de legalábbis ő mint annak jelenlegi de facto vezetője) nem tekinti bűnbaknak levelezőpartnerét a korábbi kormányzat kudarcáért, habár leszögezi, hogy a kudarcban része volt. Elismeri azt is, hogy akkoriban nem ugyanaz a „demokráciarombolás” folyt, mint a mostani kormány alatt, ámde normasértések – a demokratikus normák megsértései – mégis előfordultak. A 2006-os rendőri föllépés szükségességét általánosságban szintén elismeri ugyan, de nehezményezi az „utcai politizálás” en gros elítélését, s ezzel kapcsolatban az akkori liberális budapesti főpolgármester korlátozó rendeletét. A Gönczöl-bizottság fölállítását helyes, de nem elégséges lépésnek tekinti, s főként azt bírálja, hogy ezután még sor került rendőri vezetők kitüntetésére és előléptetésére. Ezekről a dolgokról nyilván hosszan lehet majd vitatkozni – én itt most nem kívánok állást foglalni velük kapcsolatban, mert a vitát lefolytatni nem az én tisztem –, s az álláspontok közelíthetőknek látszanak. Annál is inkább, mert a frakcióvezető határozottan leszögezi: ők soha nem állították, hogy a rendőri túlkapásokra tudatos kormányzati szándékok alapján került volna sor!
Nem ilyen egyszerű a helyzet a pártfinanszírozás és a korrupció ügyeit, pontosabban a velük kapcsolatos magatartást illetően. A frakcióvezető levele azt veti a pártelnök szemére, hogy ő volt az elnök a korrupt elemekben nem szűkölködő szocialista pártban, s bár hajlandó elismerni, hogy az őszödi beszéd talán valódi szándékot fejezett ki a helyzettel való szembenézésre – de akkor miért maradt mégis elnök a levelezőpartnere? (Állítása szerint ennek nyomán vált kudarccá a jogalkotási szándék is, ami eléggé fura, hiszen végül is nem a szocialista párt hátrált ki a törvény mögül.) Éppígy szemére veti a pártelnöknek, hogy másfél év „hazugságai” után, amelyekkel szerinte megtévesztette a választókat a kormány teljesítményét és a jövőben várható politikát illetően egyaránt (mutassanak már nekem egy olyan pártot, amelyik kíméletlenül és részletezően elmond mindent a kampányában), nem mondott le, amikor ez végül „kiderült”, hanem bizalmi szavazásban kérte a korrupt kormánypárt/ok támogatását. (Hogy előtte bocsánatot is kért, afölött a levél átsiklik.)
Nos, mindezzel az a probléma, hogy abszolút doktriner módon kezeli a morális cselekvés lehetőségét a politikában, mintha ugyanis az bármikor és bármilyen körülmények között lehetséges lenne. Ha a frakcióvezető logikáját végigvisszük, a pártelnöknek be sem lett volna szabad lépnie a szocialista pártba, illetve miután belépett, azonnal ki kellett volna lépnie. Hát nem: a morált valamilyen értelemben a politikában is érvényesíteni kell ugyan, de ennek időnként behatároltak, sőt korlátozottak a lehetőségei. Ebben az értelemben – tessék tudomásul venni – nem lehet más a politika. Ha pedig valaki erre nem hajlandó, akkor viszont fogadja meg Machiavelli tanácsát, és maradjon meg a magánéletben. Figyelmet érdemel ebből a szempontból, hogy az alternatív párt kongresszusa és az azóta elhangzó vélekedések alapján is úgy tűnik: a naiv tagság, amely még mindig szent együgyűséggel hisz a párt jelszavában, ezen az alapon a teljes cselekvésképtelenséget és kudarcot is vállalja (jó, csak hát minek akkor egyáltalán pártot alapítani és választásokon indulni), míg a frakcióban, amely immár szagolt némi politikai puskaport, inkább teret nyer a realisztikus megközelítés.
Végezetül a frakcióvezető még azt is a pártelnök szemére hányja, hogy december 23-án a sajtónyilvánosság kedvéért csatlakozott az alternatívok odaláncolási akciójához. Bizony meglehet, hogy azért is (meg szolidaritásból is, már bocsánatot kérek!), ahogyan viszont ők maguk is a sajtónyilvánosság kedvéért csinálták az akciójukat. És ebben a pártelnök csatlakozása csak a hasznukra vált, hiszen így jóval nagyobb nemzetközi nyilvánosságot kaptak. Mert hogy ez szükséges, ennyit legalább már megértettek a politikából.
Limited sunset – flickr/buck82
Hadd tegyek itt ennek kapcsán még egy rövid, a tárgyalt témát csak közvetve érintő kitérőt. Számomra elképesztő volt az a fanyalgás, sőt gőgös lekezelés, amit az általam eddig józannak gondolt baloldali véleményformálók is tanúsítottak a koalíciósdemokrata pártelnök lakótelepi látogatásával kapcsolatban. Mintha ezzel bárkinek is ártott volna! És mintha semmi jószándékot nem lehetne róla föltételezni, csak a népszerűséghajhászás szándékát! Nem mondom, én is nagyon meg tudom érteni Coriolanus húzódozását, amikor odaráncigálják a fórumra, de hát a magam részéről nem is lennék soha politikus. Viszont én tudomásul veszem, hogy a mai tömegdemokráciában egy politikusnak – még sokkal inkább, mint a régi szép rendi és cenzusos időkben – igenis népszerűségre kell szert tennie, s időnként meg is kell alkudnia, hogy céljait végül megvalósíthassa: és nem nyavalygok felelősség nélküli széplélekként a pálya széléről.
A frakcióvezető, levele végén, úgy véli: nem háttérben zajló szakértői megbeszélésekre van szükség, hanem nyilvános vitára. Szerintem ez technikai kérdés, válasszák azt a lehetőséget, amelyik célravezetőbb, vagy éljenek mindkettővel. Csak azt lássák be végre: az együttműködésre mindenképpen szükség van, mégpedig – az új választási rendszer következményeképpen – már a választások előtt. Természetesen igaz, hogy nem elég leváltani a mai kormányt, egy esetleges győzelem esetén kormányprogramra is szükség lenne. Ami viszont pillanatnyilag egy „sci-fi” – nyilatkozta a frakcióvezető. Mármost egyfelől ezen a helyzeten kitartó és jószándékú munkával igenis lehetne változtatni, másrészt nem oktalanul tért vissza a Népszabadság publicistája arra az ötletre, amit épp az alternatívok egyik vezető képviselője vetett föl korábban: választási együttműködés azon az alapon, hogy utána rögtön új országgyűlési (vagy szerintem inkább alkotmányozógyűlési) választásokat fognak tartani. (Az ötletről írtam korábban: Érdemes-e szövetkezni az ördöggel?) Aminthogy egy másik publicista ötletét sem tartom az ördögtől valónak: a közvéleménykutatások alapján afféle előválasztásokon megméretni az egyes (régebbi, újabb és legújabb) ellenzéki pártokat. „On s’engage, et puis on voit” – mondotta a politika egyik zsenije*. Egy másik zseni meg ezt írta: „Am Anfang war die Tat.”** Tanuljunk már egy kicsit.
_______________________________
* Belevágunk, aztán majd meglátjuk – Napoléon Bonaparte
** Kezdetben volt a tett – Goethe a „Faust”-ban
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
